Elhagytuk a magyar virtust

A magyar labdarúgósport utolsó nagy eredménye Puhl Sándor nevéhez kötődik: játékvezetőnk 1994-ben világbajnoki döntőt dirigálhatott. A futballbírót négyszer választották a földkerekség legjobb játékvezetőjének. Határozott véleménye van a magyar futballról: hiányolja a sportágból a rendet, ami nélkül nem lát esélyt a felemelkedésre, a régi sikerek megismétlésére.

– Ki nyeri a világbajnokságot?
– Tippem az volna bőven, de hogy ki nyeri a tornát, azt senki nem tudná most megmondani. Magam is csak esélyeseket tudok sorolni, nálam a favorit Spanyolország, Brazília, Szerbia és Argentína.
– Pedig sokan fanyalogtak, milyen kerettel vág neki Diego Maradona kapitány a világbajnokságnak.
– Argentínában a bőség kosara okoz gondot, hiszen az ország három, csaknem egyforma képességű csapatot is ki tudna állítani. Csakúgy mint a brazilok. Az olaszokról mostanában elég vegyes kép alakult ki, de négy évvel ezelőtt sem úgy indultak útnak, hogy döntőt játszanak. Mégis nyertek.
– És a németek?
– Velük mindig számolni kell, és kérdés, hogy az angolok Fabio Capellóval mire lesznek képesek. Bár most lehet, hogy a kijelentésemre mindenki hanyatt vágja magát, figyeljenek Észak-Koreára!
– Most viccel?
– Nem. Én láttam őket játszani, a 87. percben még úgy futottak, mint a mérgezett egerek. Teljesen más mentális adottságokkal érkeznek majd a tornára, mint a többi válogatott. A futball náluk azt jelenti, mint Magyarországon az ötvenes években.
– Mi viszont már évtizedek óta nem jutunk el a világbajnokságra…
– Az ötvenes évek morzsáiból a hatvanas-hetvenes években még eléldegéltünk, de az 1978-as argentínai világbajnokság után nálunk „elharangozták” a futballt. Talán az 1966-os világbajnokságon szereplő volt az utolsó olyan csapatunk, amelyet ki lehetett küldeni egy világeseményre úgy, hogy akármelyik válogatottnak egyenlő ellenfele lehetett. A csapat összetétele, játéktudása, mentális ereje olyan volt, hogy bárkivel, így Liverpoolban a brazilokkal is fölvette a versenyt. Én azt a találkozót még ma is levetíteném pár embernek. A fiataloknak látniuk kellene, mert mindig olyan dolgokról beszélünk nekik, amit nem értenek. Egy ma élő ifjú nem tudja elképzelni, mi történt akkor, így nagy baj az, ha hiányzik az események hiteles történeti bemutatása.
– Ma Magyarországon van esély átélni az igazi futballélményt?
– Nem nagyon. Én sok olyan fiatalt ismerek, akik autóba vágják magukat, és bizony elmennek Udinébe, Milánóba vagy Münchenbe. A televízió nagyon jó kommunikációs eszköz, de mégsem képes az igazi futballhangulatot közvetíteni. A fiúk ezeken a meccseken ezt is átélhetik.
– Mit kellene tennünk, hogy ezek a srácok idehaza járjanak mérkőzésekre?
– Hallok sok mindent, miként akarják átalakítani a futballunkat, de eljutottam oda, hogy ki merem jelenteni: én ehhez a sporthoz már nem is értek.
– Nocsak!
– Mondok egy példát. Amikor lefújtam az első nemzetközi meccsemet, láttam, hogy a nemzetközileg elismert játékosok a sarat maguk mosták le a cipőjükről a találkozó után. Nálunk pedig…? Elmúlt az a világ, amikor a futballban a rend, a rendszer uralkodott, amikor még megvolt a hierarchikus felépítés. Nyilasi Tibor barátomtól kérdeztem egyszer, hogy amikor fiatal játékos volt, leülhetett-e bárki is az öltözőben, amíg a csapatkapitány helyet nem foglalt. Csodálkozva nézett rám: addig senki nem ülhetett le.
– Ma hogy van?
– Ma? Már rég nem sikk focistának lenni. Pedig valaha kitüntetésnek számított, ha valaki tartozott egy klubhoz. A Fradi, az Újpest, a Honvéd összeállítását kívülről fújták az emberek, manapság – nem akarok megbántani senkit – egy csapat összeállítását sem tudnám felsorolni, mert a játékosok nem hagynak bennem maradandót. Meg kéne végre tanulni, hogy a rend, a rendszer az alap, ezek nélkül nem érhetünk el tartós sikert. Kis szerencsével kiszaladhat egy-egy jobb eredmény, de hosszú távú, felépített, tartós siker csak a rend által lehetséges. Meggyőződésem, hogy a magyar futballt kizárólag központilag irányított, diktatórikus módszerrel lehet megváltoztatni és jó irányba terelni.
– Akkor sokan hiába reménykedünk az U20 csapat tavalyi világbajnoki bronzérme után?
– Én nagyon büszke voltam a srácokra, gyönyörű a sikerük, de előttük Bicskei Bertalan ificsapata ért el utoljára hasonló sikert. 1984-ben. A mai csapatból talán három-négy játékos épülhet be a nagyválogatottba. De miért is várunk el sikereket fiainktól egy olyan országban, amely éveken át nem tartotta fontosnak a testnevelésórát?
– Mellesleg az államra támaszkodhatna a sportág.
– Az az ország, amely a hazai össztermék 0,2 százalékát költi sportra, halálra van ítélve. Akad olyan nemzet, amely két százalékkal támogatja a sportot, a nagyságrendekkel nagyobb GDP-jéből. A Tisztelt Ház már régen megszavazhatta volna azt is, hogy a Szerencsejáték Zrt. bevételének bizonyos százalékát kapja meg a magyar sport, és nem csak a labdarúgás. Ez ugyanis társadalmi érdek. De amíg azt hallom, hogy a szülő bekiabál az edzőnek: „lecseréled a fiam, amikor pénzzel támogatom a klubot?”, azt kell mondanom, nagy itt a baj. Arra is kíváncsi lennék, végiggondolta-e valaki, hogyan várunk attól azonnali eredményt, ha a labdarúgás bázisát visszahelyezzük az általános iskolába. Majd hat év múlva várhatunk ettől eredményt, amikor a mai elsősök a mindennapi tornaórákkal a hátuk mögött 12 évesek lesznek. A mostani hetedikeseknek már hiába vezetik be az állandó testnevelést, nincs váz, amire építkezhetnének.
– Talán ezért alapoznak folyamatosan a felnőttklubok is minden évben kétszer?
– Mindig érdeklődéssel hallgatom az alapozásról szóló híreket, és úgy megkérdezném a szakvezetőket: hány olyan házat láttak már, amit minden évben alapozni kell? Labdarúgóknál alapozni legfeljebb 22 éves korig lehet, addigra ugyanis szervezetük eléri a biológiai fejlődés plafonját. Ezt követően már csak a megszerzett izomzatát kell(ene) edzeni, a vadászösztönt frissen tartani és specifikusan képezni.
– Legalább ez utóbbi rendben megy mifelénk?
– Már a Laczkó Mihály fémjelezte elnökségben is volt szerencsém részt venni, és emlékszem, komoly viták folytak arról, hogy mérjük-e, amint 0-ról 10 méterre felgyorsul egy labdarúgó. A világ akkor már 0–5 métert mért, ma pedig ott tartanak, arra törekednek, hogy minél jobban megnyújtsák az izmokat, mivel a játék rendkívül fölgyorsult, így ahhoz, hogy valaki elérje a labdát, szinte meg kell nyúlnia. A labda megszerzéséért elképesztően lerövidült az idő és a tér; amikor egy magyar focista ma azon gondolkodik, hogyan veszi le a labdát, külföldi társa már azt is tudja, melyikkel és hogyan fogja továbbítani.
– Vagyis a futball a fejekben dől el.
– Ahogy mondja. De nemcsak a labdarúgásban érezni a rend hiányát, hanem az élet minden területén, így a munka minőségében is jelentkezik. De visszatérve a játékra: csak abban az országban van futball, ahol rend van, vagy ahol borzasztó nagy a nyomor, mint a már említett Észak-Koreában.
– Akkor nincs is szükség akadémiákra, műfüves pályákra?
– Dél-Amerikában a feltétel nem egyéb, mint a poros utca. Akkor milyen technikai csodákról beszélünk? De vegyük a franciákat: a derék gallok elfelejtik elmondani, hogy Afrikából, volt gyarmataikról áramlanak az országba a tehetségek. Hogy mitől lesznek franciák, az megint más kérdés. Évekkel ezelőtt Katarban jártam, ahol közölték, harmadrendű brazil futballisták játszanak az ottani csapatokban, mellesleg olyan focit mutattak be, hogy az volt a csoda. Erre szokta Nyilasi Tibi mondani, hogy akkor hozzánk biztosan csak a kabinosok jönnek a Copacabanáról.
– Ezek szerint mi sem a high tech, sem pedig az ezerszeri gyakorlás mellett nem tettük le voksunkat labdarúgásunk gyógyítására?
– Egyik mellett sem. 1966-ban a futball kettévált: a világ egyik része elment a technikai, a másik a fizikai foci felé. Mi meg beballagtunk a kettő közé. Ezt követően már nem volt hajlandó annyit gyakorolni a gyerek, mint Puskás Öcsiék korában. Nemrég voltam Felcsúton a Puskás Akadémián, kérdeztem a gyerekeket, mennyit maradnak a pályán edzés után gyakorolni. Azt mondták, egy percet sem. A névadó Puskás minden tréning után egy órát képezte magát, mert nem bírta volna elviselni, hogy valaki megverje bármiben is. Ha azt mondta, lerúgom az üveget a kapufa tetejéről, akkor lerúgta. Ezért nevezték ki őt vezérnek. Sajnos elhagytuk a magyar virtust, ami a mi labdarúgásunknak mindig nagy előnye volt, s vele a kiszámíthatatlanságot, a cselezőkészséget, a labdával való bánást.
– Kemény szavak. Nem éri szemrehányás azért, ha kritizál?
– Gyakran mondják, hogy egy bíró ne okoskodjon, csakhogy ezt a bírót jobban érdekli a játék, mint másokat. Egy rendőr is úgy tudja elkapni a bűnözőt, ha ismeri a lélektanát. Nekem is tudni kellett, mit akar a játékos, hogy mindig előtte legyek egy lépéssel, és ne szaladgáljak fölöslegesen. Sokszor mondták, ez a Puhl mennyit fut, pedig dehogy, csak kiszagoltam, merre mennek a játékosok.
– Tehát akkor mitől lesz jó a futballunk?
– Rend és rendszer, újra csak ezt tudom mondani. Vegyük a Barcelonát. Sztárokat vesznek, de hívják akárhogy is a játékost, a rendszerbe be kell állnia. Szlovéniában összesen annyian élnek, mint Budapesten, nincs nagy merítési lehetőségük, mégis kijutottak a vb-re, mert más náluk a mentalitás, ahogy a szlovákoknál, a bosnyákoknál vagy a szerbeknél is. Ezzel szemben egy magyar „futballceleb” megszabja, hogy az edzés mondjuk fél órával később legyen. Nálunk a játékosok az edzők és a klubvezetés között keresnek átjárót – ezzel vége is az egésznek.
– Akkor miért akarnak a magyar fiatalok mind külföldön játszani, ahol sokkal nagyobb a fegyelem, mint amihez idehaza szoktak?
– Azért, mert kint még a padon is nagyságrendekkel többet keresnek.
– A külhoni kluboknak miért éri meg ilyen gyerekekkel feltölteniük a keretüket?
– Egyszer azt mondta nekem egy neves szakember, hogy ha megvesznek hat magyar játékost, és közülük csak egy is beválik, már jól jártak, náluk ugyanis a fél tucat árán egyet sem tudnának igazolni.
– Az utóbbi időben a honi játékvezetők nagyobb sikereket értek el, mint a futballisták. Látja az utódját, aki szintén vezethet egyszer világbajnoki döntőt?
– Kassai Viktorban mindent látok, ami predesztinálhatná a komoly feladatokra. De nem lesz könnyű dolga, mert a magyar futballdiplomácia leszálló ágban van.
– Mi a játékvezető alapvető dolga?
– Dióhéjban az, hogy a zöld téglalapon kívüli emberek a lehető legjobban szórakozzanak. Ez a küldetése. Ez után jön minden. Vagy érzi valaki az orrával, vagy nem.
– Hogyan képesek a játékvezetők alkalmazkodni az említett felgyorsult tempóhoz?
– Nehezebbé vált a dolguk. A televíziós kamerák visszajátszanak sok szituációt olyan szögből is, amit a bíró nem láthatott. Ez kiszolgáltatottá teszi a játékvezetőt. Nem árt tehát leszögezni: amikor valaki hoz egy döntést, mindig azt gondolja, hogy az a legjobb, de manapság lehet olyan kameraállás, amelynek képe alapján bizony szembesül a bíró azzal, hogy hibázott. A másik, hogy ma már akkora pénz mozog a futballban, ami borzasztóan presszionálja a benne résztvevőket. Egy-egy döntés olyan indulatokat generál, amit igen nehéz elviselni. Ezt a játékvezetőnek ki kell tudni iktatni a gondolataiból.
– Mi a véleménye a bundabotrányról?
– Az angoloknál még arra is lehet fogadni, hogy másnap süt-e a nap. Egyébként pedig ha a fogadóirodák felveszik a focit a programba, számolniuk kell azzal, hogy azt egyesek megpróbálják majd kijátszani.
– Magyar játékvezetők belekeveredhettek a fogadási botrányba?
– Én nem tudom elképzelni. De azt se felejtse el, hogy ma az UEFA akkor ad ki vörös riasztást, ha sokan fogadnak egy meccsre. És akkor mi van? Ha lehet fogadni, akkor az emberek fogadnak. Vagy nem kell szerepeltetni a meccset a fogadási listán.
– Ekkora tétnél nem lenne értelme bevezetni a videobírót?
– Én nem favorizálom. Inkább a játékvezető-ellenőr nézze vissza a kritikus helyzeteket, és ő szóljon rádión a játékvezetőnek.
– Az 1994-es olasz–spanyol negyeddöntőn segítségére lett volna a rendszer, amikor Tasotti eltörte Luis Enrique orrcsontját?
– Annyiban mindenképpen, hogy megkapta volna az olasz játékos a megérdemelt piros lapot.
– Akkor ezzel az esettel bizonyára nem szokott rosszat álmodni. De más eset gyötri olykor álmában?
– Egyszer, még kezdő koromban egy Vác–FTC meccsen épp sárga lapot könyveltem, miközben elvégezték a szabadrúgást, amiből gól lett. Én azonban újra rúgattam, de közben lefényképeztek, és azt írták a kép alá: Puhl előbb középre mutatott, majd visszakozott, pedig én csak visszarendeltem a rúgást. De később jobban odafigyeltem arra, hogy míg könyvelek, ne végezzék el a szabadrúgást…
– A pályán a határozott döntések embere volt…
– Ez igaz! Örülök, ha így emlékszik.
– Az 1994-es világbajnoki döntő eszébe jut még?
– Én akkor is, most is arra voltam és vagyok büszke, hogy magyarként érhettem el a csúcsra. Hálás vagyok a sorsnak, mert egész életemben azt csinálhattam, amit szeretek, 2000-ben majdnem belehaltam, amikor be kellett fejeznem a játékvezetést; nekem a labdarúgáson kívül nem számított soha semmi. Elmondhatatlan az az érzés, amikor egy játékvezetőnek szurkol a hazája. Ezzel együtt azt mondom, mindig a földön kell járni, mert a sikert sokkal nehezebb földolgozni, mint a kudarcot, és soha nem szabad elfelejteni, hogy honnan indultunk, és hová tartozunk. Korábban azt szerették volna, hogy legyek egy mosóporreklám arca, de nem vállaltam el, mert az nem én vagyok. Ugyan mi köze a mosásnak a focihoz?!