Két feladat közül mindig a nehezebbet

Keresztyén emberhez az méltó, ha  a bajbajutottak felé fordul – a lapunknak adott interjúban ezzel indokolja Balog Zoltán, az előző parlament emberi jogi bizottságának elnöke, hogy elvállalta a társadalmi felzárkózásért felelős államtitkári posztot. A Fidesz képviselőjének új feladatköre a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban leginkább – de nem kizárólagosan – a cigányság beilleszkedésével kapcsolatos.  Ez az államtitkárság az elkötelezett civileket is hálózatba kívánja szervezni, hogy jobb legyen a többség és kisebbség együttélése.

Balog Zoltán Ózdon született 1958-ban, s a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában érettségizett. Református teológia tanulmányai előtt betanított esztergályosként dolgozott a Diósgyőri Gépgyárban. 1978 és 1983 között Debrecenben, Budapesten, Berlinben és Halléban (NDK) tanult teológiát. Lelkészi diplomát a Budapesti Református Teológiai Akadémián szerzett 1983-ban, majd református lelkész volt Maglódon és öt szórványgyülekezetben. Teológiai tanácsadója volt az Európai Egyházak Konferenciájának, 1991 és 1994 között pedig a Fidesz parlamenti frakciójának. 1998–2002 között miniszterelnöki főtanácsadó, 2002 és 2003 között a Köztársasági Elnöki Hivatalban a társadalompolitikai főosztály vezetője. 2003 végétől a Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítvány kurátora és főigazgatója, majd kuratóriumi elnöke. A 2006–2010-es parlamenti ciklusban a parlament emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának elnöke volt.

Államtitkár úr, minden jel arra mutat, hogy a tavaszi parlamenti választáson a cigányság az országos átlagnál is nagyobb arányban zárkózott fel a Fidesz–KDNP mögé. Az előző kormányok tehát hiába próbálták összemosni a polgári erőket a cigánygyűlölőkkel, ez azonban még nem magyarázat ekkora rokonszenvre.
– Az én kis privát statisztikám is azt mutatja, hogy a magyarországi cigányság nagy része, bizonyos helyeken 80-85 százaléka a Fideszt választotta. Mondja még valaki, hogy a cigányságban nincs reálpolitikai érzék! Az elmúlt nyolc év bebizonyította, hogy az MSZP–SZDSZ-konglomerátum – amely rejtetten mindvégig megmaradt – nem képes őket sem megvédeni, sem megsegíteni. Az elmúlt években ugyan egyre hangosabb lett a jogvédő arrogancia, a cigányok helyzete egyre kilátástalanabb lett.
– Ahogyan azoké is, akik nem cigányként olyan helyen élnek, ahol koncentrálódik a cigányság. Félelmüket mind a mai napig szörnyű események táplálják a „végeken”.
– Az ő szenvedéseikről az utóbbi években sokszor szóltam már; az új kormány közbiztonsági és büntetőjogi intézkedései fokról fokra ezen is enyhíthetnek. De látnunk kell: a magyarországi cigányság széles köreiben is félelemérzet van. Mi ugyan biztosak vagyunk abban, hogy a velük szemben elkövetett gyilkosságok sötét hátterű provokációk voltak, nem a létező magyar világból nőttek ki. Bízom abban, hogy egyszer itt is megtudjuk a teljes igazságot. Ettől függetlenül azonban a cigányok még félnek. S most azt is felismerték, hogy a szocialisták nem tudják megszabadítani őket a félelemtől, a Jobbikról nem is beszélve. Egyedül a Fidesztől remélhetnek valamilyen perspektívát.
– Más is szembetűnő a választási statisztikában. A borsodi Szendrőládon, ahol a lakosság nyolcvan százaléka kisebbségi, Horváth Aladár, a Roma Polgárjogi Alapítvány elnöke egyetlen szavazatot sem kapott. Kolompár Orbán, az Országos Cigány Önkormányzat vezetője Ózdon szerepelt le.
– Régóta hiányzik az a kisebbségi elit, amely szilárd egységet tudna teremteni a cigányság soraiban. Hiszen ez a közösség kiszolgáltatott, könnyen megosztható. Azt viszont már egységesen látják a romák: érdekképviseleti vezetőik többsége levitézlett.
– Kevésbé adatolható, de szintén nagy várakozás fűződik a romák körében az ön államtitkári kinevezéséhez.
– Nem szeretnék messianisztikus szerepben tetszelegni. Úgy gondolom, minél nagyobb a baj, annál nagyobb a várakozás. Van egy legendás alakja az európai cigánypolitikának, Romani Rose, a Német Szintik és Romák Központi Tanácsának elnöke. Többször járt Magyarországon, jó munkakapcsolatba kerültünk. Ő mondta, a szlovákiai cigányság beletörődött a sorsába, a magyarországi viszont sokkal öntudatosabb: küzdeni akar. Örülök, hogy van közös kiindulópont a romák és a kormány oldalán. Ez pedig az, hogy a helyzet nem maradhat úgy, ahogyan van.
– Mondják, olyan cigány közéleti szereplők is találkozót kértek öntől, akik a korábbi kormány kezére játszottak a társadalom folyamatos rasszistázásával, az etnikumok közötti feszültség szításával.
– Nekem, különösen az első hónapokban, mindenkivel le kell ülni, akinek a cigányságról mondanivalója van. Legalább ideiglenes fegyverszünetet szeretnék, hogy elindulhassanak azok a programok, melyekről úgy gondoljuk, segíteni tudunk velük. Mert engem leginkább az a sok tízezer gyerek érdekel, aki lent él a faluvégen, a cigány telepeken. Az foglalkoztat, hogyan lesz nekik egészségük, hogyan lehetnének pénzkeresők, munkavállalók, az új vagy még létre sem jött roma középosztály tagjai.
– Mióta készül arra, hogy ezt a területet irányítsa?
– Vállalva az érzelgősség látszatát, hadd utaljak a gyerekkoromra. Akkor azt láttam édesanyámtól, aki lelkészfeleség volt egy kis borsodi településen, hogy a nyári szünetekben összegyűjtött egy tucat cigány gyereket. Minden délután leültette őket, fagyit főzött nekik, tanított nekik az Úr Jézusról, énekelt és játszott velük. Ebből komoly bonyodalom lett a faluban, mert voltak, akik azt mondták, a nagytiszteletű asszonynak nem ez a dolga. S akkor ő nagyon szépen megvédte ezt a munkát. Édesapám pedig harminc éven keresztül foglalkozott alkoholistákkal, akiket talán sokan még a cigányoknál is jobban megvetnek. Ő mondta, ha két feladat van, mindig a nehezebbet kell választani. Szüleimtől azt tanultam, a keresztyén emberhez az méltó, ha a bajbajutottakat keresi meg, és segíteni próbál. A közelmúltra térve: az elmúlt ciklusban az emberi jogi bizottság elnökeként számtalanszor szembesültem a cigányság rendkívül rossz helyzetével s azzal, hogy az együttéléssel is nagyon súlyos gondok vannak. Úgy gondoltam, hogy ha az Orbán-kormány ezen a helyzeten változtatni akar, akkor én ennek szeretnék a részese lenni.
– Miért „társadalmi felzárkózásért felelős”, miért nem „romaügyi” államtitkár Balog Zoltán?
– Az utóbbival sem volna semmi bajom…
– Hát azért Teleki László nem öregbítette ennek a kifejezésnek a hírnevét. Elég csak a telepfelszámolási ígéreteit összevetni a telepek számának emelkedésével.
– Az ő romaügyi államtitkársága inkább kirakatcélú volt, másfél évig, ha tartott. A mi államtitkárságunk működésében természetesen fontos, hogy a romák megértsék azt, hogy őrájuk most különös figyelem irányul. Van egy államtitkárságuk. De az is cél, hogy megértse a többség is: nem kizárólag a romákon akarunk segíteni. Észak-Borsodban például nemcsak a cigány szegregált; kis túlzással mindenki az. A „három hások” – ezt az új keletű betűszót a cigány gyerekek fedőneveként szokták emlegetni, mert etnikai alapon nem lehet nyilvántartani őket –, szóval a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek mintegy fele valójában nem cigány. Ezt szem előtt tartva mi esélyt kívánunk adni mindenkinek, aki valamely lecsúszott, kiszorult, hátrányos helyzetű népcsoporthoz, szociális vagy területi értelemben vett csoporthoz, közösséghez tartozik. Annál is inkább, mert bárki hátrányos helyzete tágabb környezetére, sőt az egész nemzeti közösségre is kihat. Van ennek az egész ügynek etnikai vonatkozása is, de ha csak annak tekintjük, akkor el fogjuk rontani a stratégiát.
– Az emberi jogi bizottság fideszes elnökeként szókimondással küzdött a „politikailag korrekt”, valójában az álságos, képmutató közbeszéd ellen. Kormányposzton tartani tudja ezt az őszinteségi fokot?
– Továbbra is a valóságismeretem lesz az iránytűm. Mert más lapra tartozik a valóságos helyzet meg azok a sztereotípiák, amelyekben eddig leírták a magyarországi cigányság helyzetét neoliberálisaink. Ilyen a szegregáció és integráció erőltetett vagylagossága. Vannak persze olyan önkormányzatok, ahol sikerrel integrálják a cigányokat és nem cigányokat az oktatási intézményekben. Fideszes önkormányzatok – például Hódmezővásárhely, Esztergom – kaptak ezért dicséretet még Brüsszelből is. Mégsem gondolhatjuk, hogy ezek a módszerek mindenhol alkalmazhatók volnának.
– Lehetnek-e ön szerint egy-egy népnek, etnikai közösségnek elvetendő hagyományai, függetlenül e tradíciók keletkezési idejétől?
– Amikor egyszer megkérdezték tőlem, lehet-e beszélni cigány bűnözésről, azt feleltem, elvileg lehet, ahogyan ukrán maffiáról, zsidó nagytőkéről vagy keresztény képmutatásról is, csak éppen értelme nincs. Mert faji alapon általánosít. Magyar korrupció is van. Én meg magyar vagyok, mégis visszautasítom, ha e halmaz részének tekintenek. Pontosabb a meghatározás, ha például az MSZP-hez köthető korrupciós ügyekről és gyakorlatról beszélünk. Lehetnek persze olyan bűnözési típusok, melyek jobban jellemzők cigány hátterű közösségekben. De ez a kriminológusokra, bűnmegelőzőkre tartozik. A cigánybűnözés kifejezés használata azért megengedhetetlen, mert egy egész népcsoportot bélyegez meg, amely nem egységes a bűnelkövetéshez való viszony tekintetében. Minden állampolgárnak azonosak a jogai, de a kötelességei is: a törvények tisztelete.
– Hogyan lehet kezelni az etnikai sajátosságokat a munkanélküliség felszámolása terén?
– Kétségtelen, hogy másként kell a munkaerőpiacra vezetni a romákat és a nem romákat. Ennek okai között szociokulturális sajátosságokat éppúgy találunk, mint történeti tényezőket. Egy roma telepen, ahol nemzedékeken keresztül nem volt senkinek a családban rendszeres, munkaviszonyszerű munkája, ott más a mentorálási feladat, mint egy olyan kisvárosi nem románál, aki bár munkanélküli, de apja, nagyapja a rendszerváltozás környékén leépített nagyiparban dolgozott.
– Hogyan képzeljük el a társadalmi felzárkózásért felelős államtitkárságot? Agytrösztként működik majd vagy koordináló szereppel? Netán kiegészíti azt, amit más tárcáknál, államtitkárságoknál tesznek a beilleszkedésért?
– Most épül föl ez a rendszer. Én főként koordináción gondolkozom és javaslattételben. Nálunk megvan a tudás, az a szakembergárda, amely átlátja az eddigi programok hibáit, nehézségeit, csődjét és itt-ott részsikereit. Velük képesek leszünk ezeket úgy áttervezni, újraprogramozni, hogy sokkal jobb hatásfokkal működjenek. A kulcs a komplexitás. Hogy egy-egy programban ne kizárólag oktatási, kulturális vagy foglalkoztatáspolitikai eszközökhöz nyúljunk, hanem megpróbáljunk az egész problémarendszerre hatni. Semmi értelme mondjuk újonnan épített vagy vásárolt házakba szétköltöztetni egy cigány telepet, ha azon a vidéken nincs munkalehetőség. Ha viszont összekötjük a lakhatási körülmények javítását a munkához juttatással, és közben a gyermek iskoláztatásához is segítséget nyújtunk, azzal már valóságos esélyt adunk. Erőfeszítéseinkhez jó hátteret nyújthat, hogy a családi pótlék iskolalátogatáshoz kötésével kicsalogatjuk a roma telepről a gyerekeket az iskolába. De ez önmagában kevés.
– Integrálásra vállalkozó kalandorok, álszakértők és szocpolcsaló építési vállalkozók tollasodtak meg úgy, hogy közben a cigánykérdés csak súlyosbodott. Eltűnik majd ez a jelenség?
– Az ilyen személyeknek, brancsoknak nem szabad újabb lehetőséget adni. Ha valakik korruptak voltak, a vizsgálatot és a feljelentést nem úszhatják meg. Erre a munkára is lesz kormányfelelős. Engem mint államtitkárt azonban az érdekel, hogy mit tanulhatunk a múltból, hogy jobban csináljuk majd.
– Fölé nőhet-e az oktatási integráció terén a felzárkózási államtitkár az oktatási államtitkárnak?
– Visszakérdezek: milyen kormány az, ahol versengés van az egyes tárcák, államtitkárságok között? Én mindent együttműködésben szeretnék tenni Hoffmann Rózsa oktatási, Soltész Miklós szociális és Czomba Sándor foglalkoztatási államtitkárral. Kétségtelen, hogy az oktatási integráció csak az egész közoktatási rendszer megreformálásának a részeként képzelhető el. A foglalkoztatáspolitikában az én dolgom például az, hogy azokból a munkaalkalmakból, melyek teremtődnek, a romáknak megfelelő rész jusson, s azt ők igénybe is vegyék. Erre már saját rendszerünk lehet, roma munkaszervezők, kis- és középvállalkozók. Komoly szövetségeseink vannak ebben a világban. A Lungo Drom révén olyan tudást és szervezőképességet tudhatunk magunk mellett, amelyre építhetünk.
– Szóval az egyes állami szervek között nem sikkad el többé a segítés és a felelősség? S ha így lesz, jelentkezik az eredmény?
– Ennek a nemzeti ügynek a kezelése alapvetően három dolgon múlik. Az egyik a rend. Mindenkinek tudomásul kell venni, hogy bűnözésből nem lehet megélni, még ott is, ahol ez nagyon nehéz. Választani mindig lehet a jó meg a rossz között. A másik a pénz. Nem a mennyiség növelése a döntő; a fölhasználáson kell leginkább javítani. A harmadik tényező az ember…
– Istent kihagyná a feltételek felsorolásából egy jobboldali szakpolitikus, református teológus?
– Nem, mert ő úgysem engedi, hogy kihagyják. Az emberi tényező említésével arra is utalok, hogy sok keresztyén attitűdből működő közösséget, vezetőt, lelki embert, ha úgy tetszik: misszionáriust tekintünk szövetségesnek. De nemcsak velük, hanem más civilekkel is együtt fogunk működni. Mindenkivel, aki kész az elzárványosodott körülmények között élő cigányokhoz elmenni, aki kész a segítségnyújtásra tisztán emberbarátságból. Jó szándékú, jóakaratú, elkötelezett, hozzáértő nem roma és roma emberek „üdvhadserege” nélkül nem fog mozdulni a dolog. Az ilyen civilek rengetegen vannak, ám őket hálózattá kell szervezni, hivatalosan is el kell ismerni, meg kell erősíteni őket, hogy ne csak itt-ott legyen egy kis „oázis”, másutt pedig a nagy nihil. Ezek a szigetek érjenek, kapcsolódjanak végre össze.
– Az egyik leghálátlanabbnak tűnő területet vállalta el. Nincsenek nyugtalan éjszakái?
– Éjjelente egy 1913-as visszaemlékezést olvasok, az akkori kormány cigányügyi megbízottjának tollából az ő kudarcairól. Kevesen tudják: sehol Európában nem foglalkoztak olyan intenzíven e kérdéskörrel, mint nálunk, ráadásul már évszázadok óta! Ezért sem állunk olyan rosszul, mint ahogy látszik. Szlovákiában vagy Romániában még el se jutottak e probléma valós dimenzióinak a fölismeréséhez. S talán még Brüsszelben sem. Mi Magyarországon legalább nem fedjük el a bajt.