Pingvin

Egy madár szerintem akkor is madár, ha nem tud repülni. Szimpatikusak a természetfilmekben szárnyukkal verdeső, pincérfrakkban vonuló teremtések. Kocsmároscsaládból származom, de nálunk a pincérnek nem volt frakkja. Nagybátyám mindig azt brummogta, hogy mázsa alatt nem ember az ember, de azért, ha a magam negyvenhét kilójával kieresztettem a hangomat, ő is szépen behúzta a nyakát. Tolni kell ott a melót: csapolás, asztaltörölgetés, a pultot végignyalni szivaccsal, hamutartókat üríteni, padlót söpörni, korsókat mosogatni, kávégépből kiszedni a zaccot, észen lenni, ki oldalog el perkálás nélkül. Ha meg valaki a frissen törölt pultra hamuzik, annál mindegy, hogy művésztáborból szalajtott festőkém vagy lapátkezű melós, lefütyülöm a hajat a fejéről, akkorára zsugorodik, mint egy papírgalacsin.
Államvizsga-bizottságban ülve olyan disztingvált vagyok, mint egy püspök, lábjegyzetelek és okadatolok, még a lábjegyzetet is lábjegyzetelem. Minálunk, a szakiskolában ezzel nem sokra mennék. „Asztalnál meghalna” – mondta Yehudi Menuhint hallgatva egy roma zenész, aki tudott kicsit az életről. Az Akácos utat nem Mozart írta. Arra hol készítik fel a pedagógust ilyen-olyan pszichotréninggel, hogy a tizenéves kislány a pengével ott nyiszálja a csuklóját az óra közepén? Mondom, angyalom, hosszában vágd, ha azt akarod, hogy sikerüljön, ez így lúzerség. Hát nem abbahagyja a drága? Tizennégy évesen az iskolapadban simán vérbe borul egyik-másik, és némi faggatózás után kiderül, hogy ez most nyílt színi vetélés volt. Máskor jön a tündérem be a tanáriba, hogy az egyik kisfiú elkezdett bicskával hadonászni, Joci pedig, a kigyúrt bokszoló srác felnyomta a falra, kérdezteti, mit csináljon vele. Tényleg, a mellkasán megmarkolt ruhánál fogva ott csüng szegénykém, kapálózik, de legalább nem tud kárt tenni senkiben, magában sem. Párszor autóval kellett elmenekíteni egyik-másikat a haverja elől, mert meg akarta ölni. A suliban összegyűlt a környékbeli arisztokrácia színe-java, mi meg próbálunk szakmát gyömöszölni a kezükbe, mert ha a mi hálónkon kipotytyannak, tényleg a semmi nyeli be őket. Múltkor bemegyek a pályázati pénzből berendezett csupa króm tankonyhára, ott hever a pulton egy irdatlan nagy hal, egy busa lenyakazva, körbeállják a szakácstanulók, egyiküknél a nagy véres bökő. Mondom: mi ez itt, kérem, emberek? Felelik: tancsi, kérem, ez a kis hableány volt.
A tankönyvet itt kidobhatjuk nyugodtan. Nem ment a fejükbe például, mi a búbánatért voltak olyan elkenődöttek folyton a francia szimbolisták, Verlaine, Rimbaud és a többiek. Ecsetelem, ecsetelem, de hiába, mígnem valakinek hangos koppanással leesik a tantusz: emósok voltak, tancsi kérem, ugye? Élénken helyeslek, az egész osztály fellélegzik, attól fogva veszik a lapot. Szegény Catullus nyavalygását is hosszan kell magyarázni, miért nem váltott nőt, ha egyszer az a nyamvadt Lesbia pattintotta őt, jobban tette volna, ha beint, aztán csókolom. Ahogy taglalom a szerelmes szív gyötrelmeit, egyik nagydarab, érzelmes lányzó szemét nem elfutja a könny, és benyögi megindultan: csórikám! Szóval ő anyányi keblére ölelné és megvigasztalgatná az ezeréves klasszikust. Hoppá, a költészet beköszön!
A nagy francia forradalom roppant mulatságosnak bizonyult. Férfi- és női szépségversenyt hirdettem, a faliújságra kiragasztgattam a portrékat, lehetett szavazni. Ott tolongott a díszes társaság, rém komolyan méricskélték, hogy Danton dagadt állat, de régen nagy franc lehetett, Marat tipikus latin lover, Mirabeau hájas disznó, de a szemében van valami izgi, Robespierre egész helyes, csak olyan malacorrú. Madame Pompadour tejképű, de nem rusnya, Madame du Barrynak a szemöldöke a legszebb, csipesszel szedte biztos, Marie Antoinette-nek túl nagy az orra, Charlotte Corday meg bociszemű. Aztán jött a bulvármagazin-különkiadás, elregéltem, hogy d’Éon lovag kém volt, női ruhába öltözve környékezte meg állítólag az angol király feleségét, ő volt az első transzvesztita. Mirabeau-t, aki az ország földjét elzálogosította, megmérgezték a poroszok. Robespierre leütteti Danton fejét, vele viszont a saját haverjai számolnak le. A király és Marie Antoinette nyaktiló alatt végzi, Charlotte pedig kinyírja a tömeggyilkos Marat-t a fürdőkádban, és már mehet is a vérpadra. A derék forradalmárok úgy lendületbe jöttek a királyi palota ostromakor, hogy az őrséget meg a szolgálókat megsütötték és megették. Aztán beindult a nagyüzem, a haditudósítók ámulva írják, hogy Párizsban egy tucat nyakazás alig tizenhárom percbe telik. Nantes-ban guillotine-nal kettőbe-háromba vagdosták a gyerekeket, mert túl kicsik voltak a nyaknak való nyíláshoz. Meg úgynevezett fürdőmulatságokat is rendeztek, uszálynyi papot, nőt, gyereket, polgárt, parasztot fojtogatva vízbe. Ez a mese, nem a texasi láncfűrészes gyilkos.
Van, aki azt képzeli, hogy végtelen kerengőkön vonulunk zsolozsmára, éjjel-nappal összetett kézzel, mint a kis angyalok, és vérszegényen énekelünk. Felőlem nyugodtan hasonlítsanak minket tipegő, szárnyatlan szárnyasokhoz, az ilyesmit csak a bátyám viseli nehezen, egyszer a haverjaival kiszórt a kocsmából egy adag helybelit, mert többszöri felszólítás ellenére apácavicceket meséltek. Ezt ő a húga nevében kikérte magának, és jött az abszolút katolikus bunyó.
Szerintem nincs is micsodájuk, hallom a hátam mögött a sulifolyosón. Megfordulok, az aranybogár nem jön zavarba, nekem szegezi a bűvös kérdést: tancsi, kérem, hogy bírja ki szex nélkül? Na, figyelj, mondom neki, először is az enyém a legjobb pasi a világon: gazdag, helyes, okos, erős és hűséges, velem van minden percben, és eljön értem az utolsó napon. Másrészt viszont hozzád, fiacskám, még bottal se nyúlnék…