Anya és lánya: ahogy lehet

Óriási többségünknek fogalma sincs azokról a hétköznapokról. Ha akadnak is közöttünk olyanok, akik annak idején megtapasztalták itthon a jegyrendszert, a sokórás sorban állást, a megszürkült, kifakult, jövőtlen világot, azoknak a fejéből is kitörölte ezt az élményt a birtoklás, a „van” nyugtató emlékradírja.
Havanna Luyano nevű külvárosában nem a vágyak vagy a szükségletek irányítják a lépteket, hanem az „ahogy lehet” parancsa. Ha már kalandvágyból nem indultak el az itt lakók egy lélekvesztőn az amerikai partok felé, marad a cél: a túlélés.

Az anya prostituált. A lány tudja ezt, sőt segít neki. Egymásra vannak utalva, hiszen a kuncsaftok nem ismerik a jelbeszédet. Évek óta ez a napi rutin: együtt készül a két nő az ütött-kopott bútorokkal szegényesen berendezett külvárosi lakásban. Meleg víz, szappan, pomádé a hajra, fésű, rúzs, púder. Aztán bemennek a városba, ahol zajlik az élet, vagyis ahol könnyebben lehet klienst fogni. A busz nem lenne nagyon drága, de sokan vannak rajta, és ritkán jár, ezért többnyire gyalog mennek be a forgatagba. Nem várnak sokat, arra nincs idő – a lány megbeszéli a részleteket az első vevőjelölttel, felmennek hozzá, és az ajtó előtt állva várja, hogy végezzen a férfi. Hazafelé aztán beváltják a jegyet kenyérre, cukorra, mikor mire lehet – az anyánál ugyanis lehet jeggyel is fizetni. Mert minden egyre drágul, munka nincs (vagy rosszul fizet), de enni kell, és a számlákat sem lehet hónapokig halogatni. Egy ideje a lány is eladó, belenőtt a mesterségbe. Ketten együtt soha nem mennek el, pedig lenne olyan perverz vevő, aki mindkettejüket megfizetné. A lány persze drágább, ezért neki nehezebb is kuncsaftot találnia. Néha otthon is fogadnak, többnyire visszajáró vendégeket. Ők szinte rokonok már, távozás előtt megjavítják a csöpögő csapot, elvégzik az olyan házimunkát, amelyre csak férfi képes.
Kubában hivatalosan nincs prostitúció, a statisztika legalábbis nem beszél róla. Ha nem harsányan űzik a szakmát, ha nem hívják ki maguk ellen a sorsot, „a lányok” ellehetnek, hagyják őket élni.
Dóka Béla, egy magyar fotós évekig járt hozzájuk fényképezni. Amikor megszokták, megbarátkoztak vele, néha elkattant a fényképezőgép. Egy ideje nincs hova járnia a fényképésznek – a süketnéma anya és neki segítő lánya eltűnt a külvárosi kunyhóból. Hogy börtönbe kerültek-e, vagy áteveztek Amerikába, nem tudni. Még az is lehet, hogy visszajött hozzájuk az apa, és elvitte őket jobb lakásba, más városrészbe, ahol kétszer akkora a napi fejadag. A magyar fotóst, aki éveken keresztül fényképezett Kubában, egyszer levél várta Sanghajból. Havannai képeit (köztük a süketnéma anyát és lányát ábrázoló fotókat) beválogatták olyan nemzetközi kiállításra, ahova a világ legjobbjaiból hívtak meg tizenötöt. Dokumentarista fotográfusok az új évszázadban, ez a címe, és Dóka Béla harminc képe a világkiállítás alatt lesz látható.
Ha már az anya és lánya nem mehet világot látni, hadd lássa meg őket a nagyvilág.