Az elsőt a Lakiteleki Népfőiskola számára készítette Lezsák Sándor kérésére, a második példány a pesthidegkúti Klebelsberg Kultúrkúria kertjébe került. Nem megrendelésnek tett eleget ezzel a művel, hanem személyes háláját rótta le a magyar közoktatás, kultúra kiemelkedő személyisége előtt.
– Nagyapám akkoriban azt szerette volna, hogy kalaposinas legyek, hogy később rám hagyhassa a műhelyt Sarkadon. Nagy kedvem nem volt hozzá, de megtanultam a mesterséget, amire szükség is volt, hiszen heten voltunk testvérek. Mivel azonban édesapám festőművész volt, s már gyerekként rajzoltam, formáztam, 1928-ban felvételiztem a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. A felvételi vizsga sikeres volt, mivel azonban sem tizennyolc éves nem voltam még akkor, sem érettségim nem volt, nem vehettek fel. A rektori hivatal vezetője behívott a szobájába, s lediktált egy levelet, egy kérvényt gróf Klebelsberg Kunónak címezve. Gondoltam, így akar lerázni, mindenesetre megírtam a levelet, s délután hazavonatoztam Sarkadra. Másnap este expressz táviratot kaptam a minisztertől: „Beiratkozásához hozzájárulok…” Halálos ágyán meghagyta Klebelsberg a feleségének, hogy törődjön velem, hívjon meg látogatóba, így jártam ki rendszeresen Pesthidegkútra. Fontos volt ez nekem, mert egyébként vidéki, tájszólásban beszélő gyerekként jó ideig gúny tárgya voltam.
– Ezért egy kicsit talán bátortalan is. Munkáit a festőnövendékek adták be először a Ferenczy-, majd a Balló-díj pályázatára, amelyeket meg is nyert. Hasonlóképpen a Fővárosi díj pályázatát is, majd önnek ítélte a Zala György által vezetett zsűri a Műcsarnok felmérő pályázatának a díját is. Mindent megnyert, amit csak lehetett, hamarosan elnyerte a római ösztöndíjat is…
– Igen, ezek a sikerek adtak azután némi önbizalmat. A tájszólás elhagyásában meg Lőrincze Lajos segített, aki a Hársfa utcai kollégiumban a szobatársam volt, s megtanított beszélni. Többen laktak ott akkoriban a népi írók közül, de ott volt például Püski Sándor is. Azután valóban gyorsan Rómába kerültem, mert első próbálkozásra megkaptam az ösztöndíjat, annyira, hogy olaszul is csak ott kezdtem tanulni.
Tizenegy tonna narancs ára
– A nyelvtudásra annál is inkább szüksége volt, mert hamarosan magánkihallgatáson fogadta a pápa, s szót válthatott Mussolinivel is. Mi volt az előzménye a két találkozásnak?
– Egy kiállítás, amelyet az ösztöndíjasok műveiből rendeztünk a Magyar Akadémián. Nagy cikk jelent meg róla az egyik lapban, az én szobrom reprodukciójával, aminek láttán a pápa meghívott magához. Néhány nap múlva megjelent egy úr, elmagyarázta, hogyan kell viselkedni a Szentatya előtt. De nem volt frakkom… Ezen a gondon aztán az olasz király és a Duce közötti erőfitogtatás segített. Báró Villányi Frigyes nagykövet ugyanis elérte, hogy Victor Emmanuel király elvállalja a védnökséget, a vezér erre rálicitált, s népes kísérettel látogatta meg a kiállítást. Három szobromat előjegyeztette a Galleria d’Arte Moderna igazgatójával állami vásárlásra. Pár nap múlva jött a megbízott, s leszurkolt tizenegyezer lírát, ami akkor tizenegy tonna narancs ára volt. Így aztán a legjobb szabóságban csináltathattam meg a frakkot, amiben magánkihallgatásra mehettem XI. Pius pápához.
– A következő évek újabb díjakat hoztak, 1937-ben meghívták a Velencei Biennáléra. 1937 végén, a budapesti Téli tárlaton, a Műcsarnokban a Zala György-érmével, 1943-ban, a Kolozsvár művészeti hetek kiállításán, az országos fafaragó versenyen Szent Taddeus-szobrát első díjjal tüntették ki. Azután azonban a szenvedés évei jöttek, a nyilasok munkaszolgálatra küldték, a kommunisták elvették a műtermét…
– A munkaszolgálatból hatszáz fős egységünkből negyvennégyen jöttünk haza. Azért vittek el, mert az Országos Művészeti Tanács tagjaként megírtam Szálasi emberének, Hubaynak, hogy ne szóljanak bele művészeti ügyekbe. Mivel azonban nyugatos voltam, római iskolás, és még ki tudja, mi voltam, 1945 után öt igazolótárgyalásra hívtak be. Fél évig kőműveseknél fehérmunkásként dolgoztam az akkori köztársasági elnöki palota gipszdíszítményein. Szobrász kollégáim, barátaim bizalma segített vissza a pályára. No meg az, hogy szükség volt tapasztalataimra a művészeti alap megszervezéséhez, különböző vállalatainak kialakításához. Szobrászként is egyre több munkát kaptam, de a nehéz időkben mindig sokat segítettek az egyházi megrendelések. A székesfehérvári Prohászka-bazilikában áll a Jó pásztor főoltárszobor, 1954-ben készült a püspöki bazilika, illetve a sümegi ferencrendi kegytemplom keresztútja…
Pápai áldással
– Akkoriban kezdett el foglalkozni a porcelánnal is, ami nem tartozik a szobrászat tradicionális anyagai közé. Hogyan került kapcsolatba Herenddel, ahol a mostani kiállítása látható?
– A Rákosiék idején államosított gyár igazgatója Medgyessy Ferenc egyik gipszöntője lett, aki egyszer eljött hozzám azzal, hogy bár a világ nagy városaiban széles választékkal van jelen a gyár, az érdeklődők hiányolják a szakrális műveket. Akkor csináltam azt a Pietŕt, amelyet később a világ számos helyén kiállítottak. Az egyik példánya ma is a műtermemben látható, egy másikat Mádl Ferenc köztársasági elnök ajándékba vitte el VI. János Pál pápának.
– Újra és újra Rómában kötünk ki, vagy épp a Vatikánban, hiszen VI. Pál pápával is kapcsolatba került, bár személyesen vele nem találkozott.
– Életnagyságú szobrot készítettem róla, egykori teológus évfolyamtársa, Klempa Sándor veszprémi püspök megrendelésére, pappá szentelésük ötvenedik évfordulóján. Válaszul később pápai áldást kaptam, és a kis vatikáni aranyérmet. Sokszor támadtak ezekért a művekért, de amikor legjobban támadtak, megnyertem egy kazincbarcikai emlékműpályázatot, így kaphattam megbízásokat a világi témájú köztéri szobrászatban is.
Pavlov és a Barátság
– A sors iróniája, hogy ön, a „klerikális, reakciós” szobrász készítette el 1974-ben pirogránitból a szovjet–magyar barátság tizenhárom méter magas, két egymást átkaroló nőt ábrázoló szobrát a moszkvai Druzsba parkba. Hogyan találták meg?
– Volt egy kiállításom 1974-ben Csepelen, amivel azt akarták szemléltetni, mi lett „a kis kalaposinasból”, s Kádár látta a műveimet. Amikor kiderült, hogy a szovjet elvtársak nagyon szeretnék látni a Barátság sokszor megígért, de nem létező emlékművét, eszébe jutott, hogy meg kell keresni a „valamilyen Barnabást”. Ideges voltam, nem akartam vállalni, de tudtam, ezt a feladatot nem lehet visszautasítani. Feleségem nyugtatott, leküldött horgászni a Balatonra, ahol egy cvikkeres, furcsa kiejtéssel beszélő ember mellett dobtam be a horgot a vízbe. Később, Budapesten derült ki, hogy Pavlov volt, a szovjet nagykövet. A terv zsűrizésére is eljött, kicsit késve, akkorra már a kommunista szobrászok korábbi fenyegetéseikhez híven nekiláttak, hogy ízekre tépjék a tervet, és engem is. Elképzelheti a fordulatot, amikor a nagykövet bemutatkozott és megszólalt: „Nekem nagyon tetszik a terv, végre egy emlékmű, amelyen nem ölik, hanem átölelik egymást az emberek…”
origo.hu
Tiszta vizet öntünk a pohárba – ennyibe kerül egy lángos a Balatonnál
