Egyéves kongresszusi vita és többfordulós szavazás után a múlt vasárnap éjszaka az amerikai képviselőház 219:212 arányban megszavazta Barack Obama elnök egészségügyi reformját. (Bár a republikánusoknak obstrukciós technikákkal sikerült elérniük, hogy csütörtökön a képviselőházban újra szavazásra kellett bocsátani a javaslatot, a törvény új változatára is áldását adta a többség. Ezt várhatóan a jövő héten írja alá Obama elnök). A reformcsomag nem teszi ugyan kötelezővé a betegbiztosítást, de széles körű, a társadalom 95 százalékát ellátó rendszert hoz létre az Egyesült Államokban. A korábbihoz képest egyetemesnek mondható, előreláthatóan 2017-re megvalósuló program 32 millió eddig nem biztosított amerikait von be az ellátásba – igaz, 16 millióan most is kívül rekednek.
A reform nemcsak az egészségügyi ellátást szabja át, hanem azt is, miképpen gondolnak ezután hazájukra az amerikaiak. Seymour Martin Lipset konzervatív nézetű társadalomkutató titkolt örömmel írta le a hatvanas években, hogy az Egyesült Államokban soha nem volt számottevő szocialista mozgalom. Az erősen baloldali Richard Hofstadter morgolódva vette tudomásul, hogy ez valóban így van. A reformot ellenző republikánusok hangadói és a széles népmozgalommá nőtt, adócsökkentést követelő Tea Party mozgalom mégis szocializmusról beszél Obama megválasztása óta. A jobboldal egyenesen államosítási kísérletet, a hagyományos amerikai öngondoskodásról való leszoktatást, átnevelést látja az elnök által kedden, március 23-án aláírt egészségügyi reformcsomagban, valamint azt, hogy ezzel az ország a kollektivizmus „fényes ösvényére” lépett.
Miután Marx és Engels megszövegezte a Kommunista kiáltványt, Amerikában még több mint fél évszázadig korlátlanul lehetett földhöz és tőkéhez jutni a protestáns etikát követve. A XIX. század végétől pedig, bár voltak progresszív elnöki ciklusok, nem sok minden történt a korlátlan piaci mechanizmusok mérséklése, a kötelező betegbiztosítás vagy a jóléti állam európai modell szerinti kiépítése érdekében. Az amerikai baloldal ráadásul nem rendelkezik szociáldemokrata gyökerekkel, ehelyett a korai időkben a jeffersoni agrárius demokráciát támogatta, az 1929-es válság óta pedig a hagyományos szabad versenyes kapitalizmus keynesiánus módosítását képviseli.
Az egyenlőségpárti és progresszív célok így a piaci viszonyok szerint kialakuló jövedelmek egymáshoz közelítésében, a vállalatok állami szabályozásának előmozdításában és a jóléti költségek-juttatások szövetségi újraelosztásának követelésében jelentkeznek. Amerika még ma is nagyon messze van a bismarcki Németország „porosz szocializmusától”, a második világháború után Nagy-Britanniában bevezetett munkáspárti társadalompolitika rendszerétől vagy a nagy adókért cserében jelentős közszolgáltatásokat biztosító skandináv modelltől. Elemzők azonban figyelmeztetnek rá, hogy a reformmal ez a távolság jelentősen csökkent.
F. D. Roosevelt 1935-ben társadalombiztosítási reformot vezetett be a New Deal részeként, majd harminc év múlva a „nagy társadalom” bűvöletében kormányzó Johnson létrehozta az idősek számára alapellátást nyújtó, állami fenntartású Medicare-t. A reagani neokonzervatív gazdaságpolitikára válaszul a Clinton-adminisztráció igyekezett áterőltetni az egészségügyi reformot, ami azonban nem sikerült.
Ami az Obama-adminisztrációt illeti, az első hivatali év sikertelen kísérletei (vagyis az afganisztáni krízis megoldatlansága és a koppenhágai klímakonferencia eredménytelensége) után végre nemcsak az arculatát markánsan meghatározó döntést tudhat magáénak az elnök, hanem az amerikai baloldal csaknem százéves törekvését teljesítheti be. Hetvenöt éve nem volt ugyanis ekkora jelentőségű társadalmi reform Amerikában, amely után Obama, ha semmi mást nem tesz a továbbiakban, akkor is emlékezetes marad.
Mi is az egészségügyi reform után kiépülő ellátás lényege? Az „Obama Care” államilag szabályozott díjtételeket állapít meg; a magán-biztosítótársaságok semmilyen körülmények között nem tagadhatják meg többé szolgáltatásaikat a mégoly „kockázatos” ügyfelektől sem; a saját biztosítását fizetni képtelen legszegényebb rétegről továbbra is a Medicaid gondoskodik, de immár jelentősebb állami hozzájárulással; végül a közepes és a nagyvállalatok büntetés terhe mellett kötelesek lesznek biztosítást nyújtani alkalmazottaiknak.
Az eddigi, kizárólag önkéntes döntés és a biztosítótársaságok autonómiája alapján működő rendszert radikálisan átstrukturáló reform a kongresszus költségvetési bizottsága szerint a következő évtizedben 938 milliárd dollárba kerül. Az átalakítás mellett érvelők viszont azt mondják, a jelenlegi ellátórendszer túl drágán működik. Ma az Egyesült Államokban a GDP 16 százalékára rúgnak az egészségügyi kiadások, ami valóban magas szint, és a kritikák szerint a nem általános egészségbiztosítás, a kórházak túlszámlázása és a magánbiztosítók sokszor kérdéses viselkedése miatt kénytelenek az amerikai polgárok többet költeni rá, mint például a szomszédos Kanadában. Ez a 938 milliárd tehát egyfajta befektetés lenne a reform hívei szerint, amely hosszú távon megtérül. A republikánusok szerint azonban egyáltalán nem látni, hogyan.
A mind a 178 republikánus képviselő által ellenzett törvénycsomagra nemmel szavazott 34 demokrata képviselő is, többeket pedig csak azzal sikerült meggyőzni, hogy igenjükért cserében belefogalmazták a törvénybe: az abortusz továbbra sem részesül szövetségi támogatásban. Tehát a demokraták közül sem mindenki annyira baloldali, mint a reform mellett mindvégig kiálló Nancy Pelosi, aki a képviselőház (a kongresszus alsóháza) demokrata párti többségének a vezetője.
És a választók közül sem annyian, amennyien 2008-ban Obamára szavaztak. A felmérések szerint ugyanis a tavaly év végi szavazás idején – amikor a felsőház, a szenátus elfogadta a törvényt – az amerikaiak fele nem értett egyet a kezdeményezéssel, mára azonban már 59 százalékos a szkeptikusok aránya. A kétkedők érvei között főként az adók várható emelkedésének és az állami szerepvállalás növekedésének hagyományos amerikai elutasítása szerepel.
Az évi csaknem százmilliárdos pluszráfordítás jó részét a törvény a legjobban keresőkre, a gyógyszergyártó cégekre és az egészségügyi bizniszben utazókra kivetett különadóval pótolja. A félelmek szerint a Medicare és a Medicaid washingtoni többlettámogatását az eddig is biztosítással rendelkező középosztály fogja megfizetni magasabb biztosítási díj formájában. Az üzleti körök a – most is tíz százalékon álló – munkanélküliség növekedésétől, illetve a rekordkiadások deficitnövelő hatásától tartanak a megemelkedett járulékok és a kötelező vállalati biztosítás bevezetése miatt.
A liberális elemzők már a második Bush-adminisztráció közepén figyelmeztettek rá, hogy a demokratáknak kedvező demográfiai folyamatokat akkor lehet biztosítani több ciklusra, ha átfogó társadalompolitikai reformmal több tízmillió eddig nem biztosított helyzete változik meg, és sikerül a spanyol ajkúakat is beterelni az egészségügyi ellátás rendszerébe. Az Obama első évét tematizáló közép-ázsiai konfliktus és a gazdasági válság megoldatlansága után most olyan kártyát vehetnek elő a demokraták, amely a 2008 végén kialakult bázist újra meggyőzi arról, hogy érdemes volt rá szavazni. A liberális fellegvárnak számító Massachusetts szenátorválasztásának januári elbukása (nagy pofon volt a demokrata jelölt veresége) után ráadásul Obama nem tekinthet nyugodtan az idén novemberben esedékes félidei választásokra (a képviselőházi és szenátusi választásokat az elnökválasztások közötti félidőben tartják). Az 1994-es republikánus visszavágás 2010-es megismétlődésétől félve tehát gyorsan határozni kellett a nagy horderejű reformról, hiszen ősszel könnyen megszűnhet a két ház demokrata többsége.
Megszületett tehát a történelmi jelentőségű döntés, az amerikai biztosítási rendszerben eddig nem történt ekkora változás. Sokan már azt hangoztatják, hogy Amerika a következő évtizedekben talán a kötelező és államilag irányított európai jóléti formára cseréli a mostantól a kanadaihoz hasonló széles körű, de nem kötelező biztosítási modellt.
Mindig is az amerikai liberális baloldal törekvései közé tartoztak a jóléti reformok, szemben a szabadpiacot, az öngondoskodást és az individuális döntést az állami gondoskodás és szabályozás elé helyező konzervatívokkal. A Rooseveltet követő Truman demokrata elnök úgy vélte, egyenesen alapjog a mindenkire kiterjedő egészségügyi biztosítás.
Ezt a tételt népszerűsítette 2007-es Sicko című dokumentumfilmjével Michael Moore baloldali aktivista, aki rávilágítva az amerikai biztosítási rendszer visszásságaira (profitérdekeltség, gyógyszeripari lobbi, a biztosítás nélküliek kálváriája) végül a kubai ingyenes ellátás hozsannázásába kezdett. Obama így szólt a törvény aláírásakor: „nem adtuk fel, nem félve tekintettünk a jövőbe, hanem megváltoztattuk”, ezzel indítva útjára egy „új korszakot Amerikában”. A nemrég még a szétesés jeleit mutató, most a reform ellenzésében összeforrt jobboldal, ha semmi másban nem is, ebben biztosan egyetért Obamával.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
