Poszttraumatikus jelenségek

A magyar nemzet egészségi mutatói minden tekintetben tragikusak. Erről írni könynyű, csak jól le kell tolni az embereket. Miért dohányoznak, miért isznak, kábítóznak, hizlalják a hasukat, miért nem sportolnak, járnak edzőterembe, wellnessbe, miért nem táplálkoznak korszerűen, miért nem építik a párkapcsolataikat?

Valaki beszólt az éterbe, hogy már két nap óta Orbán van hatalmon és még nem utalt ki hatvanmilliárdot az egészségügynek. Szó se róla, fogjuk az egészségügy lyukas vödrét, zúdítsunk bele egy adag pénzt, ami aztán kifolyik a lyukon, és ugyanott tartunk, ahol eddig. Avult struktúrára költeni nagy rizikó. A magyar egészségügy állapotát Szócska államtitkár politraumatikusnak, a visszapillantás nyomán mi pedig poszttraumatikus állapotnak hívhatjuk. A magyar nemzet egészségi mutatói minden tekintetben tragikusak. Erről írni könnyű, csak jól le kell tolni az embereket. Miért dohányoznak, miért isznak, kábítóznak, hizlalják a hasukat, miért nem sportolnak, járnak edzőterembe, wellnessbe, miért nem táplálkoznak korszerűen, miért nem építik a párkapcsolataikat, miért válnak el, és miért élnek együtt áldás nélkül, miért szoronganak, miért depressziósok és miért viselkednek úgy, mint a túlhúzott órarugó? Miért? Miért? Miért? Könnyű erre válaszolni: azért, mert az emberek nem tudják, mit hoz a holnap. Itt ki lehet tenni a pontot, de ez magyarázatnak semmi.
A magatartáskutatók Kopp Máriával az élen évek óta küldik a jelzéseket, hogy nagy a baj nemzetünk tagjainak egészségével, és ezt megfejeli a népesség felgyorsult fogyása. Hogy ez a folyamat Trianonnal kezdődött, lehetséges. Lehet, hogy már előtte is, és az ország csonkolása csak rásegített. Egy pszichiáter szerint a magyarok legnagyobb baja, hogy nagy nemzet voltak, nagy országgal, aztán hirtelen összezsugorodtak, ami kibeszéletlen és feldolgozatlan maradt, és még ma is úgy viselkednek, mint egy nagy ország tagjai. Szomszédjaink ellenszenve sem kifejezetten a nyelvi különbségeken, sokkal inkább a magát túlnyerő feszélyezettségén múlik. Az egészség mint fogalom nem kifejezetten a betegség ellentettje. Országot lehet megbetegíteni anélkül, hogy az emberek észrevennék, csúnyábbnál csúnyább manipulációk tárgyai és alanyai.
Nem kell messzire menni az időben, csak az ötvenes évekig. A kíméletlen osztályharc bedarálta a magyarokat. Ráadásul a kurzust nem zavarta, hogy az „osztályellenség” sem az osztályhelyzetéről, sem származásáról nem tehetett. A módos parasztot szovjet sémára kuláknak nevezték, büntették, üldözték, verték és tömegesen ültették le őket. A rendszer azt akarta beleverni a társadalomba, hogy a szocializmusban mindenki egyforma. Az egyén semmi, a kollektíva minden. A magyarok magányos önzése valahol innen rajtolt. A földönfutókat betelepítették a kulákok földjére, házába, majd elnevezték őket termelőszövetkezeti csoportnak. Ez „siker” volt, akkor is, ha a tagok nem értettek a földhöz, a lovak megdöglöttek, a traktorok javítatlan rozsdásodtak, de a Vörös Sarok tszcs élt és apró almát osztott zárszámadáskor. A parasztokat kegyetlenül behajtották a tsz-be, a klinikák pszichiátriai részlegei megteltek hallgatag falusiakkal, akik túl voltak az ÁVO meggyőzésein, amelynek tagjai négykézlábra állítva lovagoltak meglett embereken, vagy a hajukat tépték, vagy bezárták egy szobába étlen-szomjan a gazdát, amíg alá nem írta a belépési papírt. Milyen nyomokat hagy ez az emberi természetben? Aki kulák, dzsentri, főnemes, virilista, iparos, boltos nagypolgár vagy ünnepelt művész volt, az nem sok jóra számíthatott. Amennyiben megúszták a tyúkólakba, nyári konyhákba vagy kunyhóba kitelepítettek sorsát, ők lettek az „egyéb”, az X-es származási, osztályidegen kategória, ami a középiskolára sem volt elég. Hány karriert tört derékba a Rákosi-rendszer, és hányat a népi kollégiumokat megszálló szektás paranoia, hogy a kitanult népi értelmiség hátba szúrja Rákosi elvtársunkat! Miként lehetett ép ésszel túlélni Recsket, amelyet valódi megsemmisítő tábornak szántak? Ide csak befelé vezet az út! Gondoljunk a hozzátartozókra, akiket takarítónőnek sem alkalmaztak, a gyerekekre, akiket álnéven neveltek különböző gyermekotthonokban. Volt évfolyamtársamat az emeleti ablakon többször kilógatták azzal a szöveggel, hogy így jár minden hazaáruló gyereke. És ez egy hívő kommunista káder gyereke volt, abban az időben, amikor az elvtársak már egymást akasztották. Ahogy elvitték a férfit, zárolták a lakást, a telefont, a kocsit, a bejárónőt (besúgó volt), az elhagyott javakból szerzett bútort és szőnyeget. A hátramaradt családtagoknak másnap már senki sem köszönt. Hány évig jegelődnek ezek a traumák? Az ’56-os forradalom a maga nagyszerűségében még most is féloldalas. Élnek a gyilkosok, és élnek a tanúk. Nincs megkövetés, bocsánatkérés, a szocialisták képtelenek tárgyilagosan viselkedni ’56-tal kapcsolatban. Itt élt a peremre szorított Pongrátz Gergely, tanúként itt az életfogytigos Rácz Sándor, és a közéletben itt van Papp János volt jobbkeze is, Szekeres Imre, akinek a főnöke személyesen járta ki Brusznyai Árpád halálos ítéletét. 1962-ig szigorúan hatályban voltak a származási kategóriák az egyetemi felvételiknél. Újabb generációk, az ’56-os elítéltek gyerekei lettek kizárva a felsőoktatásból, majd a terror enyhülése után nekik találták ki az egyetemek esti tagozatait.
Alig akad magyar család, ahol nincs még ma is gyász, titok, sérelem, börtön, halott vagy egykori disszidens. Ez a nyomás pedig nem múlik nyomtalanul. Vizsgálatok bizonyítják, hogy a rák és a stresszállapot szoros korrelációban vannak egymással, és a magyarok daganatos betegségekben dobogósak. Még a volt szocialista országok között is kirívóan rossz az egészségi állapotunk. Lengyelországot a vallás és az istenhit lendítette tovább reménytelen helyzetéből. Mi pedig iszunk, eszünk, dohányzunk, hazudunk, szorongunk, felfelé nyalunk, lefelé taposunk, bizalmatlanok vagyunk, és nem szeretjük egymást. Csodálkozunk, hogy a magyar férfiak közül a 65. életévüket csak 59 százalékuk éri meg. Ha megkérdezzük, miért rombolják készakarva magukat, az a válasz, hogy valamiben meg kell halni. Ez a cinikus panel csak elfedi a bajt. Magyarországon betegnek lenni státus.
Aki kórházban fekszik és műtik, azzal mindenféle érdekes dolgok történnek, amiről bárkinek mesélni lehet. Vadidegen emberek második mondatukban a betegségeiket taglalják, és a vesekövüket hordják a nyakukban. Ez egy furcsa rivalizálás, kinek van több nyavalyája, ki szed több gyógyszert. Az emberek nem ismerik ugyan medicináik nevét, szedjenek bár huszonötöt naponta, de segít a televízió: a szomszédasszony ajánlotta, a barátnőmnek bevált… A gyógyszert mitikus varázs fonja körül, senkinek nem jut eszébe, hogy minden gyógyszer egyben méreg is. A háziorvos valakinek kamillateát és húsz perc sétát írt fel. A beteg feljelentette. Már az elején elrontották az orvos– beteg viszonyt. A háború előtt aki nem volt biztosítva, annak a doktor sokba került. A háború után feloszlatták a polgári biztosítókat, és majdnem az egész ország jogosult lett az ingyenes orvosi ellátásra. Orvoshoz járni divat, sőt program lett. Az orvos a nagy fehér sámán, akinek minden problémára van varázsszava. Ezt a trendet megfordítani szinte lehetetlen. Ez ugyanis azt sugallja, az egészségnek nincs értéke, pusztítsd magad, ahogy bírod, majd az orvosok időnként öszszedrótoznak. Nem így van, és ez lehetne egy új kezdet alapja. Aminek első lépése az orvosok közalkalmazotti státusának megszüntetése, ami magával hozná például a polgárok régi vágyát, a hálapénz látványos elsorvadását. Kezdetnek király.