Az iszlám lándzsái

A templomtorony a legősibb óriásplakát. Bevésődik a lélekbe, és még a hitetlen ember számára is a hitélmény felé félig tárt kapuként jelenvaló. A gyerekkori kirándulások felidézésekor a képbe be-beköszön egy templomtorony vagy egy kósza harangszó. A kiemelkedő tereptárgyak prófétai eréllyel alkalmasak az észrevétlen világnézeti finomhangolásra. Egyiptomról még most, sok ezer évvel az utolsó fáraók halála után is első képzettársításként a piramisok ugranak be a legtöbb embernek. Az elefánt és a kő nem felejt. Meglehet, a tálibok épp ezért lövették szét a bámijáni Buddha-szobrokat. Féltékenyek voltak hatalmukra, végképp el akarták törölni a nem iszlám emlékezetet. A minaretépítést elutasító svájciak, a lakosság 57,7 százaléka is tart a kövek hatalmától. Nem akarja, hogy egy szerelmespár a megismerkedésük pillanatát idézve így nosztalgiázzon: Emlékszel, amikor a minaret felé andalogtunk, és először megcsókoltál?
A minarettörvény a látványtérből a hittérbe űzi viszsza az iszlámot. Közügyből, közhatalomból bizonyos értelemben magánüggyé, magánérdekké fokozza. És épp ez az, ami sokaknak nem tetszik. Nem tetszik a jogvédőknek, a neoliberális és multikulturális apostoloknak – többek között épp azoknak a multikulti értelmiségieknek, akik mindig is a keresztény vallás magánügyi besorolásáért kardoskodtak. És nem tetszik Moammer el-Kadhafinak se, aki a minarettörvényre hivatkozva egyenesen szent háborút hirdetett meg Svájc ellen. Tegyük hozzá, a líbiai elnök dzsihadista felbuzdulását jelentősen fokozta az a tény, hogy erőszakoskodó fiát kitessékelték egy svájci luxusszállodából, hiszen a Mohamed-karikatúrák keltette hisztérikus felháborodáshoz mérve a minarettörvény felett diplomatikusan szemet hunyt az arab világ.
Talán nem véletlen, hogy épp a svájciak léptek először. Szellemileg Svájc ugyanúgy sziget, ahogy földrajzi értelemben Nagy-Britannia az. Ami Svájcban megtörtént, az nem elszigetelt eset. Franciaország és Belgium is megszavazta a fejkendőtörvényt. A szigetország Svájc azt kérdezi Európától: megvédhetlek-e? Ma még az euroatlanti szellemiségű Európa többsége nem kér ebből a fajta védelemből. Nem hajlandó önvédelmi problémaként értelmezni egy vallási ügyet.
Mondunk Európát, mondunk Nyugatot, mondunk kereszténységet is, olykor keresztény Európát is, ám vegyük észre, a reneszánszot értjük rajta valamennyien! Nem Európa és az iszlám, a kereszténység és az iszlám vagy a Nyugat és az iszlám között feszül valóságos ellentét, hanem a reneszánsz és az iszlám között, vagy legyek még merészebb: a reneszánsz és a világ „maradéka”, értsd: a többi kultúra közt. A reneszánsz az a tisztítótűz, amelynek zsarátnokából a világhódító modernitás kikelt, és ez az a tisztítótűz, amelyen nem ment át sem az iszlám, sem a hindu világ, sem Kína. Szó szerint tisztítótűz, hisz benne vannak az inkvizíció máglyái is. Idehallom a ropogást Giordano Bruno alól. És ez hiányzik másutt. Elég átcsöppenni máshová, és az ember tüstént érzi: ez nem Európa. Itt valami nincs meg, de hogy mi nincs, azt megfogalmazni nagyon nehéz, egymásnak annyira ellentmondó értékek alkotják. A reneszánsz következményi hálójában egymással utólagosan megbékélve ott ficánkol egymás mellett – legyetek lélekhalászok! – Giordano Bruno és Savonarola, inkvizíció és felvilágosodás, reformáció és ellenreformáció, antiklerikalizmus és fanatizmus, racionalitás és tömegtéboly, kapitalizmus és baloldaliság. Alig hihető, hogy akadhat bármi, ami ebbe a kavalkádba nem illik bele. Ha csak épp nem az iszlám.
Erdogán török miniszterelnök szerint a minaretek az iszlám lándzsái. A holokauszttagadást az örmények vonatkozásában állami szinten gyakorló Törökország EU-tagságáról filozofálgató Európának szokatlan tájképekre kell felkészülnie. Szélmalmokra és minaretekre. Persze az is meglehet, hogy a minaretek a maguk ősiségével egy idő múlva ugyanúgy szervülnek majd az összképbe, mint ahogy a maga idegborzoló modernitásával szervült egy idő múlva Párizs látképébe az Eiffel-torony. Fukuyama és Huntington immár a múlt. Most ott tartunk, hogy az iszlám és a reneszánsz folyamatosan „bepróbálkozik” egymásnál. Eszmei szinten a reneszánsz áll vesztésre. Identitásban az iszlám erősebb nála, csakhogy van valami, ami olykor még az identitásnál is meghatározóbb – és ez az életmód. Ahogyan élsz. A Nyugat, a reneszánsz e téren nyerő. Azt, hogy mit gondolj, most más mondja meg, de azt, hogy miképpen élj, a Nyugat írja elő szinte mindenkinek. Az életmód észrevétlenül behatol az ideológiailag szigorúan ellenőrzött városfalak mögé. Rómában müezzin ébreszt, Jakarta karaokebárjaiban pedig Michael Jackson-számok alá tátogsz, így ér ott utol az éj. Hosszú XXI. századra készülhetünk.