Nincs erőforrás, vagyis pénz

Szörényi László írása a nemzeti tudományokról és az oktatásról számos kérdést vet föl, hoszszú írással, konferenciákkal kellene reagálni rá. Néhány vázlatos megjegyzéssel inkább továbbgondolni, semmint kritizálni szeretném. „Meglepően gyors a nemzeti tudat lebomlása” akkorddal kezdi, már-már a Sors-szimfónia első ütemeire emlékeztetve. Beethoven zeneileg magyarázza el, oldja fel, majd fokozza az erős indítást, vajon milyen taktusokban folytatható ez a kezdés? Ha a nemzeti tudat gyorsan bomlik, akkor ez azt is jelenti, hogy volt itt nemzeti tudat, amely éppen most van enyészőben. De volt-e? Legalábbis, volt-e minden itt élő számára? Nem volt kirekesztő is ez a nemzeti tudat? Sokan itthon éltek, de nem otthon.
Szörényi László értelmezésében mintha a XIX. századba utalna vissza bennünket. Valóban abból az időből kell tanulnunk nemzettudatot? Tényleg eltalálták az akkoriak, hogy miként is kell egy nemzetet megalkotni? Tanulmányozva a korábbi idők tanait, nem inkább valamit újat, a mai világ körülményeinek megfelelőt, a mi sajátunkat kellene kialakítani? Nem nemzetalkotók, csak a régi eszmék kopírozói vagy kópiái lennénk?
A XIX. századi nemzetfogalom legnagyobb baja kizárólagossága, ami a nem morális megalapozásból ered. Mert mi is a nemzet? Statikus vagy dinamikus fogalom? A statikusság halál. A dinamizmus cselekvés, tevékenység, alkotás. És mi a cselekvés minőségének első kérdése? Hogy jó-e, helyes-e. Mi a jó, mitől jó egy cselekvés? Az etika tudományának évezredes tárgya. Tegyük föl tehát a kérdést, mely cselekvések, mely közös dinamika az, amire rámondhatjuk, hogy jó – és ha találunk közös nevezőt, ha megtaláljuk a közös jót, akkor arra kell alapítanunk közös nemzetfogalmunkat, mint a közös cselekvés (a cselekvési elvek, az alkotmány és a jogrendszer) mindenki által elfogadott fogalmát. Az etikai jó, mivel egyetemes, soha nem exkluzív, vagyis nem zár ki, hanem minden emberre vonatkozik. Úgy is, hogy mindenkitől elvárja a jó és helyes cselekvést, és úgy is, hogy mindenki felelősségvállaló szabadságát feltételezi.
Nem a katarok tiszta közösségéről van szó, hanem arról, hogy megtaláljuk azokat a jövőbe mutató értékeket, amelyre egy új, befogadó nemzetfogalmat alapíthatunk. Ez a nemzetfogalom nem elzárkózó, nem saját mély, meghatározhatatlan, belső értékeit keresi, hanem megnyílik önmaga és mások múltja, érdeklődése és élete iránt. A közös jó az emberek jóléte és jólléte: ha erre vezető nemzetfogalmat tudnánk kialakítani, az a legtöbb ember számára elfogadható lenne. Magyarországot és a magyar kultúrát nem lehet önmagában, zártságában elgondolni és megalkotni – csak óvatosan megnyílva és figyelmesen betagozódva az európai nemzetek és az európai nemzet nagy, alakuló közösségébe.
Az etikai jóra, a morális cselekvésre nemzetet alapítani? Ugyan! Az emberek mindig önzők, és soha nem képesek a jó emberek jó társadalmát megalapítani. Ha ezt erővel akarnánk elérni, sikertelenek lennénk, mint minden diktatúra. A demokrácia viszont sikeres, a modern világ egyetlen lehetősége. Alapítsuk meg a jó alapelvekre épülő nemzetet, amely a jogalkotás alapja lesz. Keressük, hogy mi a jó, hiszen ki akarna itt rosszat? A jó alapelveket mindenki érti: nem úgy, hogy magának kell jónak lenni, hanem hogy a jót elvárja másoktól, és elvárja a társadalomtól. A jó és a rossz mindenkit érdekel. Milyen izgalmasak azok a viták, amelyeket mások hibáiról folytatunk, miközben a jelenlévők karakteréről szó se essék! Ebbe, a jóról – a másik jóságáról vagy éppen galádságáról – vitatkozó társaságba kell minden itt élőt meghívni. A folyamatos nyílt vita, amelybe mindenki bekapcsolódhat, ez a jövendő befogadó társadalom vagy mondhatnánk, a nemzet mint demokrácia alapközege. Lehet mindenki önző, és a saját érdekeit kereső: ha nyíltan vitatkozunk, senki nem fogja ilyen arcát mutatni, és egymást fogjuk egy, a törvények által garantált élhetőbb világba elvezetni.
Ami az oktatást illeti: Szörényi László más általános iskolákban járt vagy jár, mint ahova alsó tagozatba gyermekeim nap mint nap járnak. A Jókai Mór Általános Iskolában Pécsett a tanulók első év végére folyékonyan olvasnak, negyedikes kisfiam már a második osztály utáni nyáron egyedül elolvasta a Nemo kapitányt és még néhány Vernét. Emellett hegedülni és zongorázni tanul, nyelveket (angol, német, francia). Ha ez mind lehetséges egy magyarországi vidéki városban, miért nem lehetséges másutt? A tanárok itt, mint akár a Liszt Ferenc zeneiskolában a minimálbérnél alig többért életüket adják a gyermekek minőségi tanításáért. Kisfiam osztálytársa éppen most nyerte a korosztályos országos matematikaversenyt. Persze, ezekben az iskolákban tanítani rangot jelent, és a kiváló képességű tanárok talán éppen ezekben az iskolákban gyűlnek össze. De miért nincs ez másutt is így? Miért nem gondoskodunk arról, hogy mindenütt ilyen tanárok legyenek? Ami a végeken lehetséges, miért nem lehetséges a központban, és a központból koordinálva az egész országban? Hiszen ott annyi okos bácsi jár és kel!
Mi a baj a magyarországi iskolákkal? Mintha az erős és strukturált akarat hiányozna. Vagy mondhatnánk azt is, hogy nincs erőforrás, vagyis pénz. A pénz mint cselekvési képesség a cselekvésből forrásozik. Nincs elég tevékeny akarat itt? Tényleg nincs legalább kicsit nagy pénz az iskolákra? Nincs elhatározás és cselekvési képesség arra, hogy jobb jövőt akarunk ennek az országnak? A nehézséget nemcsak az adja, hogy nem az iskoláknak adják a nagy pénzt, hanem azt, hogy nincs nagy pénz ebben az országban. Régen azt állították, hogy a háborúhoz három dolog kell, ma ugyanez nem a háborúhoz, hanem az iskolához kell(ene). Azt a kevés forrást, ami ebben az országban van, az iskolákra és az oktatásra kellene fordítani.
Egy általános iskola tanárának meg kellene kapnia törvény által garantáltan egy banki osztályvezető fizetését, egy középiskolainak egy banki főosztályvezetőjét és egy egyetemi tanárnak egy bankigazgatóét. Azonnal lehetne kemény kiválasztási kritériumokat működtetni, egy fél generáció alatt elképesztő javulást érhetnénk el a minőségben. Egyébként a nyolcvanas években Svájcban ezek voltak a fizetési viszonyok. Ha van kicsit nagy pénz a bankban (nagyon nagy pénz nem a honi bankokban van), miért nincs viszonylag ugyanennyi pénz az iskolában? Nem az iskola minőségében rejlik gyermekeink és az ország jövője? Kis pénz, kis iskola, nagy pénz, nagy iskola.
E problémákra a megoldás törvények és törvényes szigor kérdése – és nem egyesek nagylelkűsége vagy kijáróképessége. A kijárók jönnek-mennek, de erre hosszabb távon nem építhetünk – a törvények és a meggyőződéssel kialakított, óvatos kritikával változtatható dinamikus struktúrák új alakzatok létrejöttét segíthetik az oktatásban is. Miért kell egyes pénzvezéreknek adópénzen konszolidált bankokból (vagy a konszolidáció folyamatából) szerzett vagyonuk felhasználásával a fél országot felvásárolniuk, majd vadászatokat, villányi mulatozásokat rendezni alkalmanként egy közepes méretű általános iskola éves költségvetésének megfelelő összegért? Hol vannak itt a törvények? Hol van itt az elhatározás, az akarat és a cselekvőképesség, hogy végre közös és jobb jövőt építsünk? Jobb jövőt, mindenki által elfogadott, és mindenkit befogadó jövőt. Nemcsak szövegelni meg szociológiai felméréseket írogatni – azok is kellenek – a leszakadó emberekről és régiókról, de komoly együttélési szabályokat alkotni. Akkor tesszük meg egy közös nemzet és egy európai nemzet kialakítása felé tett első lépéseinket, amikor olyan törvényeket kezdünk el alkotni, amelyek segítségével ezeket a nem Brüsszelbe vagy egyes nyugati lapokba, de az égbekiáltó elosztási igazságtalanságokat megszüntetjük.
Helyesen megállapított fizetésekkel, a bankok építési minőségével vetekedő kvalitással épített iskolákkal komoly színvonalat lehetne megkövetelni: özönlenének a legtehetségesebbek az oktatásba. Persze, nemcsak történelmet és irodalmat, de filozófiát, azaz differenciáló és önállóan vizsgálódni képes gondolkodást is tanítani kellene (már középiskolában, mint például Franciaországban), és matematikát, zenét, fizikát, kémiát. Világirodalmat és magyar irodalmat, világtörténelmet és magyar történelmet, klasszikus és modern nyelveket, demokráciát, az állammal való bánásmód öntudatos és kritikus állampolgári tudását, a szabadság és a felelősség, a törvény hozásának és betartásának képességét. Ahhoz, hogy gigantikus értelmesekházává váljon ez az ország a gigantikus őrültekháza helyett, ilyen és ehhez hasonló módon kellene elgondolkodni a nemzet- és oktatáspolitikusoknak. Mindezek felelősségteljes megtárgyalásához széles körű, hosszú és nagy viták kellenének, és erős elszánás a jobbításra minden itthon élő, de otthont találni kívánó számára. A sors, országunk sorsa kopogtat ablakunkon, a szimfónia megírására talán még nincs teljesen késő.

A szerző egyetemi tanár,
az MTA Filozófiai Kutatóintézetének igazgatója