(ki hazafi )

Én nem tudom, hogy amikor Tárnoki néni azzal búcsúzott tőlünk, hogy akkor lenne boldog, ha ebből az országból eltűnne a harag, tulajdonképpen mire gondolt. Talán arra, amire Kölcsey, amikor azt írta: A haza minden előtt. Ugyanis, ha egy országon belül harag van az ott élők között, az nem nevezhető hazának.
Furcsa dolog ez. Jelenleg nincs olyan politikus Magyarországon, aki ne prezentálná hazafiként magát. Ha mindnek hiszünk, akkor ez egy nagyon tág fogalom. Csak egyes kommunisták és szuperliberálisok merték (a múltban) kijelenteni önmagukról, hogy internacionalisták, illetve világpolgárok, s nem a nemzet, hanem az emberiség felemelése a céljuk. Ugyanakkor a hazafiság némely válfaja (nacionalizmus, irredentizmus) negatív színben tűnt fel, erkölcsileg kétes elemet tartalmazott, s nemegyszer aljasságba csapott át, megtelve a gyilkos gyűlölettel. Ebben az értelemben a népirtó Hitlert és Sztálint hihetnénk a legnagyobb hazafinak. S mégis, míg az emberiség létezik, ez a két figura lesz a megtestesítője a gonosznak.
A mi nemzetünket kétségkívül ez a két gonosz őrölte fel. Trianon óta az összeaszalt ország lényegében nem ura önmagának. A jogos vágyak és elvetélt remények ordas eszmékkel keveredtek, s több emberöltőn át megújulásra, szabadulásra nem volt remény. Az ország határai nem ott húzódnak, ahol a hazáé, a nép és a nemzet elkülönült, a vágy pedig gyűlöletté vált. A csonka Magyarország, egy idő után, tartását elveszítve nyomorékká változott. Ezért hirdethette meg egy nagyravágyó kókler a harag napját, s ezért lehetett egy másik a megtévesztés fejedelme.
A harag napja, majd a hazugság éve ebben az országban nem metafora volt csupán, hiszen történelmi távlatokat hordott. S ha most feltesszük a kérdést, ki itt a hazafi, elsősorban azzal a tévhittel kell szembenéznünk, hogy az agresszió, amely az úgynevezett radikalizmus hajtóereje, magyarságunk próbaköve. Petőfi – hazafiként – joggal örvendezhetett, hogy „Lamberg szívében kés”, „Latour nyakán / Kötél”, nem vétett a forradalmári illem ellen, az „Akasszátok föl a királyokat!” felkiáltást honszerelemmel nemesítette meg. Negyvennyolcban külső elnyomásról és a szabadságról volt szó, miként ötvenhatban is, amelyekben a vágy és a düh összefért, de a harag nem irányult honfitársaink ellen. Széchenyi, a legnagyobb, legigazabb magyar sosem gondolta úgy, hogy az idegen gyűlöletes, sőt igyekezett meghonosítani a „külhon” nemesb szokásait, és használni leleményeit. Felemelkedő nemzetről álmodott, vágy volt benne, de düh – ha vitázott és érvelt is – soha. Bűnbakot sem keresett.
Magyarország sok kudarc és szép próbálkozás után a rendszerváltozáskor, a szabadság és a demokrácia lehetőségének eljöttével, úgymond, kettészakadt. Ez tévedés. A megosztottság korábban kezdődött, s a Kádár-korszak hamis békéjében nőtt tovább. Akkor csírázott ki mindaz, amiből mai dühünk táplálkozik. A kádárizmus erkölcsein és szokásrendjén felnőtt másodlagos frissességű kommunista nemzedék juttatta oda az országot, ahol most van. Ennek az egymást oly jól ismerő, segítő és kiszolgáló, minden értéket kisajátító szövetségnek törvénysértő tetteiért felelni kell. Az igazságos ítélet a harag csitítója. De aki azzal jelzi hazafiságát, hogy bűnbakot keres a tőkepiacon, s gyűlöletet kelt cigány vagy zsidó honfitársai iránt, az egyik ellen azért, mert „alábbvaló”, a másik ellen azért, mert úgy véli, „fölébe nőtt”, az megfeledkezik Kölcsey intelméről: A haza minden előtt. Nem gyűlölködni, hanem dolgozni és építkezni kell.
Hogy a haza szeretete, az ország felemelkedése, a nemzet megbékélése enélkül elképzelhető-e, én nem tudom…