Emelkedő nemzet – sportoló nemzet

Örülök, hogy a vitafórum több hozzászólásában is fölvetődött a testedzés fontossága, s úgy érzem, a téma megérdemel egy külön elemzést.
Németh László emlékezetes 1956-os írása, Emelkedő nemzet, egy állandó magyar reménynek, igénynek adott hangot azokban az október végi napokban: szabad viszonyok közé kerülve tud növekedni, erősödni a magyar nemzet népességben, gazdaságban, erkölcsben, szellemiekben. Mohács óta minden magyar hazafi ezt akarja, ezért dolgozik. Húsz éve mennyien bíztunk nemzetünk gyors megújulásában! Kormányprogramjában ezt hirdette meg Antall József is. Ma, ebben a leromlott gazdasági és erkölcsi helyzetben a nemzet bajainak orvoslását várja a társadalom az új kormánytól. Mint tanár és ma is sportoló polgár, és mint számos külföldi országot belülről is jól ismerő megfigyelő, szeretnék néhány gondolattal és javaslattal hozzájárulni a sport népszerűsítéséhez.
Ismerjük a klasszikus mondást: ép testben ép lélek. Magyarországnak gyógyulnia kell – testben és lélekben. Sajnos a fizikai egészség tekintetében még a gazdasági válságból remélt kiemelkedés sem hozna érdemi változást. A nemzet jövője szempontjából létfontosságú javulást csak az egészségesebb életmód, elsősorban az aktív sportolás újbóli elterjedése hozhatja meg.
Sok európai országot megelőzve nálunk a sport a XX. század elejére az arisztokráciától számos polgári egyesületen át a munkássportig és a diáksportig természetes része lett az életmódnak. A kommunizmus első évtizedeiben a sport volt az egyetlen kiemelkedést, jobb életet, utazást biztosító lehetőség – és persze a katonai felkészítés (MHK – Munkára, harcra kész!) fontos eszköze, de az akkori tömeges sportolás jótékony hatása tagadhatatlan. Mára viszont a szabadidős sporttevékenység támogatása gyakorlatilag megszűnt, a versenysportban pedig egy szűk körre (olimpiai éremszerzésre esélyesek) korlátozódott.
Külföldön, elsősorban a jólétben élő nyugati országokban, a testedzés fontos része a mindennapi életnek. A sportpályákkal, tornatermekkel jól ellátott iskolákban minden nap van testnevelés. A közparkokban ingyenes kosárlabda-, tenisz- és golfpályák, a nemzeti és állami parkokban táborhelyek, faházak várják a közönséget. Az Alpok vagy a szlovákiai hegyek nyáron tele vannak turistával, akik a magas komfortú szállodáktól az egyszerű menedékházakig és az olcsó ifjúsági házakig válogathatnak a szálláshelyek között. Hol vagyunk mi mindettől? Noha az Antall- és Orbán-kormány tornatermeket épített, és támogatta az iskolai sportot, az elmúlt húsz év mérlege: bezárt, lebontott turistaházak és csónakházak, megszűnő sportpályák, csökkenő zöld terület, dráguló sporttevékenység.
Nemzetünk jövőjének egyik záloga, sikerül-e a következő nemzedékeket testben és lélekben egészségesebbé tennünk. Elpuhult, elhízott, a szélsőségek és a nihilizmus között ide-oda sodródó ifjúságunk megmentésének egyik legfontosabb eszköze a sport. Ezt döntő mértékben az iskolai testnevelés és a diáksport alapozza meg. A mai helyzet megváltoztatásáért a felelősség a törvényhozásé, de a kulcs az iskola, a nevelés és a tömegtájékoztatás kezében van. A betegségekkel és a káros szenvedélyekkel szemben a mozgás, a testedzés a legjobb prevenció és a legjobb gyógyszer. A leginkább veszélyeztetett korosztályokhoz még ma is ez áll a legközelebb, és eredményesebb, mint a felvilágosító előadás vagy a puszta büntetés. A természetben űzhető sportok (úszás, evezés, kajakozás, kerékpározás, sízés, hegyvidéki gyalogos túrázás) anyagi támogatás nélkül maradtak, s ha népszerűek lettek, csak egy szűk körben. Fölkarolásuk, elterjesztésük beleillene egy kívánatos nemzet- és ifjúságpolitikába.
Azonnali, konkrét és költségvetési kiadásokkal alig járó lépésekkel kellene kezdeni. 18 éves korig minden nap legyen testnevelés nálunk is! Legyen minél több jól felszerelt tornaterem és sportpálya, de használhatók az iskolaudvarok is, a sportágakat oktatni lehet a közparkokban és a szabad természetben is. Iskolás koromban az én sportpályám a Vérmező, a Tabán és a budai hegyvidék volt. Az elmúlt nyolc évben a kormányzat megszüntette az úgynevezett iskolai sportköri támogatást. Ez többek között a tanórán kívüli sportfoglalkozások megszervezését, a diákok versenyeztetését, a szállás, étkezés, utazás stb. költségeit fedezte. Az iskolai sportkörök azért is szükségesek, mert mára a sportegyesületek vagy megszűntek, vagy kizárólag az élsporttal foglalkoznak. A sporttevékenységen keresztül a csapatszellem, a közösségi összetartozás, az egymás iránti felelősségtudat hihetetlenül fejlődik – szinte észrevétlenül. És nem ez hiányzik a felnőtt társadalomban? Az iskolai kirándulásokat vasúti és szállásdíjkedvezménnyel ismét általánossá, az ország- és természetismeret eszközévé kellene tenni. Eltűntek a sátorozásra, vándortáborokra kijelölt helyek. A csoportosan utazó sportolók, turisták vasúti kedvezményét vissza kellene állítani. Számomra érthetetlen, hogy az oktatási tárca miért vezette be az őszi iskolai szünetet. Október végén, november elején a szülők elfoglaltak, kirándulni már nemigen lehet, a karácsonyi szünet viszont rövid. Át kellene rendezni a szüneti időpontokat, a síszünetet pedig nem elég bevezetni, hanem a hazai hegyekre és a szomszédos országok olcsóbb szállásaira alapozva e sportot széles körben gyakorolhatóvá kellene tenni. Kívánatos, hogy az iskolák, a szülők, az utazási ügynökségek a nyári programokat is elsősorban a hazai tájakra szervezzék, ez föllendítené a hazai idegenforgalmat, a falusi turizmust is. A szünidei programokba be kellene kapcsolni a határon túli, természeti és történeti értékekben bővelkedő magyarlakta vidékeket is.
Legalább ennyire fontos, hogy felnőttkorban ne álljon le a sportolás, ne merüljön ki a sportközvetítések nézésében. Mivel kevés a létesítmény, és használatuk általában drága, a hangsúlyt a szabadban űzhető sportágakra kell helyezni. A jogszabályok és az adótörvények sok esetben egyenesen akadályozzák a sporttevékenységet. Az erdei vasutak és sífelvonók (!) működési engedélyét nem szabadna a nagyvasútra vonatkozó szabályokhoz kötni! A csónakházak zöme megszűnt, de csónakot, kis vitorlást bérelni ma szinte sehol sem lehet. A turistautak és a hozzájuk kapcsolódó létesítmények (esőházak, jelzőtáblák), valamint a sípályák fenntartását, esetenkénti bővítését az erdőgazdaságok és a nemzeti parkok inkább akadályozzák, semmint támogatnák. Mi lett (és mi lesz?) az erdei tornapályákkal, a budai Normafa környékére tervezett télisport-fejlesztéssel, az erdei vasutakkal?
Örülünk az olimpiai érmeknek és minden nemzetközi sportsikerünknek, fontosabbnak tartom azonban, hogy minden gyermek és minél több felnőtt sportoljon. A modern sport őshazája, Anglia, ma nincs a nemzetközi élmezőnyben, de élen jár az amatőr sportolók és a sportlétesítmények terén. Az új kormány tegye kiemelt feladattá az iskolai testedzés ügyét, terjessze tovább az úszásoktatást, és vezesse be a síoktatást. A kisvállalkozások támogatása, egy új Széchenyi-terv keretében fordítson kiemelt figyelmet a szabadidős sportot segítő beruházásokra, pályázatokra. Az elmúlt években két síközpont jött létre (Mátraszentistván és Eplény), ahol a mesterségesen előállított hó révén több mint három hónapon át lehet sportolni. Továbbiak létesítésének, így például a Budapesttől alig félórányira fekvő Dobogókőn, az anyagiak mellett elsősorban az engedélyezés nehézkessége az akadálya. A természetet nem az ember ellen, hanem az emberért kell védeni! Amikor nagy beruházásokra, a jövedelmek jelentősebb növelésére a gazdasági helyzet nem alkalmas, találjuk meg az élet minőségének és a közérzet javítására alkalmas, pénzt alig igénylő eszközöket. A sport, az egészséges életmód a nemzet emelkedésének egyik fontos és jó eredményeket kínáló eszköze.

A szerző történész

Szörényi László vitaindító cikkéhez (Nemzeti tudományok és oktatás, Magyar Nemzet, május 20.) eddig hozzászólt: Deme Tamás (Magyar Bálint vezényelt, a közönség fütyült, május 22.), Kulin Ferenc (Az oktatásügy vészhelyzete, május 26.), Miksa Lajos (Eldugult nemzeti erőforrások: család és iskola, június 1.), Mayer Andrea (Ne a fejkvóta számítson, hanem a megfelelő oktatás, június 1.), Boros János (Nincs erőforrás, vagyis pénz, június 3.), Dési Zsuzsanna (Nemzet, nyelv, kultúra, június 3.). Király László (Miért legyek én tisztességes?, június 8.) Salamon Konrád (Megőrizni a hagyományokat reformdüh nélkül, június 11.), Achs Károly (Vigyázat, csak körültekintően!, június 15.)