Szerencsére csak a dolgok árát határozza meg az, hogy azok nekünk mennyibe kerülnek. Vagyis attól, hogy az adófizetők pénzével kitömik a baloldal piacképtelen szellemi termékeit, valódi értéket még nem képviselnek. Reméljük, hogy a piac mindenhatóságát hirdető baloldali médiaszociológusok igazságának súlyát is végre-valahára a piac méri meg.
Régen, még az ántivilágban volt a televíziónak egy igazán színvonalas, gondolatébresztő és népszerű (akkoriban ezek még nem voltak egymást kizáró fogalmak!) kulturális magazinja, a „Stúdió akárhány” (itt mindig az éppen aktuális évszám szerepelt, évezredek és évszázadok nélkül). Az egyik, nem túl jól sikerült, de roppant emlékezetes részben két nagy kulturális idol, Jancsó Miklós és Hernádi Gyula szórakoztatta önmagát és a másikat, s borzolta a jóérzésű, egyszerű nézők idegeit azzal, hogy Hernádit tolószékben taszigálták különböző művészekhez, közéleti emberekhez, kultúrpolitikusokhoz, s ő megkérdezte tőlük, hogy áru-e a kultúra. Megnyugtató válasz nem született, csak országos botrány. A két, hatalom által támogatott ellenzéki, államköltségen provokálta a kultúrpolitikát, azzal a hatalmat. S ezzel nem kívánom azt állítani, hogy holmi szalonellenzékiek lettek volna, s azt sem, hogy a magyar kultúrában és közéletben ilyen éteri állapotok uralkodtak, egyszerűen beteges, skizofrén világban éltünk, ahol az „áru-e a kultúra” kérdésre kizárólag a párt lett volna hivatott adekvát választ adni. Ahogy semmilyen más kérdésre, úgy erre sem adott.
Egyértelmű, határozott válasz csak a rendszerváltás idején vergődött a napvilágra. Igaz, a választ meghatározó entellektüelek jó része korábban a párt kultúrpolitikusaként olyan hülye volt a témához, mint Gordon a libatöméshez. Mindenesetre egyszer s mindenkorra kiderült, a kultúra nem áru, amit nem szabad a zord piaci viszonyok kényének alávetni, hanem állami eszközökkel óvni, védeni, támogatni kell. Ám kultúra, egyáltalán bármiféle védelemre és támogatásra érdemes szellemi érték csak baloldali és liberális lehet. (Természetesen, ennek a baloldaliságnak semmi köze a népihez, a szolidaritáshoz, az egyenlőséghez, miként a liberálisnak sincs a nyitottsághoz, a befogadáshoz, a sokszínűséghez.) Minden más, tehát a jobboldali és konzervatív csak kulturális és szellemi hulladék, giccs, primitív, populista, vulgáris, ízléstelen, mucsai, kirekesztő lehet. Tehát áru, amely fölött a szabad és igazságos piac ítél. Ha van valamelyikre valóságos igény, azt a közönsége fizesse meg, tartsa fenn, finanszírozza és ápolja. Eme dogma szellemében Jancsó életműve kultúra lett, szegény Hernádié viszont áru. A kultúra nagyon könnyen silányulhat áruvá, elég, ha a szerzőjéről kiderül, hogy szimpatizál holmi jobboldali eszmékkel. Ilyenkor egy pillanat alatt világossá válhat az, amit addig magas művészetnek, egyetemes értéknek véltek, valójában ócska, népszerűséghajhász lektűr, hitvány fércmű. Visszafelé is van út, némi önostorozás, nemzetgyalázás és hűségnyilatkozat után, a selejtes szellemi termék is színvonalas, közérdekű művé nőheti ki magát, csak a balliberális, kulturális elit kegyelmét és jóindulatát kell elnyerni.
Kiváló színészekről tudtuk meg, hogy alkalmatlanok bármilyen szerep eljátszására, mert kiálltak a jobboldal mellett. Bődületes rossz ripacsok viszont a megszentelt, világot jelentő deszkák felkent főpapjai lettek, miután a baloldal mellett kampányoltak. Népszerű énekesekről mondatott ki, hamis a hangjuk, táncosokról, hogy rosszul koordinált a mozgásuk, olimpiai bajnok sportolókról, hogy bénák, életmentő orvosokról, hogy sarlatánok. Ellenben, akit a ballib oldalon kanonizáltak, az a teljesítményétől függetlenül, akár teljesítmény nélkül is kimagasló tehetségnek minősült, zseninek, a tolerancia és humánum letéteményesének, akit megilletnek a kimagasló honorárium, a pozitív diszkrimináció, a nyugati ösztöndíj, minden pályázat elnyerése, költségvetési támogatás, állami kitüntetés, stallum és szinekúra. Ennek a rendszernek a tartós fennmaradásában döntő szerepe volt a sajtónak, amely sokszorosan ezen elvek alapján működött és működik ma is. A sajtó, korszerűbb kifejezéssel a médiumok minőségi szétválasztása megelőzte a többi kulturális területet.
A balliberális sajtó tájékoztat, művel, nevel, tárgyilagos, pontos, hiteles, elegáns, könnyed, szellemes, ízléses, visszafogott, szórakoztató és meggyőző, tehát kultúra. Nem úgy a jobboldali sajtó, amely kulturális terméknek hirdeti magát, de csak külső megjelenésében mutat valami hasonlóságot, valójában dilettáns, elfogult, retrográd és gyűlölködő áru is csak azért lehet, mert a sajtó-, a szólás- és a véleményszabadság szelleme tiltja, hogy hatalmi szóval, akár józan ráhatással kitiltsák a piac szereplői közül. De a bölcs piac majd helyre teszi és elrendezi ezt az ügyet is. Nyilvánvaló volt, hogy a piac nem állhat csak az olvasókból, fizető nézőkből, hallgatókból, mert pusztán a közönség csak kivételes orgánumokat tudott fenntartani. A bevételek jelentős részét a hirdetések és (vagy) a költségvetési, alapítványi támogatások jelentették. Ezen források megszerzése saját, bár nem meglepő módszerek szerint folyt. Balliberális oldalon a bulvár is magas kultúrának számított, jobboldalon a tudományos értesítő is olcsó propagandának. Így a baloldalnak juttatott minden hirdetés, támogatás, befektetés volt a szellemi szférában, a piac önkiigazító mechanizmusa, végső soron a tiszta piaci viszonyok érvényesülése, szemben a jobboldalon kapott támogatásokkal, mert az erőszakos külső beavatkozás volt a piaci folyamatokba, a lakájmédia zsoldosainak kifizetése, visszaélés a sajtószabadsággal, konzervatív hatalmak antidemokratikus megnyilvánulása.
Egy ideig úgy nézett ki, hogy a piac előírásszerűen működik. A Horn-kormány nem szabott gátat a spontán és természetes folyamatoknak, így 1997 végén, a kampányidőszak kezdetén megszűnt az egyetlen igazán ellenzéki napilap, az Új Magyarország. Az ellenzéknek két, nemcsak egymással konkuráló, de ellenségeskedő országos kiterjesztésű hetilapja maradt. A Postabank portfóliójába tartozó Magyar Nemzet erős liberális nyomás alatt csak kereste a saját hangját. A Napi Magyarország megalapítása durva agressziót jelentett a piaci törvények és a balliberális értelmezésű esélyegyenlőség ellen. Azóta a jobboldal, kihasználva a polgári kormányzat nyújtotta elvtelen előnyöket, és visszaélve a ballib vezetés végtelen toleranciájával, hatalmas médiabirodalmat épített ki, rettenetes médiatúlsúlyt hozva létre. Érdekes, hogy korábban baloldali médiatúlsúly nem volt soha, mert a jobboldal teljes kiiktatása a természetes médiaegyensúlyt jelentette volna.
A Fidesz választási győzelme után félő, hogy a még megmaradt balliberális orgánumokat az eltorzult piaci viszonyok közé kényszerítik. Magukra hagyottan, hátrányoktól szenvedve fennáll a veszélye annak, hogy pusztán a közönség érdektelensége miatt anyagi helyzetük megrendül, megjelenésük bizonytalanná válik. Elkötelezett, jólelkű demokrata, ha megakadályozni nem is tudja, erejéhez mérten lassítani igyekszik ezeket a feltételezhető folyamatokat. Ezért elismerésre méltó, derék cselekedet volt Hiller Istvántól, aki kultuszminiszteri posztjáról távozóban, búcsúzóul még közpénzből kistafírozott néhány balliberális médiumot és szervezetet, mielőtt a barbár jobboldal végképp áruként kezelné őket. Olyan különleges és egyedi kulturális értékek jutottak állami pénzekhez, néhány millió forinthoz, mint a nevetésellenes humort feltaláló és művelő Farkasházy Tivadar feleségének kétheti lapja, a Hócipő, a KISZ-es nosztalgiák ideológiai, művészeti folyóirata, a Mozgó Világ. A Sas-kabarénak, a Fásy-mulatónak és a velük egyenrangú Sajtóklubnak helyet adó ATV vagy a szabadkőműves asszociációkat ébresztő Pallas Páholy.
Szerencsére csak a dolgok árát határozza meg az, hogy azok nekünk mennyibe kerülnek. Vagyis attól, hogy az adófizetők pénzével kitömik a baloldal piacképtelen szellemi termékeit, valódi értéket még nem képviselnek. Reméljük, hogy a piac mindenhatóságát hirdető baloldali médiaszociológusok igazságának súlyát is végre-valahára a piac méri meg.
