Napfénygyűjtők a kultúrkúriában

A Klebersberg Kultúrkúriában a Pro-Top-Art Galéria szervezésében rendezték meg Csáji Attila és Végh András Munkácsy-díjas festőművészek kiállítását. A művek a szabadság jeleit mutatják meg a látogatóknak – a kiállítás két résztvevője alkotásaival, a művészeti életben való részvételével valóban sokat tett azért, hogy a kortárs magyar művészet szabadabb legyen, mint amilyen szabadságfokot a körülmények, a hivatalos elvárások vagy éppen az előbbihez hasonlóan az alkotó energiákat ugyancsak gúzsba kötő trendek megengedtek volna neki az elmúlt évtizedekben.

Csáji Attila a szabadságról, a mindennek a mélyén mozgatórugóként rejtező szabadságvágyról így fogalmazott egy korábbi beszélgetésünk során: „Számomra 1956 legnagyobb élménye a szabadság volt. A béklyót hihetetlen erővel és váratlansággal szétzúzó, a mélységekből feltörő, jövőt teremtő szabadság. Amikor a költészet – néhány napra – valósággá vált, a lét az igazság vonzásának sodrásába került. Egy évtized kellett, hogy képileg is megfogalmazhassam szabadságélményemet az Üzenetekben, Jelrácsokban. E képek szabadságstruktúrák. ’56 szellemi öröksége számomra annak a vágynak az életben tartása, melynek jegyében a lét az igazság vonzásába kerül. (…) Minden nemzedéknek megvan a maga feladata. Számunkra az egyik legfontosabb feladat támadott és megalázott nemzeti identitásunk megerősítése, mely a magyarság számára éltető jövőképet ad. (…) Ennek a tervnek nélkülözhetetlen része az életerő forrásainak keresése. Mi, művészek, ebben tudunk segíteni.”
Az életerő forrásai, jelei természetesen másként, másféle formában vannak jelen a két művész alkotásaiban. A Csáji-műveken a hatvanas évek közepén jelentek meg a kalligrafikus jelek, informel alakzatok, amelyek plasztikus formálása arra is utal, hogy a kép alkotója egyre tudatosabban használta ki a néző mozgását, helyváltoztatását, illetve a felületen megjelenő fény-árnyék hatás változásait. A fény természetrajza, a fényművészet lehetőségei iránti érdeklődése a hetvenes évektől végzett lézerkísérleteiben manifesztálódott – miközben festői pályája is kiteljesedett a nyolcvanas–kilencvenes években, érdeklődése elmélyült azok iránt az ősi struktúrák, jelrendszerek iránt, amelyek képesek az időtől, társadalmaktól független esztétikai, etikai tartalmak közvetítésére. Az őskultúrák emlékeire utalva az ezredfordulón érvényes kifejezési lehetőséget keresi, illetve annak a módját, hogy hogyan ötvözhető egységgé a kétféle vizuális, szellemi világ. Ennek a szintéziskeresésnek egyik legszebb példája a Feljebb című festmény, amely Mezei Ottó, a kiváló művészettörténész és ember emlékére készült, s amelyen szinte vonalzóval meghúzott egyenesek vezetik a pillantást fölfelé, egy láthatatlan pont, célpont felé, egyszerre utalva a kiváló művészettörténész utolsó szavaira, s általában az élet, az alkotó tevékenység értelmére.
Végh András, a par excellence festő műveiben nem tolakodik előtérbe a teória – bár műveltségben nem szűkölködik –, hanem maguk a vizuális élmények szülik a képet, indítják el azt a folyamatot, amelynek során az elsődleges élmény átalakul, a látvány motívumai új, a belső látás, emlékezés révén megszülető részletekkel találkoznak, ötvöződnek. Végh festészetét két olyan, egymáshoz szorosan kötődő mozzanat is jellemzi, amely kifejezetten egyénivé teszi művészetét. Az egyik a falfirkák, a Dubuffet által felfedezett art brut kifejezési eszközeinek személyes hangú alkalmazása. A másik a kép és az azt körülvevő tér közötti határok eltüntetésének, felszámolásának a szándéka. Mintha csak eggyé válna a hétköznapi valóság és a művész által teremtett világ, a motívumok, színek, gesztusok szabadon áramlanak a különböző világok között, magát a kép nézőjét is bevonva a képi történés szereplői közé.
Ráadásul Végh András képei arról is meggyőzik nézőjüket, hogy humor nélkül nemhogy a világ, de a művészet is elképzelhetetlen. Végh szinte minden képén jelen van az irónia, az önirónia. Néha szarkasztikus, néha maliciózus festő, aki szereti a groteszket, az abszurdot, de inkább egyféle derű, filozofikus elmélyültség, franciás kiegyensúlyozottság jellemzi, mintsem a harsány kacagásra ingerlő burleszk műfaja, ahogyan azt például Napfénygyűjtő vagy Geometriába zárt napfény című festményei jelzik. Mindkét esetben nonszenszről van szó, de végeredményben nem rossz dolog elképzelni, hogy a fény, ez a mindent átható erő megszelídíthető. Ha képzeletben sikeresen végigvittük a vállalkozást, a Klebersberg Kultúrkúriában és onnan kilépve is jó érzés arra gondolni, hogy ennél sokkal többre is képesek vagyunk!
(Jelek és formák. Csáji Attila és Végh András kiállítása, Klebersberg Kultúrkúria, június 20-ig.)