MI A MAGYAR?

Körülbelül a XI–XII. századtól a XV.-ig bizonyára nálunk is a hősökről, a lovagokról s a bajnokokról s azok tetteiről szólott az ének. Azt azonban nem gondolom, hogy oly nagy számban s oly nagy stílusban, mint nyugaton, mert a középkori harczosrendszert mi csak átvettük, s az nem lelkezett úgy a magunk nemzeti lelkéből, mint a katonai. De ha nem is maradtak ebből a korszakból magyar költői műveknek olyan szépséges följegyzései, mint az inkább írástudó nyugatiaknak, alig hihető, hogy Szent Lászlóról, Nagy Lajosról s más dicső királyainkról egyáltalán ne keletkeztek volna költői kísérletek. Toldi Miklós vitézi ereje is aligha Ilosvai Selymes Péternek volt először verstémája. A Hunyadiakkal is bizonyára több magyar vers foglalkozott annál a kettőnél, mely közül az egyik Mátyás királlyá választásáról, a másik haláláról ránk maradt. A Sabácz viadaláról szóló, ma is közismert XV. századbeli verses krónika sem oly módon kezdetleges, hogy első lehetett volna a maga nemében. Sőt ebben már az a hiba, hogy túlságos pontossággal, úgyszólván riportszerűen foglalkozik egy várostrom szövevényes részleteivel, s így nem naiv, hanem primitívül tudákos. És ebből a versezetből az is kiérzik, hogy keletkezésének, Mátyás király uralkodásának idejében a várvívás már komoly, szakszerű katonai feladat, melynek megoldásához a sánczok mélységének gondos megállapítása, megfelelő nehéztüzérség, számító árkász- és hidászmunka, a víz felől hadihajók beavatkozása és mindenfelől ostromhoz értő nagy sereg szükséges.
Több mint félszáz évvel utóbb:

Az ezerötszázban és az negyvennyolczban
Énekli Túri György vérszomjuzásában

a törökök ellen vitézkedő végbeli magyaroknak erejét és elszántságát.
Ez a harczi ének már némileg katonás, ügyes, temperamentumos, így kezdődik:

Zöldítsétek egek hamar az erdőket.
Hogy próbálhassuk már nyugodt fegyverünket!
Ellenségeinkre egyszer hogy kikeljünk,
Török pogányokkal vígan megütközzünk.
XVI. századbeli szorgalmas, de nehézkesen verselő krónikásunk, Tinódi Lantos Sebestyén már egészen azon a határon van, amelyen túl a harcz többé egyáltalán nem vitézlők műkedvelése, hanem szakszerű katonadolog. Buda veszéséről szólva elmondja többek közt, hogy:

Immár basa vala Kányánál táborban.
Szent Gellértnél vannak némötök barlangban,
Dunát beállották nagy vizi erővel,
Magokat beásták környül nagy vermökvel.

Ez már olyanforma harcztéri tudósítás, aminők ma is érkeznek a sajtó-főhadiszállásokról.
(Kozma Andor: A katona a magyar költészetben, 1910-es évek)