A százéves fa alatt

Negyvenegyedik alkalommal rendezték meg a Tavaszi tárlatot a Gaál Imre Galériában. A pesterzsébeti művészeti napok keretében megnyílt kiállítás az egyik legnagyobb hagyományokra visszatekintő sorozat a hasonló seregszemlék között. A tárlathoz kötődve rendezték meg Morvay László képzőművész emlékkiállítását is.

A művésztelep százéves fáját ábrázolja a kiállítás egyik festménye, Szakács Imre alkotása. Akik jártak már ott, talán rá is ismernek a szentendrei régi művésztelep kertjében az egyik óriásra, amely már akkor is jó nagy lehetett, amikor több mint nyolcvan éve, Réti István tanítványai a városba érkeztek, hogy új otthont keressenek művészetüknek, hisz Trianon után Nagybánya igazi otthon már nem lehetett. Festők, szobrászok, rajzolók sok generációja üldögélt már az öreg fa alatt, vitatta meg a világ és a művészet dolgait. De nem csak Szentendrén vannak ekkora, támpontot és védelmet egyszerre nyújtó fák. Festők, szobrászok, rajzolók keresik őket, mindenütt, ahol csak élnek. Művészek, akik arra törekednek, hogy maradandó alkotásokat hozzanak létre, hogy a művek révén közös nyelvet találjanak, teremtsenek a művészetről, az életről való eszmecseréhez.
Ennek a társalgásnak nemcsak a művészek a részesei, de a polgárok, a kortárs művészet értékeit becsülő közösségek, mecénások is, akik közelről látják, mi is történik a műtermekben, s akik arra is kíváncsiak, hogy milyen szellemi-művészi közösség formálódik a közelükben. Ebből a szempontból nem lehet eléggé értékelni a Tavaszi tárlatok több mint negyvenéves sorozatát, amelyet mindig is a sokszólamúság, sokszínűség – benne a kvalitás iránti általánosan jellemző igény jellemzett. Így van ez a mostani bemutató esetében is, mindegyik műfajban találunk a teremben jó néhány kvalitásos alkotást, amelyeket eltérő szemléletmód, stílus jellemez, a maguk világán belül azonban egyaránt meggyőzők. A legtöbb mű festmény, de időnként akár úgy is érezhetjük magunkat, mint a magyar kísérleti textil fénykorában, amikor a lágy anyagokból készült művek alkotói végezték a legkeményebb munkát, hogy elmondhassák azt, amit a táblakép művészei nem tehettek. A kiállításon jó néhány mű a határterületeket képviseli, alkotóik a textil- vagy a kerámiaművészet jeles képviselői: Katona Szabó Erzsébet, Kelecsényi Csilla, Pasqualetti Eleonóra, Péreli Zsuzsa, Remsey Flóra, Minya Mária. Műveik egyszerre folytatnak párbeszédet Dréher János fegyelmezett geometrikus keretben megjelenő izgalmas felületeivel, Bartl József játékos kompozíciójával vagy épp Baska József plasztikusan, már-már domborműszerűen formált képeivel. A festmények együttesének másik csoportját, például Kovács Albert, Bauer István, Németh Miklós műveit a változatok a vonalra című fejezetbe sorolhatnánk, azzal a megjegyzéssel, hogy ugyanazt az elemet a központba helyezve mindegyik máshogyan használja azt, hogy végső soron az alkotói, emberi szabadságról beszéljen.
Organikus gyakorlat az egyiké, architektonikus a másiké, mondhatnánk némi iróniával, Stefanovits Péter nyomatainak a játékos címét kölcsönözve, és egyben a grafikai összeállítás komoly értékeit érzékeltetve. Kállai Juditnak, Benkő Imrének és „Füles mester” panoptikumának köszönhetően kiváló, változatos a fotóanyag is. A Tavaszi tárlat plasztikáiról ugyancsak elmondhatjuk ezt, mind az anyagválasztást, mind a művészi megformálást illetően. Klasszikus, tömbszerű formaképzés és áttört, vagy épp a térbe függesztett művek éppen úgy szerepelnek, mint talált tárgyakból konstruáltak. Pistyur Imre, Vizsolyi János figurális, illetve geometrikus műve a szobrászat egyik legtradicionálisabb anyagából, kőből készült, de a hagyományos anyagok, mint Budahelyi Tibor alkotásai mutatják, a legkülönbözőbb más matériákkal, például bőrrel, szőrrel, tollal egészülnek ki. A statikus szobrok mellett látunk olyat is, amelynek a mozgás is szerves része, mint Benedek Józsefnél vagy éppen a különböző fényeffektusok, Rácz Edit plasztikájánál.
(41. Tavaszi tárlat, Gaál Imre Galéria, június 6-ig.)