A Duna–Tisza-csatorna megépítése nemzeti ügy

Hajózni muszáj – tartja a latin közmondás, amelyet hazánkra vonatkoztatva úgy alakíthatunk át, hogy „csatornát építeni muszáj”. Tudják ezt szakembereink évszázadok óta, de érdemi lépés nem történt. Az áprilisi választások óta új időszámítás kezdődött Magyarországon, s ma már nemzetpolitikai kérdés a Duna–Tisza-csatorna megépítése.
Magyarország egy dologban biztosan nagyhatalom: édesvízben egyedálló mennyiség áll rendelkezésünkre. Az ezekben a napokban lezajlott árvíz is mutatja, itthon nincs hiány vízből. Az árvízi helyreállítás, a pusztítás nyomainak eltüntetése után fel kell tennünk a kérdést: hogyan sáfárkodunk vizeinkkel? A kérdés súlyosságát két tény támasztja alá: egyrészt a globális felmelegedés miatt sajnos Magyarországon is egy elsivatagosodási folyamat figyelhető meg, Európában hazánk a legveszélyeztetettebb a csapadékmennyiség csökkenésének szempontjából. Az ENSZ mezőgazdasági és élelmezésügyi világszervezete, a FAO 2003-ban, hosszú távú előrejelzésében félsivatagi (!) övezetté nyilvánította a mintegy tízezer négyzetkilométer területnyi Duna–Tisza közét! Másrészt az Európai Bizottság május közepén közzétett jelentésében felhívta a figyelmet arra, hogy a rendelkezésre álló vízmennyiség és a vízigény egyensúlya Európa több területén kritikusan felborult, az aszályok és a vízhiány komoly kihívást fognak jelenteni. Nem dramatizálás, de a Világbank szerint a XXI. század háborúi a víz miatt fognak kitörni. S talán nem véletlen, hogy a baloldali-liberális kormány az elmúlt nyolc évben a nemzeti vízvagyon privatizációjára készült, amire szerencsére nem jutott ideje.
Orbán Viktor Nemzeti együttműködés programja deklarálja, hogy olyan mezőgazdaság, környezet- és tájgazdálkodás megteremtése a cél, amely megőrzi talajainkat, ivóvízkészleteinket, az élővilágot, természeti értékeinket. Kitörési pontként jelenik meg a programban a vízalapú gazdaságfejlesztés. Ezért alapvető nemzetpolitikai feladat a Duna–Tisza-csatorna építésének megkezdése. Kiválóan képzett magyar szakemberekből nincs hiány, a múlt században készült terveket csak le kell porolni, az 1901-ben és 1944-ben végzett talajmechanikai fúrások jegyzőkönyvei a Környezetvédelmi és Vízügyi Levéltárban rendelkezésre állnak.
Folytatni kell az 1945 utáni polgári kormány csatornaépítési munkáját, amelynek eredete visszanyúlik az 1839/40. évi országgyűléshez, ahol Széchenyi István, Deák Ferenc, Pulszky Ferenc, báró Sina György és mások felkarolták Beszédes József és Vedres István, a XIX. század e két kiváló műszaki szakemberének csatornatervét, s így megszületett az 1840. évi XXXVIII. törvénycikk a Dunát a Tiszával összekötő csatornáról. A legnagyobb magyar így írt a tervezett csatornáról: „Keblemet pedig semmi sem tágítaná annyira, mintha mindazon jó magyar Képek, melyek Duna–Tisza-közt láthatók, egy új életet árasztó, derék vízcsatorna mellett legnagyobb kéjjel éldelhetnék százszorta javított vidékük minden előnyét”. Írásaival Kossuth Lajos is az ügy mellé állt.
Térjünk vissza a múlt századba, amikor meghatározó lépések történtek az Alföld, a Homokhátság érdekében és a Duna–Tisza-csatorna megépítéséért. Csak felvillantásképpen néhány jó példa. 1933-ban Horthy Miklós kormányzó és a kormány végighajózták a Tiszát, ekkor hangzott el e nevezetes mondás: „A liberális világ építette a fővárost, a világvárost, de az ország, a nép megerősödésével, itthon tartásával nem foglalkozott.” 1937-ben törvény született az öntözőgazdálkodás előmozdításáról, létrehozták az Öntözési Alapot, felállt az Országos Öntözésügyi Hivatal, amelynek elnökét – fontosságára való tekintettel – az államfő nevezte ki. „Bizalommal teszem az öntözés kérdésének megoldását Kállay Miklós kezébe” – jelentette ki Horthy az Alföldi Bizottság szolnoki ülésén elmondott, történelmi jelentőségű beszédében. Majd 1943-ban törvény született „Az országos érdekű vízi munkálatokról”, amelynek 3. § (2) bekezdése a Duna–Tisza- csatorna építésének megkezdéséről szól. De a II. világháború közbeszólt.
A Duna–Tisza közének ügye nem merült feledésbe: 1948 márciusában Tildy Zoltán köztársasági elnök ásóját beletaposta a taksonyi földbe, és ezzel kezdetét vette az építkezés. Ám Tildyt július végén a kommunisták lemondatták, majd a Vízgazdálkodási Tanács 1950. október 9-i ülésén tárgyalták a Tisza-völgy egységes vízgazdálkodásának távlati tervéről szóló előterjesztést, amiből Bebrits Lajos kommunista közlekedési és postaügyi miniszter kivétette a Duna-Tisza-csatorna kérdését, ezért csak húsz kilométer csatorna épült meg. Fontosabb volt nekik, hogy a hagyományosan mezőgazdaságról híres Magyarország a „vas és acél országává” váljon.
De mi történt a rendszerváltás óta? 1995-ben és 2005-ben Lezsák Sándor országgyűlési határozati javaslatokat terjesztett elő a Duna–Tisza közén élők életminőségének javításáért. Az MTA Regionális Kutatások Központja Alföldi Tudományos Intézete Csatári Bálint vezetésével számos kutatást végzett a VÁTI-val közösen a Homokhátság jövője érdekében, a vízügyi igazgatóságok munkatársai jelentéseket írtak, a Lakiteleki Népfőiskolán Tanyakollégium címmel magas színvonalú tanácskozások zajlottak.
S közben az Európai Bizottság kiadta a Hogyan győzzünk a globális éghajlatváltozás elleni küzdelemben? című nyilatkozatát, amellyel meghirdeti a klímaváltozás elleni küzdelem megnyerésére közép- és hosszú távú stratégiák kidolgozását magába foglaló munkafolyamatok megindítását mind az EU-n belül, mind pedig a nemzetközi közösséggel együttműködve. A 2012 évet követő időszakra vonatkozó klímapolitikáról még csak most kezdődnek a tárgyalások Brüsszelben, ezért gyors döntésre van szükség itthon a csatornaépítéssel kapcsolatban.
Széchenyi álma azért nemzetpolitikai kérdés, mert a Duna–Tisza-csatorna megépítése elősegíti az ember és természet viszonyának kedvező változását hazánkban, így ökológiai, gazdasági, infrastrukturális, mezőgazdasági kérdés egyszerre. Számítások szerint akár ötszázezer ember foglalkoztatását jelentheti. Vedres István 1805-ben leírt szavaival: „Ami Jó és Hasznos, ha ma el nem végzed, Hidd el: annak kárát, holnap mindjárt érzed.”

A szerző volt országgyűlési képviselő