Mi lesz belőlünk, magyarokból?

I.
A fenti címet adta Széchenyi István a Pesti Hírlap 1848. március 27-i számában megjelent, utolsó magyar nyelvű újságcikkének. Korábbi borúlátásán felülemelkedve, a szerző öntudatos közösséget alkotó magyar nemzetet, valamint erős, nemzetét megóvni képes magyar államot látott kibontakozni. Nem a külvilágtól, a mások erőfölényétől féltette hőn szeretett közösségét, hanem – mint írja – „bizonyosan felvirul fajtánk, hacsak nem vagyunk önmagunk iránt hűtlenek, és ha nem döfjük saját magunk a megsemmisítő gyilkot a keblünkbe”. Aztán más idők jöttek.
„Politikai, morális és intellektuális züllöttség a betegsége a mai Magyarországnak. (…) A magyar társadalomnak csak az adóssága meg a szegénysége növekszik. (…) Széchenyi 1848 márciusában felvetett kérdésére talán sohasem hangzott az igazmondó válasz olyan szomorúan s olyan reménytelenül, mint éppen mostanában.” Ezeket a sorokat nem az elmúlt években, nem Gyurcsány Ferenc dicstelen országlása alatt, hanem 1912 októberében írta egy pesti folyóiratban a krónikás, bizonyos Magyary István.
Akkor több mint fél évszázaddal voltunk Széchenyi kérdésfeltevése után, és mindössze hét-nyolc esztendővel a nemzet 1918–1919-es magatehetetlen porba hullása, az ország szétszakadása előtt. Mi történhetett ez idő alatt? Tudjuk a hivatalos választ: forradalom, megtorlás, kiegyezés a megtorlókkal és állítólag boldog békeidők. Az igazi választ csak érezzük: ezen időszak végére vált valóra Széchenyi látomása, a magyarság önmagával szembeni hűtlensége. Vagyis leszoktunk arról, hogy közösségként viszonyuljunk az életünkhöz.
A közösségben való gondolkodás készségéről és képességéről nem a korszellem szoktatta le a magyarságot, hanem egy hatalomgyakorlási mód, amelyet egy magát balliberálisnak valló szellemi és politikai elit folytat Magyarországon. Nem négy, nyolc vagy húsz éve, hanem a huszadik század elejétől.
Több mint egy évszázada a magyarországi balliberális elit megalapozta azt a hatalomtechnikát, amely szerint a hatalomgyakorlás alapja a tömeg és az egyén hatalommal szembeni szükségszerű kiszolgáltatottsága. Ez a történelmileg visszaigazolt kiszolgáltatottság olyan közös nevező, olyan szilárd alap, amely több mint száz éve képes felülírni a magyarországi, magukat baloldalinak és liberálisnak valló erőközpontok minden látszólagos vagy valós ellentétét.
Míg a baloldaliak tömegeket gyártottak, addig a liberálisok a tömegből való kiemelkedés illúzióját – valójában az elszigetelődést – kínálták az egyéneknek, és ez a módszer mindig a hatalommal szembeni alávetettség, az uralhatóság legjobb biztosítékának bizonyult. Mert a hatalommal szemben az alávetettség megszüntetésére soha nem a tömeg, soha nem az egyén, hanem mindig csak a közösség képes. A magát balliberálisnak nevező hatalom ezért tartja saját számára a legveszélyesebbeknek a közösségeket. Minél szervesebbek ezek, annál veszélyesebbek a balliberális hatalomgyakorlás szempontjából, és annál inkább felszámolandók, megszüntetendők. 1956 után a magyar közösségek felszámolási kísérlete a közösségi tudat elsorvasztása és megszüntetése révén történik.
Ahol a hatalomnak a közösség veszélyforrás, ott meginognak a családok, elerőtlenednek a vallási közösségek, és recsegnek-ropognak a legnagyobb szerves csoport, a nemzeti közösség kötelékei. Ez történt Magyarországon 1918–19-ben, amikor a XX. században első alkalommal gyakorolhatott hatalmat a balliberális erőközpont, majd 1947 után negyven évig, amikor ugyanezen erő másik alakzatban uralta az országot, majd a rendszerváltást követően, miután 1994-ben ismét egymásra talált a magát baloldalinak és liberálisnak tituláló politika. Ezen hatalomgyakorlás eszközei korszakonként változnak, ám indítékai és céljai változatlanok.
De nem érdemes vérmes összeesküvés-elméletekre vagy végzetes metafizikai törésvonalakra hagyatkoznunk, mert ezzel csak önmagunkat csapjuk be, a megoldást odázzuk el, és az időszakonkénti ismétlődés veszélyét tartjuk fent. Pusztán arról van szó, hogy több mint száz esztendeje honfitársaink egy része ebben a fajta hatalomgyakorlásban látja biztosítottnak – nem eredménytelenül – saját befolyását és uralmát.
A balliberális hatalomgyakorlás egyetlen valós ellenszere az egyéneket és tömegeket átfogó, azokból képződő öntudatos, szerves magyar közösségek léte. Az elmúlt évtizedekben ezen magyar közösségeket érte a legerősebb ostrom, és 1990 után sem sikerült kellőképpen megerősíteni őket.
De soha nem késő! IV. Béla királyunk csak a legpusztítóbb tatárjárások után ismerte fel, hogy az ismétlődő betöréseket csak úgy lehet megakadályozni, ha a sík magyar területekre addig többnyire akadálytalanul behatoló tatár seregek útjába újabb és újabb várakat építenek.
Napjainkban magyar közösségeket kell erősíteni, építeni. Nem kell kitalálni Magyarországot és nem kell kitalálni a magyarságot sem. Mindkettő van, létezik, még ha meggyötörten is. Nem kell identitásokat fabrikálni és az emberekre erőltetni. Csak esélyegyenlőséget kell biztosítani azoknak, akik közösségeket akarnak képezni, akik szerves – családi, vallási, nemzeti – közösségekben akarnak élni. A mesterségesen akadályozott, elsorvasztott közösségi tudatoknak szabad teret kell nyitni, és Magyarország újjászületik, az eddig folytatott balliberális hatalomgyakorlási módszer pedig eredménytelenné válhat. És csak ezután alakulhat ki természetes módon egy másmilyen, nem a szerves magyar közösségek rombolásán alapuló, hanem e közösségek építésében, erősítésében érdekelt és versengő liberális, baloldali politika.

II.
A nemzeti közösség szétzilálásának balliberális politikája társadalom-lélektanilag precízen megtervezett. A nemzethez tartozás – függetlenül annak jelentéstartományaitól – mindenekelőtt egy csoporttagság. Egy kedvezőtlen megítélésűnek észlelt csoporthoz való tartozás negatív csoporttagságot eredményez, és ez számos módon árthat a tagjai önértékelésének. Ilyenkor az egyének keresik a csoporttól való eltávolodás lehetőségeit, először például úgy, hogy leértékelik, bagatellizálják csoporttagságukat – azaz megtörténik a pszichológiai ellenazonosulás –, majd később következik a disszociáció, azaz a csoportból való tényleges fizikai kilépés. A XX. század kezdetétől a balliberális hatalomgyakorlás stratégiai célként a magyar nemzeti közösséghez való tartozást főszabályként negatív csoporttagságként igyekszik meghatározni és az ellenazonosulást előidézni. Az oktatás, a kultúra és a tömegtájékoztatás balliberális befolyás alá kerülő csatornáin akkor kezdenek előbb szivárogni, majd később ömleni a magyarokra az ellenazonosulás máig ható sztereotípiái. A nemzet mentális szétesésének, a nemzeti dezintegrációnak újkori, a magyar történelemben eddig legveszélyesebb folyamata ekkor, a XX. század hajnalán vette kezdetét, és kisebb-nagyobb lélegzetvételnyi szünetekkel ugyan, de máig tart. Hatását minden érintett nemzedék a saját bőrén érezhette.
Nem a történelmi Magyarország és a magyarság volt az egyetlen, amelyet az első világháborút lezáró békeszerződések felkoncoltak. De a magyarság volt az egyetlen, aki ezt tulajdonképpen magatehetetlenül tűrte. Ekkor veszítettük el történelmi országunkat. Nem a magyarság volt az egyetlen, akire a negyvenévnyi kommunizmus alatt erőteljes elnemzetlenítő nyomás nehezedett, ám mi vagyunk az egyetlenek, akiknek az állama 2004. december 5-én teljes apparátusával szembefordult saját nemzetével. Ekkor veszítettük el a nemzeti önbecsülésünket. Nem a magyar állam az egyetlen a térségben, amelyre 1990 után erőteljes globalista nyomás nehezedik, de a mi államunk az egyetlen, amely az elmúlt években a leginkább kiszolgáltatta állampolgárait. Ha nem eszmélünk, elveszíthetjük lényegében az államunkat is.
Az utóbbi években a balliberális szellemi elit képviselői azt üzenték, hogy „a szó tárgyi, történeti értelmében nem vagyunk többé magyarok”, hogy „a magyar állam immár nem létezik”, vagy – az áldozat vétkesítésének hagyományait folytatva – azt mondták, hogy a „magyarok régi káros szenvedélyei – a hazugság, a dolgok elfojtására való hajlam – jobban jellemzők, mint valaha”. Kifejtették, hogy „a nemzetpolitika azért képtelenség, mert nincs nemzet, tehát ilyen politikának nincs szubjektuma”. Mindeközben a balliberális elit a nemzeti dezintegráció politikáját a „nemzet szétfejlődésének” nevezte. Szétfejlődésnek nevezték azt, ami valójában azonos irányú hanyatlás. A Kárpát-medencében élő magyar közösségek sorsa – a Magyar Köztársaság területén élőket is beleértve – legfontosabb létmutatóikat tekintve azonos: tragikus mértékű és beláthatatlan következményű demográfiai fogyás, az anyagi erőforrásaik fölötti rendelkezési jogok elvonása, illetve korlátozása, szociális szétziláltság és lelki megkeseredés, csalódottság.
A balliberális hatalomgyakorlás 2002-től az addig többnyire ártatlan helymegjelölő „határon túli” jelzőből tudatosan fosztóképző alakítására törekedett, így a magyarországi magyarokat és „határon túlinak” mondott magyarokat meg akarta fosztani egyneműsítő sorsközösségüktől.
2003-ban a magyarországi balliberális politika – határon túli szövetségeseik, Markó Béla, Bugár Béla és Kasza József aktív támogatásával – törölte a magyar jogrendből az egységes magyar nemzet fogalmát, majd Gyurcsány színre lépésével meghirdették a „kettős identitás” támogatásának politikáját. Eszerint a Magyar Köztársaságnak nem azt kell támogatni, hogy a határon túl élő magyarok megőrizzék magyar identitásukat, hanem abban kell segédkeznie, hogy a határon túli magyarok az utódállamokban együtt élő többségi nemzethez fűződő másik identitást is kialakítsanak és erősítsenek magukban. És mivel a kettős identitás – a zsidó honfitársainkra vonatkozó, sajátos történelmi helyzetükből fakadó kivétellel – szociológiai értelemben az identitászavar által kísért biztos identitáscsere első lépcsője, a balliberális hatalomgyakorlás ezt kívánta elősegíteni.
Nem árt megjegyezni: ami történik ma a határon túlinak mondott magyarsággal, az történik majd holnap-holnapután a határon belüli magyarsággal is. Mert ez a sorsközösség. Még akkor is, ha annak még fogalmát sem hajlandó tudomásul venni a magát balliberálisnak valló magyarországi politikai és szellemi elit nagy része.

III.
A nemzeti dezintegráció tudatosan irányított folyamat, tudatos céltételezéssel, amely folyamatot csak hasonló tudatossággal lehet megállítani és visszafordítani.
A magyar nemzet szellemi, anyagi és lelki erejének összpontosítása, azaz a nemzeti integráció kulcsa önmagunkban, az önmagunkról való gondolkodásunkban van. Újra kell tanulnunk megtapasztalni azt, hogy érdemes közösségben létezni.
A nemzeti integráció ott kezdődik, hogy a nagyvilág minden magyar tannyelvű óvodájában minden magyar gyereknek megtanítják ugyanabból a könyvből ugyanazt a néhány éneket, verset, mondókát. És ott végződik, ahol közösségeinknek köszönhetően soha többé nem történhet meg az, ami velünk, magyarokkal az elmúlt nyolc esztendőben megesett.
A nemzeti integráció azt is jelenti, nem hagyjuk, hogy a sorsközösséget különböző módon valló és megélő társadalmi csoportokat szembeállítsák és kijátsszák egymás ellen. Vannak, akik eddigi sorsunk változását már reménytelen lehetőségnek tartják. De sokszor a legreménytelenebb lehetőségek teljesítik be a leginkább önmagukat.
A rendszerváltást megelőző négy évtizeden keresztül egy hatalmi rendszer egész propagandagépezete, hivatalos oktatása, kultúrája és médiája dolgozott Magyarországon azért, hogy a fiatal magyar nemzedékek lehetőleg politikailag ne szerveződjenek, és ha mégis, akkor semmiképpen sem a nemzeti tudatosodás jegyében. Ennek ellenére a nyolcvanas esztendők végén színre lépett és politikailag megszerveződött egy nemzedék, amely fokozatosan a nemzeti tudatosodás útjára lépve, annak napjainkra a legcselekvőképesebb alakzatává vált.
Négy évtizeden keresztül több ország propagandaszervezete dolgozott azért, hogy jelen írás szerzői, időben és térben egymástól távolról, a magyarországi Pápáról és az erdélyi Székelyudvarhelyről elindulva, lehetőleg soha ne találkozzanak. És ha mégis, akkor Széchenyi István 1848-ban feltett kérdésére 2010-ben ne keressenek közösen választ egy olyan újságban, amely azért küzd, hogy Magyarország magyar ország maradhasson.
2010. április 11-én és 25-én a magyar emberek megtették az első lépéseket az összeomlás előtt álló államunk megmentése érdekében, illetve a magyar állampolgárság kiterjesztésével és a nemzeti összetartozásról szóló törvény elfogadásával az új Országgyűlés megtette első lépéseit a nemzeti önbecsülésünk visszaszerzése érdekében. Hosszú út áll előttünk.
„Mi lesz belőlünk, magyarokból?” A válaszról mi magunk dönthetünk. Még mindig.

A szerzők: Kövér László,
a Fidesz országos választmányának elnöke
Veress László,
az Illyés Közalapítvány volt igazgatója