És most merre?

Mindenki másképp képzeli a megújuló Magyarországot. A legnagyobb dilemma, hogy erkölcsileg, lelkileg, bizalmilag miként lehet újjáépítenünk magunkat és környezetünket. A gazdasági és egzisztenciális kérdések jó politikával és stratégiával megoldhatók

Szívnek és fülnek kedves Orbán Viktor azon megjegyzése, miszerint egészen másképpen süt a nap a választási győzelem óta. Csak a helyzet nem ilyen egyszerű, és ez rövid időn belül kétszer is igazolást nyert. Az egyik, amikor néhány durva öregember az MSZP majálisán nekiesett a Hír TV operatőrének. A másik bejátszáson egy erőszakellenes üzenőfalra izraeli zászlót ragasztanak. Hogy honnan és miért került elő, nem tudni, de egy hangos nőszemély kioktatja a vele szemben álló fiút, és megtiltja neki, hogy ezen a falon üzenjen, mert itt ő a demokrácia és a főszervező. Lehet, hogy ünneprontás a két epizód, de ha a hazudozást kivetjük a közbeszédből, akkor ezek fontos figyelmeztetések. Sokkal mélyebb dolgokat villantanak meg, mint azt, hogy néhány túlfűtött ember elveszti a fejét. Most mindenki lelkes és bizakodó, de ez sem egyértelmű. Kovács László véleménye az, hogy Orbán ne örüljön, és ne kezelje a választókat egységesnek.
Mindenki másképp képzeli a megújuló Magyarországot. A legnagyobb dilemma, hogy erkölcsileg, lelkileg, bizalmilag miként lehet újjáépítenünk magunkat és környezetünket. A gazdasági és egzisztenciális kérdések jó politikával és stratégiával megoldhatók. Hamar lehet látványos eredményeket felmutatni, ami azonnal előhívja, sőt aktivizálja az emberek önbizalmát és önbecsülését. Ez azonban csak a kezdet. Szembe kell néznünk azzal a 20, de inkább 60 éve folyó rombolással, ami a magyar nemzetet oly sebezhetővé, védtelenné, ellenszenvessé, önzővé, türelmetlenné, szeretetlenné alakította, morális kérdésekben viszont meglepően relatívvá, mondhatni erkölcs nélkülivé varázsolta. Az a fajta erkölcsi gát, ami évszázadok alatt épült be a viselkedésbe, hogy az egyházat, a nőket, a szülőket becsülni, tisztelni, a tudást őrizni kell, az anyaság széppé tesz, hogy nem lopunk, nem ölünk, nem kívánjuk el mások vagyonát, de a magamét és az enyéimet minden körülmények között megvédem, ez a gát, mivel tanulható, meg is semmisíthető. Az itt felsorolt ötletszerű tulajdonságok sokkal komolyabb környezetben szerepelnek a tízparancsolatban. Amiből következik, hogy az emberi természet alapértékein a több ezer éves múlt nem változtatott, legfeljebb hanyagolta vagy más hangsúllyal használta azokat.
1945 után Magyarországra egy teljesen idegen ázsiai struktúrát telepítettek, beláthatatlan következményekkel. Megsemmisítették a társadalom gerincét alkotó keresztény középosztályt, lerabolták, kitelepítették, meghurcolták, kivégezték, külföldre száműzték a főnemességet, a magyar arisztokrácia színe-javát éppúgy, mint a simulékony dzsentriket, legfeljebb azokat később. Tűzzel-vassal mentek neki az egyházaknak, az egyházi iskoláknak, apáca- és ápolórendeknek. Néhány zaftos összeesküvést sejtető per évtizedekre a segédmunka szintjére száműzött kiváló tudósokat, elnémította és rettegésben tartotta azokat, akik valami módon tanúi voltak a hatalom pusztításának. Amikor végeztek a fővárossal, telenyomták a budai villákat az új uralkodók pereputtyaival, ahol a cselédek nagyságos elvtársnőnek szólították a munkásigazgató feleségét.
Azokban az években a megosztó félelem tartotta markában az országot. A kommunisták saját elvtársaikat is kivégezték, a jugoszlávok külön útja, a trockizmus, Rajk vagy Sólyom tábornokék pere próbára tette a hívő párttagokat. Általános vigasz volt, hogy valamit csak csináltak, hiszen az isteni Párt nem tévedhet. Nem-e? A kommunista párt csak tévedett, és ennek 100 millió a halottja. És hány túlélője? A parasztok, akiket addig hajszoltak, amíg ingyen elmenekültek a földjeikről. A kuláklisták bornírtságának köszönhetően műszaki és természettudományos értelmiségi generációk estek ki a termelésből. Munkásigazgatók hitték el, hogy az esztergályos a legjobb agronómus, hogy a cipészekből kiváló bírók lesznek, de Ratkó Anna, aki beiratkozott az orvosira, panaszkodott a rektorra, hogy amit előad, azt ő nem érti. A Pártot pedig bárhol készségesen kellett szolgálni. Ennek köszönhető az a besúgó és megfigyelő apparátus, aminek működésén legutóbb Kati Marton szüleiről írott könyvében borzadhattunk el. Ha egy külpolitikai újságíróra és feleségére ennyi embert, ennyi pénzt, ekkora apparátust és ennyi időt, technikát és spekulációt áldoztak, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy Magyarországon az ötvenes években tank volt, de vaj, zsír és cipő nem. Eljött a mesterséges egyenlőség korszaka, ahol csakis az számított, milyenek a felső kapcsolataid, és tagja vagy-e az aktuális kommunista pártnak.
1956 egyszeri, megismételhetetlen történet volt, és nagy figyelmeztetés. A proletársoron is fogyasztani akarnak, tehát Kádár, ha társadalmi békét köt, annak feltétele a gyarapodás. Az önkizsákmányolásnak lettek is eredményei: autó, hűtő, színes tévé, hétvégi ház és telek, cserébe egy szó sem esik a politikáról. Obersovszky Gyuláék a siralomházban azon tépelődtek, mi történt a magyarokkal, hogy egyetlen itthoni tiltakozás el nem hangzott kiszabadításuk ügyében. Ekkor kezdett a népesség drámai módon fogyni, amit a népi írók a gyes és a gyed életre hívásával próbáltak lassítani. Az évtizedek tektonikus lelki mozgásai azonban megtették a magukét. A magyarok a túlélésre rendezkedtek be, ami azt jelenti, csak én éljem túl a holnapot. Ehhez a rendszerváltás hajnalán ráerősített az úgynevezett szabadkereskedelmi média, ami nagyjából azt üzeni: mindent megmutatok neked, amit látni szeretnél, egy feltétellel: nincsenek kérdések, aggályok. Cserébe szexuális devianciadömpinget, egyéni extremitást, hajmeresztő sorsokat, állandó izgalmat és feszültséget, egy mámorító világot hazudok neked, ahol senki sem az, aminek látszik, és ahol minden megtörténhet. Például holnap sztárrá lehetsz.
A rendszerváltás azzal a meglepő állítással kezdődött, hogy hétfőről keddre demokratikusak leszünk, mert az előző negyven év tévedésen, de legalábbis hamis alapokon nyugodott. Sztornó. A Szovjetunió megszűnt, ettől fogva a jó az USA-ból jön: a kertvárosi amerikai álom mosogatógéppel és dupla garázzsal. Piciny repedéssel: negyvenévnyi rettenetes, majd egyre slamposabb diktatúrában nevelkedtünk, nem polgári többpárti demokráciában, a hátunk mögött vesztes háborúval és bukott forradalommal. Lassan a magyar filmek és könyvek tekintetében a sok elrajzolt és karikírozott Rákosi-káder, ávós vagy belügyes kedves, buta, bumfordi bohémmá szelídül. Nehogy elhiggyük, csak szeretnénk, ha történelmünk igen csúnya és szégyenletes szakasza menthetővé, domesztikálhatóvá válhatna az utódok előtt. A rendszerváltás nem hozott megváltást, mert a többpártrendszer lényegét az emberek nem igazán nézték sokba. A szabadság nem váltható márkás autóra vagy tengeri utazásra. Ráadásul ugyanazok a káderek ültek vissza a hatalomba, csak szocialistának nevezve magukat sefteltek, szatócskodtak a nemzet vagyonával, mint azelőtt.
Sőt, kezdett formálódni egy nagyon idegesítő ellenfront: megszülettek a megmondóemberek, akik szerint a magyarok lusták, buták, irredenták, fasiszták, antiszemiták és cigányellenesek. A nemzeti jelképek nevetségesek, ócskák és porosak, a Himnusz elavult és nyálas, a keresztények a perverziót hozzák a világra, és aki a felebarátjának jót is akar, az élhetetlen balek. Saját magad önmegvalósítása, az valami. Ebben nem akadályozhat meg szülő, család, feleség, gyerek, de még egy kontinens sem. Ha nem tetszik, hagyd ott őket. Szinglinek lenni életforma, elválni modernizáció.
Itt a választási győzelem, és csendes hidegleléssel jön a felismerés, hogy ebben a mindenfajta erkölcsi értéket nélkülöző káoszos dágványban csak körbe-körbe járunk. Merre van az út kifelé? Durvábban: van-e még út kifelé?