Ezredesek alkonya

A hazugság vádját már megszoktuk. Mindig így kezdődik. A honvédelmi tárca tagad, vádol, aztán kénytelen beismerni, hogy mégis igazunk volt. Így volt ez a fent említett maffia-bűncselekmény ügyével kapcsolatban is. Szekeres Imre honvédelmi miniszter először letagadta, majd Sólyom László köztársasági elnök nyomására elismerte a bűnszövetségben elkövetett vesztegetés tényét. Aztán pedig megpróbálta egyedi ügyként bemutatni a súlyos bűnöket

A százados már sejtette, hogy ebből baj lesz, de nem tudott kiszállni a játszmából. Az ezredes hiába mondta neki egy-két nappal a lebukása előtt, hogy nyugi van, nem hallgatott rá, és elment a következő találkozóra. Egy vidéki parkolóban már várta a vállalkozó autója, beszállt. Egy vastag borítékban vette át a pénzt, meg sem számolta. Átült a saját gépkocsijába, és elhajtott a főváros felé. Végiggondolta a feladatot.
A hálózatban mindenki mindig csak feladatokról beszélt, nagyon ritkán mondták ki a pénz szót. Inkább a mutató- és a hüvelykujjukat dörzsölték össze, ha a megtömött borítékok beszedéséről, szállításáról volt szó. A százados feladata az volt, hogy a vállalkozótól átvett milliókat továbbítsa a gazdasági igazgatónak. Ő pedig, némi vám bezsebelése után, átküldte a pénzt a minisztériumba. Ott egy ezredes vette át a hangyák által összeszedett tésztamorzsákat, hogy egy szép kövér cipót gyúrjon belőle a dandártábornoknak.
Egy alkalommal a dandártábornok egy luxusszálloda éttermében találkozott a gazdasági igazgatóval. A pénzt az igazgató egy barna irattartó táskában adta át neki a sült hús elfogyasztása után, felesleges szavakat ezúttal sem csépeltek. A dandártábornok felügyelte az öszszes minisztériumi cég gazdálkodását, így számos helyről várhatott apanázst. A szaktárca cégein keresztül megbízott vállalkozók pedig fizettek, mint a katonatiszt. Egy-egy komoly állami munka megvásárlása nem volt túl drága, általában öt-tíz százalékot kellett visszacsorgatni a minisztériumnak. Egyes vállalkozók szerint azonban ez nagyban is zajlott, a pályázatokat nyomott áron nyerték el a baráti cégek, majd pótmunka címén kiszámlázták nekik a busás hasznot és a kenőpénzek összegét.
Sok esetben azonban pályázatra sem volt szükség. Az állami cégek ugyanis olyan milliárdos pénzforgalmú részvénytársaságokká váltak, amelyek önállóan gazdálkodhatnak. A minisztériumtól elnyert százmilliós közpénzeket ezért szabadon szórhatták szét a jól tejelő „szent tehenek” között. A gyanútlan állampolgárok adóját tehát állami pénzmosodák folyatták minisztériumi felső vezetők zsebébe, miközben takarékosság címén megvonták az alapvető juttatások nagy részét is a hétköznapi alkalmazottaktól, akiknek a fizetése szép lassan a megélhetéshez szükséges minimum alá szorult.
A százados azonban ki akart törni ebből a nyomorult helyzetből. Szállító lett, pitiáner összegekért. Lehet, hogy néha lehajolt a sárba milliókért is, de többnyire csak százezrekért síbolt. Évek óta presszót bérelt vidéken, de nem tudott többet kitermelni az üzletből a rezsi összegénél. Fejleszteni akart, hogy boldogulhasson. Szép példák lebegtek a szeme előtt. Látta, hogy a dandártábornok rózsadombi szolgálati lakásban feszít, a családja pedig hatalmas udvarházat épít a semmiből a világ egyik legszebb borvidékén, ahol hajnali vadászatokat, pincemulatságokat szervez. Az ezredes panziójának teraszáról pedig a világ egyik legszebb, meleg és édesvizű tavát látta, amelyen apró fehér szirmokként úsztak a vitorlák a széles jachtok felett. A kikötőben talán be is ülhetett ezekbe a hajókba, ha meghívták a minisztériumi főurak egy körre a tavon.
Azt is láthatta még, hogy ezek a minisztériumi főurak valóságos bacchanáliákat rendeznek állami tulajdonú vidéki kastélyokban, üdülőkben. Tisztességtelenségben megőszült altábornagyok rendelnek könnyen leteríthető vaddisznókat és hosszú combú, szőke hajú nőket az állami erdők közepén álló emeleti szobákból, ahová nagy fekete autókkal érkeznek, felverve a vadon csendjét. Azt is láthatta, hogy hastáncosnők rázzák a püspökfalatjukat a tisztek csapatépítő tréningjein az állam pénzén kibérelt szállodák mélyén. A századosnak vélhetően ez lett a veszte. Szállító lett, mert azt remélte, hogy egyszer bekerülhet a körbe, egyszer majd tőle is kérnek valamit. A vidéki benzinkútról azonban már nem vezetett út hazáig. Az autóját rendőrök állították meg, aztán kattant a csuklóján a bilincs. Rács mögé került, ahogyan a gazdasági igazgató és a dandártábornok is. A börtönkoszt pedig nem vaddisznósült, a fogda nem selyempaplanos panzió. Nem beszélve a hosszú combú nők hiányáról.
Egy idő után a letartóztatottaknak beszélniük kell, hogy megmutathassa odvas fogait az egész rendszer. Számonkérésre lesz szükség, hogy ne indulhassanak el újabb és újabb századosok a benzinkutak felé.
Ez a történet nem kémregény, hanem a mai magyar valóság. Az események, amelyek viszszakereshetők lapunk hasábjain, a Magyar Köztársaság Honvédelmi Minisztériumáról szólnak. Az elmúlt hetekben, hónapokban írt cikkeink segítségével ugyanis egy olyan ország védelmi minisztériumában lepleződtek le ezek a történések, amely a világ fejlettebb felének hadseregeit tömörítő NATO teljes jogú tagja. Egy olyan szövetségé, amely a világ különböző részein vívott háborúinak egyik céljaként azt nevezte meg, hogy legyőzze a mindent behálózó bűnszervezeteket és a korrupciót.
Bűnügyi regényünk ráadásul olyan magyar állami intézménynél zajlott, amelynek az ország, a haza védelme lenne a feladata. Egy hierarchikus szervezetnél, ahol a legnagyobb rendnek és fegyelemnek kellene lennie, ahol szóba sem kerülhetne, hogy dorbézolásra költik, ellopják az állam pénzét. Az általunk feltárt információkra reagálva a minisztérium sajtóosztálya persze nyüszít, a miniszter pedig hallgat. Aligha tehetnének mást.
Lemondásuk a személyes kudarc beismerése lenne, a csizmájukra tapadt sarat tehát megpróbálják azokra kenni, akik feltárták, hogy mekkora pocsolyába is léptek. A honvédelmi tárca szóvivője hazugsággal, a honvédség lejáratásával, törvényszegéssel, sőt, az ország biztonságának veszélyeztetésével vádolta meg lapunkat és a Hír Televíziót, mert nyilvánosságra hoztuk a korrupciós hálózatról szóló vallomások szövegének egy részét.
A hazugság vádját már megszoktuk. Mindig így kezdődik.
A honvédelmi tárca tagad, vádol, aztán kénytelen beismerni, hogy mégis igazunk volt. Így volt ez a fent említett maffia-bűncselekmény ügyével kapcsolatban is. Szekeres Imre honvédelmi miniszter először letagadta, majd Sólyom László köztársasági elnök nyomására elismerte a bűnszövetségben elkövetett vesztegetés tényét. Aztán pedig megpróbálta egyedi ügyként bemutatni és a Magyar Honvédségre kenni a súlyos bűnöket. Azt hangsúlyozta ugyanis, hogy a vesztegetés nem a minisztériumban, hanem a hadsereg egyes tisztjeinek körében történt. Azt azonban elfelejtette hozzátenni, hogy a pénzcsapok fogyasztói a szaktárca felső vezetői voltak, olyan karriertábornokok, akik azt sem érdemlik meg, hogy a szögre akaszthassák a mundért. A honvédség lejáratásával tehát nem lapunk vádolható, hanem a miniszter és csapata, akik közé beférkőzhetett a korrupció, és még védelemben is részesült a letartóztatások idején. Törvényszegéssel szintén nem vagyunk vádolhatók, hiszen a sajtónak kötelessége nyilvánosságra hozni azokat az információkat, amelyekkel bűncselekményeket leplez le, és azok későbbi megakadályozását szolgálja. Ahol pedig ilyen bűncselekmények zajlanak, ott barátok közt is csak arcátlanságnak lehet nevezni, ha valaki az ország biztonságáról papol.