A bálnák istene és az izlandi hamufelhő

Ha bálnáknak, akkor most lesújtott Izlandra a bálnavadászatért. Vulkáni hamufelhővel, államcsőddel. A név maga egyébként – Izland – szigetet jelent. Európából tekintve Izland a leginkább sziget. Anglia majdnem szárazföld, és amióta megépült a La Manche alagút, ha úgy álmodja, egészen az. Tegyük hozzá, az erős és önálló font sterling arról tanúskodik, hogy esze ágában sincs most ezt álmodni. A jobban sziget: Írország. A majdnem Kanada meg a zöld sziget: Grönland. A leginkább sziget tehát: Izland. A nagy észak-atlanti klímagyár irányítótornyaként áll, talpig nyugati szélben. Elvileg felettébb elszigetelt. Aztán egyszer csak a távoli Amerika és az ugyancsak távoli Európa gazdasági cunamija majdhogynem elsüllyeszti.
Hány európai ország is képzelte szigetnek magát a válság hullámverésében! Emlékszünk még Gyurcsány szavaira? A válság ide nem fog begyűrűzni. Hát begyűrűzött. Magyarország, e kis közép-európai sziget ugyancsak közel volt az államcsődhöz, az elsüllyedéshez. Volt idő, amikor 13 százalékos kockázati felárral árulták a magyar állampapírokat, mindazonáltal Izland az, amelyik a jóléti és feltörekvő országok közül egyedüliként Argentína sorsára jutott. A fiskális ok nyilvánvaló: a túlzott banki eladósodás. Amin viszont elgondolkodni érdemes, az a válaszreakció. Válaszreakció gyanánt ugyanis Izland lóhalálában elkezdett az Európai Unió felé tájékozódni.
Úgy érezték, azért következhetett be az államcsőd, mert el voltak szigetelve. Bandán kívül rosszalkodtak. Sírni csak a győzteseknek, bukni csak a páriáknak szabad. Áthidaló kölcsönért folyamodni pedig csak az EU-tagoknak, lásd: Görögország. Ami nekünk, magyaroknak mumus, az nekik, izlandiaknak az EU: kikötő még. Ha Izland Görögországhoz hasonlóan EU-tag lett volna, talán nem süllyed el. Vastömb létére is megengedték volna neki, hogy eljátssza a parafa dugót. Megengedték volna neki, hogy náluk se következzék be az, ami amúgy már végbement.
Vegyük észre: ma világszerte csak válságmenedzselés folyik. Ennek lényege az, hogy a közgazdasági tankönyvek és bankkönyvek szerint bekövetkezett folyamatokat pénzügyi bypass műveletekkel időről időre elfedjék, a rendszer működőképessége végett. A fenntarthatatlanság fenntartásáért folyik eszelős és összehangolt küzdelem. Ebben a globális küzdelemben a legmagasabb szintű partnerek egymás lekötelezettjei, mi több, spirituális kokaindílerei. Senki se dőlhet be, tartják egymást. Az EU, az Egyesült Államok, a multinacionális nagyvállalatok mind csak szervezeti formák a világméretű válságmenedzselésben. A válság oka pedig az, hogy a létminimum menthetetlenül és folyamatosan emelkedik.
Nem a felső tízezer, hanem a középszintű hárommilliárd billenti ki a világgazdaság főkönyveinek egyensúlyát. A túlélőcsomag, a túléléshez elengedhetetlenül szükséges tárgyak, szolgáltatások, eszközök száma folyamatosan nő. Nem a tengerszint, hanem a létminimum megállíthatatlan emelkedése az igazi veszély és a legfontosabb jelenség az ipari forradalom óta. Előfordult – amerikai eset –, hogy egy tini megölte az apját, mert az nem engedte internetezni. A mobiltelefon húsz éve státusszimbólumként indult, mára már bekéredzkedett a létminimum szint alá. Ha nincs, az ma már nem mellőzött luxus, hanem szociális probléma. Tisztálkodás címszó alatt úgymond elengedhetetlenül szükséges luxustermékek, dezodorok, tusfürdők hadserege áll a szegény fürdőszobákban is. Tessék csak összeszámolni, hány flakon! És melyik kell közülük tényleg?
Évezredeken át csak fűtöttünk. Az „interglacionális” hónapokban, áprilistól októberig nem használtunk energiát. Most télen fűtünk, nyáron meg hűtünk. Sohase jó. A nagy irodaházak, bevásárlóközpontok klímája még akkor is be van kapcsolva, ha kinn ugyanannyi a hőmérséklet, mint benn. És fizetünk az ugyanannyiért. Ez kerül sokba.
Úgy tűnik, a folyamat megállíthatatlan. A fenntarthatóság csak mantra, visszaút pedig az idillinek vélt korábbi állapotokba nincs. Az izlandi hamufelhő hatása is erre utal: nincs visszaút. Egy mágneses napvihar, amely műszerek híján pár évszázada senkinek sem tűnt volna fel, ma kommunikációs világválsághoz vezet. Egy kósza vulkáni hamufelhő, amely pár évtizede Jóska bácsi szemében egy kissé vörösebb naplemente lett volna, festői ecseten megvonva pedig csókért kiáltó giccs, az ma Európa légi közlekedésének megbénulásához vezet. Folyik a vita, hogy túlbecsült avagy valós-e a veszély, de tény, hogy a sugárhajtóművek vulkáni hamu hatására felmondhatják a szolgálatot. Bezzeg 1940-ben a Luftwaffe még a jó öreg légcsavaros gépeivel vígan lebombázta volna Coventryt a hamufelhő ellenére, s 1945-ben Drezda se maradt volna állva egy izlandi vulkánkitörés miatt.
Az emberinek tartott élethez szükséges létminimum – és nem az életszínvonal, tegyük hozzá – folyamatos emelkedése mellett a globális érzékenység is folyamatosan, megállíthatatlanul emelkedik. Technológiáink egyre érzékenyebbek, mechanikailag és informatikailag egyre sebezhetőbbek, de mi magunk is egyre érzékenyebbek, allergiásabbak vagyunk mindenre, a pollentől egész az erőszakig. Eleink még örültek a tavasznak, a vadvirágoknak. Manapság a virágzások bibliai csapásként sorjáznak a pollenjelentésben.
A dolgok megítélése és megélése alapvetően megváltozott. Változik bennünk minden. Az ugyanannyi ugyancsak többnek tűnik a tömegkommunikáció okán. A Colosseum gladiátori küzdelmeit még nem közvetítette élőben a TV2, ezért érezzük történelemleckéink ellenére úgy, hogy ma pirosabb a vér, több az erőszak, mint Caligula idején, az atyai pofont pedig családon belüli erőszaknak aposztrofálja immár a jogérzékeny modernitás. Úgy érezzük, több erőszak és több katasztrófa van a világban, pedig csak másnak tekintjük azt, ami valaha is volt, illetve tudunk arról, amiről valamikor egyidejűleg sohase tudhattak. Amerika felfedezése előtt akárhány hurrikán is sújtott le Floridára, Európában ez a kutyát sem érdekelte. Nemcsak a létminimum, a hírminimum is alattomosan, mint valami árvíz, kúszik egyre feljebb, eláraszt mindent. Ma már szinte bárki előállíthat hírt, és fel is szólítják erre: töltsd fel saját katasztrófavideóidat ide meg oda, de ha nem akarunk, akkor is látszunk, ha máshol nem, hát a biztonsági kamerák felvételein. Az érintetlen természethez hasonlóképp a magánélet megfigyeletlen területei ugyancsak folyamatosan zsugorodnak. Emberként is egyre kevésbé lehetünk sziget.
Izlandot egy tőzsdei cunami képében érte utol a világ, a világot pedig egy hamufelhő képében érte utol Izland. Ha ezen a Földön élünk, nem kerülhetjük el egymást.

A szerző író