Cream

Szerzői szuverenitása vagy balga magánügye, sőt természettől való „írói érzékenysége” a literátornak, hogy miért vesz fel kötetébe oly szövegeket, kakukktojásként, amelyek, s a mondandó így hangzik, idegenek a hagyománytisztelő poétika számára. Amelyek lényegében nem simulnak szolgai odaadással a többihez, mert mániákusan más kultúra, jelesül a világkultúra, a tömegkultúra vagy a populáris biznisz részei, s nem valamiféle honi underground termékei.
Így esett, hogy tíz-egynéhány éve egykori, sőt ifjúkori szerelmünket, Janis Joplint is „felvettük”, majd legutóbb is, minő pernahajder, a világsztár Rolling Stonesról írtam lágy esti dithirambokat (bár néhányan tán a legkevésbé sem várták tőlem). Viszont épp az utóbbi „baleset” után történt, hogy egy baráti születésnapon, amúgy a nyugat-pannóniai S. városkában, hirtelen és reményteli ötletként támadt bennem, hogy a házigazdát, akivel olykor-olykor már nagy blueséneklésbe is átcsaptunk (ő pianínón és szájharmonikán kísérte a pók és a légy metaforikus csatáját, persze a Stones-feldolgozást, a The Spider and the Flyt vagy éppen a Little red roostert), szóval, hogy felolvasással lepem meg a házigazdát és ünneplő közönségét. Méghozzá, gondoltam naivan, az aktuális és inkriminált Stones-szöveggel, amely eredetileg itt, a Lugasban látott napvilágot. Csordogált is a nehéz mondatsor a maga rendjén, az ünneplő közönség és a gyerekek illedelmesen hallgatták a fejükre olvasott textust a múlt század hatvanas éveinek felszabadító emlényeiről, noha közben, ó, ételek és ó, italok, egyre oldódott az asztal körüli „környülállás”. Ám arra a kijelentésre, miszerint én magam lényegében az elsöprő tehetség és élettudás miatt „szőröstül-bőröstül szeretem a Rolling Stonest”, a vendégkoszorú egyik jeles tagja – amúgy kiváló tiszteletnek örvendő festő- és szobrászművész, az organikus totemszimbolika jeles bajnoka – a konfesszió után beállt csendben hangosan bekiabálta a véleményét: „Én meg nem!” Erre a mondatra, bumm, mint Chaplin-burleszk a moziban, az ünnepi közönség óriási hahotában tört ki. S bár nem volnék a legkevésbé sem stratfordi Shakespeare-színész, mégis vettem az adást, vagyis a nézői közreműködést, és nevetve kiszóltam saját szövegemből: ez ugyan lehetséges, de most én beszélek! Majd hamarosan befejeztem.
És most újra megérkezünk a legújabb műfaji „krémszínű” kakukktojáshoz – itt ez a Cream. Zenészek ők is a hatvanas évek mélyéről – olyanok, akik a mai káoszban is képesek érvényesen megszólalni. A Cream: Eric Clapton, Jack Bruce és Ginger Baker. Az első úgynevezett „szupergrup”, ez volt a legelső valamirevaló trió. Így együtt csupán 1966 és 1969 nyara között működtek. Három fickó, három hangszer, sok varázslat – ahogy mondták róluk; összesen négy albumra futotta és a trió felbomlása után néhány koncertlemezre. (Clapton és Baker 1969-ben megalapította a Blind Faithet, egy másik szupercsapatot, de az minden nagyszerű mozdulat ellenére már nyomába sem lépett a Creamnak.)
Persze a róluk szóló Lugas-füstölgést sem terveztem, hisz írtak róluk eleget, mítoszuk világméretű, egyáltalán nem akartam én gyarapítani semmiféle Cream-kultuszt. És hát sosem láttam őket élőben – Magyarországra nem jöttek, nyugatra menni meg „csak úgy” nem nagyon lehetett. Igaz, Jack Bruce valamikor a nyolcvanas évek közepén befutott Szombathelyre, és láttam alkalmi társulatával. (Alig maradt százfőnyi közönség, mert legalább másfél órát késtek – állt még a vasfüggöny. De nagy keservesen idenavigáltak, és csodák csodája, lepengették a koncertet.) Amire emlékszem: iszonyú várakozás – mert egy bűn rossz magyar előzenekar játszott, pontosabban: kínlódott, de arra is, hogy Jack Bruce őszinte és elementáris lendülettel bizonyította, hogy az általánosan használt basszusgitárjáték nyelve mindaddig csak dajkamese volt. Ő a basszust emancipálta – teljes értékű szólóhangszerként fogta fel, amelyet nemcsak lehet, de így is kell értelmezni és használni. Ez forradalmi újítás volt, persze nem a dzsesszben, hanem a populáris beatban. Noha minden világhírű banda használta a „basszust”, de halvány harmóniákon-sémákon és egyebeken kívül alig másra. Jack Bruce pedig Eric Claptonnal szinte mindig dallamszerű, olykor igen bonyolult és elmélyült ellenpontozásokat játszott (olyan gitárt is használt, amelynek nyakán nem voltak fogáskönnyítő bundok, mondhatnám úgy is, hogy bőgőnek nézte hangszerét) – nagy számaikban, a Sunshine of your Love-ban például. Ez volt az ő nagy titkuk – két virtuóz gitáros, ráadásul Bruce különleges, csúszkáló, érdes, karakteres szólóénekhangja. Pillanatok alatt úgy csiszolódtak össze, mintha együtt szívták volna magukba zenei anyanyelvüket. Társult hozzájuk Ginger Baker, aki mindenféle jobb blues- és dzsesszcsapatokban játszott, és feltűnés nélkül, fanyar eleganciával és briliáns technikával folyt bele a másik kettő harmóniájába. Fergeteges, olykor poétikus, olykor meg pszichedelikus elemekkel átitatott zenéjük gátakat szakított át. Egyes darabjaik akkori mértékben iszonyú hosszúak voltak, lemezeken is akár nyolc-kilenc, koncertjeiken meg tíz-tizenöt percig tartottak. A mindössze három zenész viszont oly elementáris erővel, tónussal és dinamikával szólalt meg, mintha legalábbis nagyzenekari hangzást kellett volna lepipálniuk.
Persze a véletlen hozta ide a Cream emlékét (egy darabig őriztem két bakelitalbumot és egy válogatásalbumot, még Szabadkáról hoztam őket a régi szegedi időkben, de ki tudja, ma már hol vannak). A véletlen: Bence barátomnak a hetyei tanyámra elhozott pár DVD-je. Egy Rolling Stones-darab, Martin Scorsese filmje (Shine a Light, 2008) és persze a Cream húsz számot tartalmazó koncertfilmje a 2005 májusában a londoni Royal Albert Hallban felvett anyagokból. Ez volt a „reunion” – a Cream pár alkalomra szóló újraegyesülése (New Yorkban, a Madison Square Gardenben léptek fel még egyszer).
Legvégül mit is lehetne mondani? A Stones-filmet unatkozva ültem végig, mert nagyon zavart a társaságból kibukó manír, a megcsináltság üressége, az elvtelen és hideg kiszámítottság (hol volt ez akár a budapesti koncertjükhöz képest!), de ahogy a Cream megszólalt – I’m so Glad, Skip James száma –, tátva maradt a szám. De nemcsak az enyém, hanem Bence népes családjáé, Ábelé és Eszteré, sőt a kisebbeké is. És így tovább: Spoonful (ez meg a bőgős Willie Dixoné, aki azt mondta magáról, hogy a blues én vagyok), NSU (Jack Brue) és így tovább. A klasszikusok, a Politican, Sweet Wine, Rollin’ and Tumblin, Crossroads, White Room, Bence kedvence, a Born Under a Bad Sign és az említett Sunshine of your Love. Egyszerűen játszottak, koncentrálva, egymásra figyelve, komolyan és manírok nélkül. Én meg egyre inkább úgy látom, hogy a tehetség mellett ezek volnának az élet és a művészi teljesítmény legfőbb attribútumai.