A Fidesz-kormányzás minőségét alapvetően három szempont fogja meghatározni: a kormányzás szerkezete, arculata és tartalma. A kormányzás szerkezete ezekben a hetekben formálódik; ami eddig világossá vált, hogy egy eléggé sokszínű rendszer körvonalazódik, amely a brit, a francia és a német kormányzati formákból is kölcsönöz bizonyos elemeket. A miniszteriális felállás koncentrációja és a csúcsminisztérium intézménye nem újdonság sem a nyugat-európai kormányzati gyakorlatban, sem az elméleti szakirodalomban. Az elméleti megfontolások leginkább abból indulnak ki, hogy a társadalomban felmerülő problémarétegek kiterjedése horizontális, az ágazati irányítás viszont vertikálisan szerveződik, és csak részlegesen képes befogni és hatékonyan kezelni e területeket. Tulajdonképpen erre a dilemmára adott modernizációs válasz a kiemelt hatáskörű minisztériumok intézménye, amely összevonva a határterületeket, a maguk összetettségében tudják kezelni – az ágazati irányítást korábban keresztbeszelő – problémákat.
Jelen pillanatban nehéz megmondani, hogy a most kialakított szerkezet képes lesz-e megfelelni ennek az elvárásnak, de ez a kisebb probléma, ugyanis egy-másfél év alatt a működési zavarok mindenképpen kikristályosodnak, és akkor még a ciklus félidejében a rendszer menet közben korrigálható. Ennél sokkal nagyobb kihívást fog jelenteni annak megakadályozása, hogy a minisztériumokon belül újratermelje magát az ágazati széthúzás és rivalizálás. Ha ugyanis ezt nem sikerül megakadályozni, akkor végeredményben a minisztériumokban afféle belső zárványtárcák fognak létrejönni, és a korábbi struktúrából adódó problémák falakon belülre kerülnek. Ennek kiküszöböléséhez viszont már nem elég a szerkezet átszabása, hanem mélyreható szemléletváltásra van szükség, a döntéshozók és tisztviselők szemléletváltására. Az mindenesetre borítékolható, hogy ez nem lesz könnyű feladat, mert több évtizedes beidegződéseket rendkívül nehéz megváltoztatni.
A kormányzás szerkezete mellett legalább ilyen fontos – ha nem fontosabb – a kormányzás arculata. Tehát az a tényező, hogy milyen összkép alakul ki a választókban a kormány habitusáról, stílusáról, karakteréről. Az előző két kabinet elkövette azt a hibát, hogy belelavírozta magát az értéksemleges kormányzás zsákutcájába, és képtelen volt reagálni a közhangulat alakulására. Az új kormány részéről markánsan megmutatkozik az a szándék, hogy a kormányzást érzelmi töltéssel lássa el, ezt pedig szimbolikus lépésekkel, különböző irányba tett gesztusokkal lehet elérni. De a döntő kérdés mégis az, hogy képes lesz-e a kormány és az állampolgárok közötti viszonyrendszert újra meghatározni, és képes lesz-e elkerülni a hatalom bebetonozásának látszatát.
Azzal, hogy a miniszterelnök és a miniszterek közé beékelődik a miniszterelnök-helyettesek intézménye (Navracsics esetében az adminisztráció operatív irányítására szóló jogosítványokkal) háromszintűvé válik a döntéshozatal, így a miniszterelnöknek lehetősége nyílik arra, hogy eltávolítsa magától a napi ügyeket, és egy közvetlenebb viszonyt alakítson ki a választókkal. Nagy valószínűséggel olyan kormányfői imázst igyekszik felépíteni, mint amilyen a 2002-es választások első fordulójáig volt jellemző, tehát egy pártcsatározásokon felülemelkedő kormányfői szerepet, amely képes kivonni magát a mindennapos sárdobálásból. E szerepfelfogás 2002-ben, kampányhelyzetben, sajnos, kevéssé volt hatékony. Ezt bizonyítja, hogy az akkori választás első fordulójában a Fidesz hátrányba került, és amikor Orbán Viktor konfrontatívabb hangnemre váltott, és két hét alatt bejárta a billegő körzeteket, akkor kis híján egyedül megfordította a választást. Ez rámutat arra, hogy a választói bázis mozgásait illetően döntő lehet a kormányzás ritmikája, és ezen belül kiemelt szerep jut a kormányfői imázs dinamikájának.
Mindazonáltal a választói bázis alakulására minden bizonnyal a kormányzás tartalmi elemei fogják a legnagyobb hatást gyakorolni. A Fidesz nagy győzelmet aratott, és a nagy győzelem esetére nagy változást ígért („Kis győzelem: kis változás, nagy győzelem: nagy változás.”). Van is min változtatni. Szinte nincs olyan terület, amely ne szorulna átalakításra, korrekcióra vagy ésszerűsítésre.
Az egészségügyi ellátórendszer a jelenlegi szerkezetében már középtávon is fenntarthatatlan. Mind a közoktatás, mind a szakképzés, mind a felsőoktatás területén anomáliák és aránytalanságok vannak, és nem utolsósorban ennek köszönhető a diplomás- és a strukturális munkanélküliség. Kiigazításra vár a választókerületek rendszere; az Országgyűlés e tekintetben mulasztásos alkotmánysértés állapotában van. Reformra szorul a szociális ellátórendszer éppúgy, mint a nyugdíjrendszer. Újra kell szabályozni a párt- és kampányfinanszírozást. Nemigen lehet tovább halogatni az önkormányzati-közigazgatási reformot sem, beleértve a regionális képviseleti rendszer kialakítását (alapvető igény, hogy a régiókra szabott európai uniós fejlesztési pénzekről választott képviselők döntsenek). Vállalhatatlanul magas az újraelosztás GDP-arányos mértéke, amivel szorosan összefügg a közteherviselés reformja. Létre kell hozni egy tartható konvergenciaprogramot, amit a kormányzat komolyan vesz, a görög válság után ugyanis az unió minden eddiginél szigorúbban fogja ellenőrizni a maastrichti kritériumok teljesítését. Az igazságszolgáltatás alrendszerei is átalakításra szorulnak. Amennyiben nem történik áttörés a roma politika területén, akkor növekszik a radikálisok további térnyerésének kockázata. És akkor a bevándorlás, a mezőgazdaság és a demográfia kérdéskörét még nem is említettük.
Tennivaló van tehát bőven, és pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a társadalmi elvárások is a mélyreható változás irányába mutatnak. Ha viszont megkapargatjuk a felszínt, és figyelembe vesszük az elmúlt húsz év tapasztalatait, akkor arra jutunk, hogy a változásra irányuló választói akarat korántsem olyan stabil, mint amilyennek első ránézésre tűnik. Félő, hogy a választói csoportok többnyire csak addig áhítják a változást, amíg az saját életvilágukat és körülményeiket nem érinti negatívan. Amint a változás negatívan hat helyzetükre, vagy legalábbis bizonytalan előjelű a változtatás kimenetele, azonnal elemi erejű ellenállást fejthetnek ki. A választók többnyire megelégszenek a politikai változás elégtételével, de nagyon nehezen cserélik le a struktúrák változatlanságának biztonságát a mélyreható változás bizonytalanságának kedvéért, s lehet, hogy ezen még az sem változtat, ha a rövid távú áldozatokért középtávú fellendülést ígérnek a politikai szereplők.
A következő ciklus sikerének kulcsa, hogy a Fidesz képes lesz-e megtörni ezt a mélyen gyökerező társadalmi önvédelmi beidegződést, és képes lesz-e a választási győzelmét biztosító többség nagy részét megnyerni a változás ügyének, megteremtve ezzel a szerkezeti reformok társadalmi bázisát.
A szerző politológus, Méltányosság Politikaelemző Központ
origo.hu
Nagy bejelentést tett Szijjártó Péter
