Plakátzsaru a lépcsőházban

A megbeszélthez képest egy órát vártam az Örs vezér terénél, a BKV-s pavilon alatt a szolgálatban lévő rendőrre: előbb egy bolti tolvajt üldözött, majd az autót vették ki alóla. Be kellett vinnie a kapitányságra, hogy átadja a nyomrögzítő kollégáknak, s eltartott egy ideig, míg új járművet kaphatott. Akkor meg ránk köszöntött a délidő.
– Ebédeljen velünk, négyen megyünk magáért – javasolta sokadik telefonos beszélgetésünk során, hozzátéve, majd beülök hátulra, két rendőr közé.
Civil autó gördült be a buszfordulóba, benne négy egyenruhás, láthatósági mellényes, tányérsapkás rendőr. Ahogy meglátott, csalódott arccal kászálódott ki a kocsiból Tomis Károly.
– Vékonyabbra számítottunk – mondta. Kissé szégyenkezve beültem száz kilómmal a két szintén százkilós rendőr közé. Maga az étkezés egy lakótelepi kifőzdében, a folyamatos talkie-walkie-zás szüneteiben, tizenöt perc alatt megtörtént. Aztán hirtelen felpattantunk a faasztaltól, be a kocsiba, csak úgy nyikorogtak a kerekek a kanyarokban. Lakásbetöréshez riasztottak bennünket, „nyugtáztam, nincs csíkos autónk, a Mogyoródiról indul”, mondták az éterbe.
– Dübörög az ezernégyszáz köbcentis autóban a lóerő – nevetett fel valamelyikük, ahogy előzés előtt százhúsznál négyesbe visszakapcsolt, s rövidesen egy társasház előtt fékeztünk. Láthatóan ideges, idős ember somfordált elénk, s szégyenkezve mondta: „Sajnálom, kétszer is elütöttem a kódot…”
A rendőrök szeme pásztázta az utcákat. Az egyik kereszteződésnél rossz arcú férfi várta, hogy zöldre váltson a lámpa, a főtörzs kiszúrta, hogy fegyvernek minősülő bokszer van beépítve az övcsatjába, de nem álltunk meg, nem foglalkoztunk vele. Három rendőrt kiraktunk járőrözni, majd Tomis Károly körzetében araszoltunk az utcákon. Zuhogott az eső.
– Ma reggel kilenctől este kilencig körzeti megbízottként dolgozom, de néha szállítanom kell a helyszínelőket, nyomrögzítőket, járőröket is. Van irodám is, de műszaki okok miatt a számítógépes rendszer nincs kivezetve hozzánk, így jelentésíráshoz a kapitányságra kell mennem. Folyamatosan cikázom a kerületben. Zuglóban nyolc körzet van, az én körzetem a Szugló utca, Szuglói Körvasút sor, Fogarasi út és Nagy Lajos király útja által határolt öt négyzet-kilométeres terület. Bűnelkövetés szempontjából népszerű terület a zöldövezeti Adria-lakótelep, ahol nehéz az elkövetőket elkapni. Szeretném, ha bekameráznák. Készítettem tervet, benyújtottam a főnökeimnek, ha egyszer kapnak pluszpénzt, akkor meg is valósíthatják. Tudja, a BRFK úgy működik, hogy nincs pénz se erre, se arra, még nyomtatópapírra sem, majd hirtelen megjelenik bizonyos összeg, amelyet viszont gyorsan el lehet költeni – mondta szinte egy szuszra.
Közben egy kereszteződésnél hirtelen a fékre lépett, majd egy leálló autósnak tett fel kérdéseket, aki úgy viselkedett, mint egy bólogató kutya.
– Meg van már? Biztos? Nem úgy, mint a múltkor?! Kéznél is van? Nem?! Vegyük magunkhoz, menjen haza most, mert ha más rendőr megállítja, minimum tízezer forint lesz a büntetés – parancsolt az autósra.
Megvártuk, míg a férfi megfordult, és elviharzott a lakóhelye felé. Egyenruhás társam csak ezt követően kapcsolt sebességbe.
– Az úr a területemen lakik. Elvették a jogosítványát ittas vezetésért. Később láttam sofőrködni, s kérdeztem tőle, hogy visszaszerezte-e. Igen, válaszolta, de akkor sem volt nála a dokumentum. Lám, most újra vezet, és megint nincs nála a jogosítványa! Nem tud előlem elmenekülni, bemegyek a kapitányságra, megnézem a nyilvántartást. Csak egyszer lehet átverni, néhányan megismerkedtek már a haragommal, s súlyos százezrekbe került nekik.
– Milyen ügyekben?
– Egyiküket eltiltották a vezetéstől, mégis volánhoz ült. Azt mondta, úgy se tudok vele mit csinálni. Nem? Mentünk a bíróságra. Összesen százötvenezerre büntették; azóta nagyon jó a kapcsolatunk.
– Van a törvénynek ereje?
– Nagyon sokat lehetne rajta erősíteni. Most voltam egy tárgyaláson. Négy év elteltével azt kérdik tőlem, hogy a szegény elkövetőn milyen pulóver volt akkor. Erre felállt hátul a sértett, s azt mondta: „Tisztelt bíróság! Miről beszélnek itt? Felismerem az embert, ő törte fel az autómat, elvitte a műholdas navigációt. Mégis milyen pulcsiról beszélünk?!”
Tomis Károlytól tartanak a parkban italozó kollégisták, a lakásokba különféle ürüggyel becsöngető trükkös tolvajok, intézkedik egy ellopott csatornafedél ügyében, engedély nélküli fakivágásokat akadályoz meg. Itt él a körzetében, rendszeresen strázsál.
– Nekem mint közterületi rendőrnek két nagy ellenségem van a bejelentésekkor: az idő- és az információveszteség. A 112-es központi számra érkezett bejelentést felveszik, átadják egy másik diszpécsernek, aki szeretné kiadni a zuglói kapitányságra, ahol még az is előfordulhat, hogy az ügyeletes másik telefonon beszél, mert egyedül látja el a feladatát. Eltelik tíz–tizenkét perc, mire én megtudom, hogy mi történt. Mint végponti járőr akkor már hol keressem az elkövetőt? – méltatlankodik.
A főtörzszászlós nyolc éve szolgál Zuglóban. A nehézkes információáramlás miatt gondolt arra, hogy kiplakátolja az arcképét és a telefonszámát. Szeretett volna a rendőrökről kialakult képen változtatni, hogy ne a büntetéseket kiosztó egyenruhásként, hanem a megelőzésben, a jó közérzet kialakításában szorgoskodó hivatalos személyként nézzenek rá.
– Egy barátom lefotózott, majd az amerikai hadsereg toborzó plakátját mintául véve internetes program segítségével szöveget, rendőrségi jelvényt és a Szolgálunk és védünk logót raktam rá, amit kellett, montíroztam, szépiáztam, majd a kapitánynak előadtam a plakátozási tervemet.
– Mit szólt az ezredes?
– Azt mondta: Karcsi, ez nagyon jó! Láttam az arcán, hogy nem viccel. Jó a vezetés most Zuglóban, remélem, így is marad. Ha valahol nem jó a parancsnokság, onnét elmennek a rendőrök, máshová kérik a szolgálatukat. Akkor a jól képzett, vagány kollégák is továbbállnak. Zugló közrendvédelmi állománya száz fő. Maradjunk annyiban, jóval nagyobb létszámra lenne szükség.
Parancsnoka szerzett Tomis Károlynak rendőrségi mobilt, amelynek a számát kiírhatta a plakátra. Ugyanis a körzeti megbízottaknak nincs szolgálati telefonjuk, mert az „hatalmas költség lenne a rendőrség számára”. Nála belefért a keretbe, ráadásul az önkormányzat vezetői megajándékozták egy fizetésükből összedobott kétkártyás készülékkel is, így a magán- és a szolgálati szám kártyája egyszerre használható. Megjegyzi: ha az önkormányzatok szolgálati lakásokkal segítenék a rendőrséget, sok körzeti megbízotti posztot lehetne létrehozni.
– Kétszáz plakátot helyeztem ki, másfél hét alatt elfogyott. Most újabb kétszázat kaptam.
Megálltunk a Cinkotai úton, kiszállt, kotorászott a csomagtartóban, s egy garázsból kitolató Mercedeshez lépett. Mikor visszajött, kérdeztem, hogy örült-e az öregúr az átadott plakátnak.
– Persze. Mondtam is neki, hogy a kisgyermeket vegye ki a jobb egyből (anyósülés – A szerk.), mert így közlekedni szabálytalan.
Kizárólag kedvező visszajelzéseket kapott, egy idős néni mondta, már az is biztonságérzést ad, hogy a „plakátzsaru” ott posztol a lépcsőházban.
– Aranyos volt, de remélem, nem hiszi, ha gond van, kimászok a plakátból, rendet teszek, majd viszszamegyek síkba. Reggel egy hölgy felhívott, hogy egy idegen, gyanús személy jött ki a lépcsőházukból, és megadta a haladási útvonalát is. A kapitányságon voltam, tudtam, nem érek oda. Rádiókörözvényben kiadtam a személyleírást, négy percre rá a Rákos-patak partjánál feltartóztatták a férfit, megtaláltuk nála a tároló feltöréséből származó tárgyakat. Ez is a plakátozás eredménye, a 112-est tárcsázva vélhetően bottal üthettük volna a betörő nyomát.
Meginogott a kocsi karosszériája egy hirtelen vett kanyartól. Fenemód gyorsítottunk is.
– O, ó, o, ó! Sütő Laci, merre vagy?
– Egressy 25.
– Projektbe vagy? Nem? Három nézegető kopasz gyerek ül egy sötétzöld Opel Kadettban, követem őket egyenruhában. Az Egresin haladunk a Nagy Lajos irányába. Gyere, mert egyedül vagyok… Bemegyünk balra a pitvarba. Te k… paraszt! Lökdösik a szemetet a kocsiból az utcára.
Közben már százhúszra gyorsultunk, nyikorgott a kerék a vizes aszfalton, előzgettünk, ide-oda cikázgattunk, majd ráálltunk a boltnál leparkoló autóra. Se előre, se hátra. Kezek a magasban, a megérkező rendőri erősítés – tizedestől az őrnagyig – közben a kocsi csomagtartóját vizsgálta, betúrtak a pótkerék alá, kihúzták még a szálakat is a cigarettásdobozokból. A fiatalemberek méregdrága cuccokban virítottak, senkinél sem volt személyi okmány, ezért mobiltelefonon adategyeztetés kezdődött a központtal. Egyiküknek elálló fülűnek és fehér bőrűnek kellene lennie, de sötétebb bőrű, és a füle is normális.
– Sokat járok szoliba, és megműttettem a fülemet – mondta kajánul vigyorogva.
– Mi lenne, ha megetetnénk veletek a kidobált szemetet? Aki pedig hazudik, arra rárohad a börtönben a műanyag lakat – válaszolta nekik szigorúságot színlelve az egyik rendőr.
Mentünk a központba azzal a fiatallal, akinél nem stimmeltek az adatok, később kiderült, megszökött valahonnan. Bűnügyi jelentést írt Tomis Károly a Stefánián, majd kocsit kellett cserélni, közben szólt valaki talkie-walkie-n, hogy Tomis Károly a tonfáját egy korábban használt kocsiban hagyta. A rendőrök szerint az elmúlt húsz évben egyik párt sem ígérte azt a kampányában, hogy meggyengíti a rendőrséget, a hatalomra kerülők mégis mindig tettek valamit a rendőri hatékonyság gyengítéséért…
– Lövésem sincs, hogy miért lettem rendőr. Együtt jártam autószerelő-szakközépiskolába a Varga Misivel, majd érettségiztem. Egyszer a Varga Misit láttam rendőrautóban, beszélgettünk, majd megkérdezte, hogy nem akarok-e rendőr lenni. Jelentkeztem, s három hónap múlva, 1993-ban felszereltem az angyalföldi kapitányságon. Kicsit kattantnak kell lenni ahhoz, hogy az ember megszeresse és hivatásának tekintse ezt a munkát. Tizenhét év alatt egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan nap volt, amikor nem volt kedvem bejönni dolgozni.
A plakátzsaru hatékonyságát nyár végén értékeli a zuglói kapitányság vezetője. Ha beválik, akkor további tervek szerint Zugló mind a nyolc körzetébe keresnek olyan embert, aki ugyanígy, arcával vállalja a munkáját. Aztán jöhetne az egész ország…