Darázsfészek 6.

Önéletrajz
Alulírott Berzéki Sándor, 1958. szeptember 23-án fogantam Vastaván, a Béke útja 45. alatt, a tejbegyűjtő raktárában. (A helyiség 2003 óta Ilonka szolárium.) A megtermékenyült petesejt és a hímivarsejt osztódásáról, a beágyazódás menetéről, a zigóta és a méh bensőséges kapcsolatáról nincs mit mondanom. A huszonkettedik napon már dobogó szívvel rendelkeztem, velőcsövem rendben záródott, megkezdhettem szerveim felépítését. Ülőmagasságom 4,5 centiméterre nőtt. Ebben az időszakban reflexmozgások gyötörtek, miközben arcom részleteinek kialakításával voltam elfoglalva. (Itt engedjenek meg egy kitérőt: életem talán legbizarrabb időszaka volt, mikor a szemeim kétfelől az arc közepe felé kezdtek vándorolni! Mire a helyükre érkeztek, fejem átmérője elérte a 47 millimétert! Ezen mindig mosolygok. Nem valami sok, igaz?) Életem huszadik hetében női hang szűrődött be hozzám. Édesanyám, Sóvágó Terézia éles, de azért megnyugtató hangja. Néha ugyan elnyomta a gyomorkorgás, az aortában áramló vér zubogása, de ezen túlteszi magát az ember. Nincs is idő bosszankodni, annyi a tennivaló. Az még hagyján, hogy légzés, gyakori vizelés gyötri az embert, meggyűlik a baja a magzatszurokkal, de a hirtelen agynövekedés kellemetlen, viszkető koponyafeszüléssel jár. Addig kényelmes helyem egyre szűkebbnek bizonyult, ráadásul már-már kilátástalan küzdelmet folytattam a tekergő köldökzsinórral. Közben nyeltem a glükózt, a vizet! Életemnek ez a szakasza szerencsére gyorsan telt. Egy napon arra lettem figyelmes, hogy testem megfordul, fejem alulra kerül, megszorul. Vártam néhány napot, gyermeki felelőtlenséggel fokoztam a feszültséget, aztán ráunva a kilenc hónapig tartó fogságra, jöjjön, aminek jönni kell, ösztrogén hormont bocsátottam édesanyám szervezetébe. Szegénykém egy éjszakán át vajúdott. Hajnalra megszülettem, világosodott, mire pólyába csomagoltak.
Azóta semmi említésre érdemes nem történt velem.

Sikeres gyakorlat
Az edzés végén Dorozsma, a súlyemelő bejelentette, hogy mielőtt zuhanyozni megy, csak úgy, próbaképpen, a maga örömére, megpróbálja megdönteni a lökés világcsúcsát.
– Nagy a szád, Tóni! – nevettek a többiek, de Dorozsma nem tágított, közölte, hogy kirobbanó formában érzi magát. Lehunyt szemmel koncentrált, aztán ötszázhuszonhat kilós súlyt kért. Az edző csak legyintett, hiszen a súly éppen a duplája volt a világcsúcsnak. Dorozsma síkporozott, ráfogott a súlyzóra, mellre vette, mint a pelyhet, kilökte. Aki látta, dermedten nézte, nem hitt a szemének.
– Megpróbálom az egy tonnát! – mondta Dorozsma, miután fogadta a gratulációkat. Amíg a súlyt előkészítették, szökdelt, lazított. Az egy tonnát is könnyedén kilökte. Húsz centit süllyedt alatta a talaj. A háttérben csodáról sugdolóztak, az edzője leborult előtte.
– Vedd úgy, hogy bent vagy az olimpiai keretben – zokogta.
Dorozsma nem állt meg. Egész testében ágaskodott az erő, hajtotta előre. Könnyű futásban elhagyta a Gépgyár SE edzőtermét. Az utcára érve rugózott néhányat, aztán felemelte az egész épületet. Utána a városrészt. De még ezzel sem érte be. Feje fölé lökte az egész várost, aztán az országot. A jobb vállában ekkor már enyhe fájdalmat érzett, ennek ellenére még felemelte Európát, és mindjárt utána Afrikát is. Ekkor gyúrást kért, összepontosított, közben az edzője szalmiákot szagoltatott vele. Dorozsma leguggolt, maga elé motyogva fohászkodott, aztán határozott mozdulattal a talajba markolt, hatalmas ordítás szakadt ki belőle, és a feje fölé emelte az egész földgolyót. Kicsit táncolt a súly alatt, de szépen megtartotta.
Közben Hongkongtól Washingtonig megszokott medrében folyt az élet. Az emberiség semmit nem vett észre Dorozsma gyakorlatából.