David Cameron konzervativizmusa

Milyen is legyen az a konzervativizmus, amely igazán vonzó a választók szemében? Erre az alapkérdésre ígért választ David Cameron, amikor 2005-ben meglepetésszerűen pártja elnökévé választották, s az eredmények azt igazolják, hogy öt éve tett ígéreteiből igen sokat meg tudott valósítani. Tizenhárom éven át tartó kényszerű ellenzékiség után sikerült a westminsteri törvényhozás legerősebb pártjává tennie a konzervatívokat. Ez még akkor is komoly siker, ha május 6-án az a 326 mandátum nem is jött össze, amely a brit parlamentben szükséges a többségre támaszkodó egypárti kormány megalakításához.
A konzervatív politika vonzóvá tételének a kulcselemét Cameron az együtt érző konzervativizmus kialakításában találta meg, s már a 2005 októberében tartott nagy sikerű beszédét azzal a gondolattal zárta, hogy mindenekelőtt modern, együtt érző konzervativizmusra van szükség. De mit is takart ez a fogalom? Cameron meggyőződése, hogy a XXI. század első évtizedében Nagy-Britanniának mindenekelőtt gyökeres társadalmi megújulásra van szüksége. – Olyan radikális szociális reformer akarok lenni, mint amilyen radikális reformer volt Margaret Thatcher a gazdaságban – fogalmazta meg igen egyértelműen a véleményét abban az interjúsorozatban, amelyből politikai bestsellerré vált könyvet állított össze a befutott újságíró, Dylan Jones. „Thatcher rendbe tette a szétesett gazdaságot”, neki pedig az a feladata, hogy „rendbe tegye Nagy-Britannia szétesett társadalmát” – fejtette ki a konzervatív pártvezető. Megítélése szerint a munkáspárti kormányzás hosszú időszakában a brit társadalomból kiveszett az összetartás, a deviáns jelenségek gyakorisága pedig, különösen a súlyos testi sértéseket okozó bűnözés és a kábítószer-fogyasztás, nemzetközi mércével mérve is riasztó arányokat öltött. Sokan felvetik persze – mutatott rá –, hogy a világgazdasági recesszió körülményei közepette luxus a társadalommal foglalkozni. Valójában azonban – fogalmazódik meg a következtetése, amely alaposan eltér a thatcherizmus szellemétől – „a szétesett gazdaság és a szétesett társadalom egymástól elválaszthatatlan”, s nem gyógyíthatjuk az egyiket úgy, hogy a másikkal ne foglalkoznánk. A közkiadásokat is azért kell magas szinten tartani, mert a társadalom rosszul működik.
Cameron szerint a bűnözés visszaszorításának nincs hatékonyabb módja a családi élet kereteinek az erősítésénél, ezért a házasságban élőknek adókedvezményt ígért. A konzervatív felfogás szerint az emberek értékrendjét a kisebb közösségek sokkal hatékonyabban tudják befolyásolni, mint az állam. A törvény és a rend iránti hagyományos tory elkötelezettséggel összhangban kiemelt célnak nevezte a rendőrség erősítését, az utcán szolgáló rendőrök számának a növelését és a büntetési tételek szigorítását. Míg Margaret Thatcher egyoldalúan az egyén szabadságát állította előtérbe, Cameron hozzáteszi, hogy az egyéneket is felelősség terheli a közösséggel szemben. A szabadság igenlése könnyen egy olyan téveszméhez vezet el – hangsúlyozta egyik beszédében –, hogy „jogunk van bármit megtenni, amit csak szeretnénk, tekintet nélkül a többiekre… Ez azonban a libertárius, nem pedig a konzervatív felfogás”. A tolerancia hiányával azonban senki sem vádolhatja őt, hiszen kiállt a homoszexuálisok elfogadása mellett is.
A szociális kérdések megoldásában a kulcsszerepet a civil társadalomnak szánja – a kormányzat feladata mindenekelőtt az, hogy felébressze a felelősségtudatot az állampolgárokban. A társadalmi bajok ugyanis végső soron kulturális kérdésekre vezethetők vissza. Ezért kapott kiemelt szerepet programjában a brit iskolarendszer megjavítása – egyik fő célként a tanári tekintély helyreállítását jelölve meg, a másikként pedig azt, hogy bővüljön az állami felügyelet alá tartozó iskolák száma és választéka.
Talán a fentieknél is kényesebb területe a brit belpolitikának a multikulturalizmus és a bevándorlás. Cameron az elmúlt években minden fórumon következetesen szót emelt a baloldal és a liberálisok által kidolgozott multikulturalizmus-koncepció ellen, amely lényegében annak az állami szintű bátorítását jelentette, hogy a különféle kultúrájú bevándorló közösségek meg se próbáljanak beilleszkedni a brit társadalomba. Ennek kapcsán élesen bírálta a canterbury érsek azon elhíresült nyilatkozatát is, miszerint minden etnikai és vallási csoport nyugodtan élhetne a saját jogrendje szerint – a muzulmánok például az iszlám jog, a sharia szerint. Ez a modell, mutatott rá Cameron, párhuzamos, egymással jószerével kapcsolatot sem tartó közösségekre, sőt, gettókra szabdalja a brit társadalmat, a konzervatívoknak tehát a lehető leghatározottabban el kell utasítaniuk az állami multikulturalizmus munkáspárti gyakorlatát. A bevándorlást illetően az erős korlátozás mellett foglalt állást. A Konzervatív Párt azt ígérte a választóknak, hogy az újonnan érkezők számát a kilencvenes évek szintjére szorítja viszsza, „amikor évente tízezrek, s nem százezrek jöttek, mint a Munkáspárt kormányzata alatt”. Az említett interjúkötetben Cameron nyomatékosan visszautasította, hogy ezért őt a rasszista jelzővel illessék – a bevándorlásról józan és felelős módon kell beszélni, „anélkül, hogy indokainkat megkérdőjeleznék”.
Ami az Európához fűződő viszonyt illeti, emlékezetes, hogy a Thatchert és Majort követő pártvezérek (Hague, Smith, Howard) alatt a konzervatívok egyik legfontosabb programpontjává az EU-ellenesség vált. Cameron az első pártelnök, akinek sikerült e megosztó kérdést háttérbe szorítania – ami azonban nem jelenti azt, hogy szakított volna az euroszkeptikus állásponttal. Arra a kulcskérdésre, miszerint nem lenne-e indokolt megállítani az európai integráció további elmélyítését, egyértelmű választ adott: „Azt gondolom, ez túl messzire ment, méghozzá a rossz irányban.” Thatcherhez hasonlóan ő is a laza szerkezetű unió híve – ezért harcolt a lisszaboni szerződés ellen, s ezért ígérte meg, hogy győzelme esetén törvénybe iktatja: a jövőben egyetlen brit kormány sem adhat át újabb hatalmi jogosítványokat Brüsszelnek népszavazás nélkül.
Vajon a brit konzervativizmus melyik hagyományát folytatja Cameron? Az egy nemzetben gondolkodó szociális konzervativizmusét, vagy a Thatcher nevével fémjelzett szabadpiaci tradíciót? A gazdaság tekintetében – s a hatalmasra duzzadt brit adósságállomány miatt e szféra ismét elsőbbséget követel magának – kétségtelenül az utóbbi áll hozzá közelebb. Mély meggyőződése, hogy a sokat vállaló állam megbénítja a vállalkozói szellemet. A társadalomnak tulajdonított kitüntetett figyelem, a közösség előtérbe állítása viszont mindenképp új vonás a thatcherizmushoz képest, akárcsak a tradicionális intézmények (így például a királyság) hangsúlyozott tisztelete és a környezetvédelem jelentőségének a felismerése. Akárhogy is alakul a brit belpolitika, pártja eszmei arculatának a megújításával, s annak megcáfolásával, hogy a konzervatívokat csak a gazdaság érdekli, Cameron mindenképp sokat tett régi meggyőződésének a bizonyításáért: korunk nagy kérdéseinek a megoldására a konzervativizmus eszközei a legalkalmasabbak…

A szerző történész