Sporttársak

Koronként változik a társadalmi elvárás, milyen legyen a férfi, milyen legyen a nő. De mintha az utóbbi időben e téren is felgyorsultak, sőt fenekestül felfordultak volna a dolgok. Hadas Miklós szociológus nemrég megjelent A férfiasság kódjai című könyve kapcsán természetesen a mindkét nemet érintő társadalmi változásokról is beszélgettünk.

Hadas Miklós szociológus, genderkutató 1953-ban született Budapesten. A Corvinus Egyetem Társadalmi Nem- és Kultúrakutató Központjának igazgatója, egyetemi tanár. Könyvei: A férfiasság kódjai (2010), A modern férfi születése (2003), Szex és forradalom (2001). Kitüntetései: a Magyar Köztársaság lovagkeresztje (2006), a Magyar Szociológiai Társaság által az év legjobb szociológiai könyvéért adott Polányi-díj kitüntetettje (2004, A modern férfi születése című munkájáért).

Évezredeken keresztül jól megvolt az emberiség túlnyomó része úgy is, hogy beleszületett valamilyen nemű testbe, és a világ legtermészetesebb módján élte az ezzel járó sorsot. Nem kellett ezt tudományosan magyarázni.
– Meggyőződésem, hogy a két nem közötti viszonyok egyáltalán nem a természet által kijelöltek, mindig, minden korban a társadalmi körülmények határozzák meg, hogy mit várnak el a férfiaktól és a nőktől. Ez az elvárás folyamatosan változik. Hatalmas különbségek vannak ezen a téren kelet és nyugat, a társadalom alsó és felső osztályai, a lovagkor és napjaink között – máris van mit kutatni. A hatvanas években az úgynevezett második nagy feminista hullám – a női egyenjogúságot célzó első mozgalmak a XVIII. században kezdődtek! – kérdőjelezte meg a két nem viszonyát illetően mindazt, amit addig mindenki természetesnek gondolt. Nevezetesen, hogy az volna a kívánatos, ha az addigi férfiközpontú mindennapi élet más mederben folyna tovább. Ezt a gondolatot egyébként a kommunista ideológia is vállalta, a nőszövetség a keleti blokkban legalább akkora szerepet játszott a párt által meghatározott hatalmi struktúrákban, mint a szakszervezetek. Igaz, ez esetben mindez inkább szolgálta a különféle társadalmi rétegek megfigyelését és fegyelmezését, mint a felszabadítását.
– Értsem úgy, hogy a genderkutatás valamiféle baloldali gyökerű dolog?
– Szó sincs róla! A feminizmusnak számos irányzata van, az előbb csak arra akartam utalni, a marxisták jó lehetőséget láttak abban, hogy a tőkés–munkás ellentét logikája alapján értelmezzék a férfi–nő viszonyt is, valamiféle kizsákmányolást látva benne. Ugyanakkor a női sors javítása iránti igényt szolgálták már a XIX. században is a főúri családok jótékonykodásai vagy Brunszvik Teréz kisdedóvó intézetei is. Az egyházakban – különösen az északi protestáns egyházakban – korán megjelentek a női emancipációt célzó törekvések.
– Hogyan viszonyulnak egymáshoz a genderelméletek és a feminizmus?
– A feminizmus társadalmi mozgalom, amelynek célja a nők egyenlőségének megteremtése. A társadalmi nemek kutatása pedig tudományos megközelítés, amely igyekszik föltenni a nemekkel kapcsolatos, akár meg sem fogalmazott kérdéseket. Mondok egy példát. Virginia Wolf egy Cecil Gray nevű múlt század eleji zenekritikust idéz Saját szoba című művében: „Ha egy nő zenét szerez, az olyan, mint amikor egy kutya a hátsó lábán sétál. Nem csinálja jól, de meglepő, hogy egyáltalán képes rá.” Ebben az időben ugyanis nemcsak azt gondolták a férfiak, hogy a nők nem alkalmasak a zeneszerző tevékenységre, hanem még azt is, hogy a szellemi erőfeszítések negatívan hatnak a nők termékenységére. Ma már nem mondunk ilyeneket. Ugyanakkor ma sem jellemző, hogy egy nő érvényesülni tudna zeneszerzőként vagy karmesterként. Közismert példa, hogy amikor egy-két évtizeddel ezelőtt fal mögötti – tehát a jelentkezőt eltakaró – meghallgatást tartottak a Bécsi Filharmonikusoknál az egyik megüresedett zenészi pozícióra, egyértelmű volt a zenekari tagok ítélete: az „iksz” számú jelölt a legjobb. Mikor kiderült róla, hogy nő, olyan döbbenetet váltott ki a kizárólag férfiakból álló bizottság tagjaiban, hogy végül is nem vették föl. De az is igaz, hogy nemcsak a férfiakban van hiba: sok nőben is él még néhány mélyen rögzült előítélet. Például hogy valóban rosszabbul csinálnak bizonyos dolgokat, gyengébbek a matematikában vagy az autóvezetésben. Mondani sem kell, hogy mindez nem igaz. Vagyis bizonyos értelemben a nők a férfiuralom cinkosai, mert elfogadják a férfiuralom közkeletű nézeteit.
– Szerintem a nők nem hisznek semmit, pusztán mérlegelnek: én sem vágyom arra, hogy csak alva lássam a gyerekemet azért, hogy kopogós cipőben dirigálhassak valahol.
– Igen ám, csakhogy a világ sok táján léteznek olyan férfiak, akik pontosan ugyanúgy gondolkodnak, mint maga. Skandináviában az apák otthon maradnak szülési szabadságon, de még Tony Blair angol miniszterelnök népszerűségének is kifejezetten jót tett, amikor negyedik gyermeke megszületésekor kivette az apának is járó egy hónapos szülési szabadságot, és otthon pelenkázta a gyerekét. Ez is példa a nemekkel kapcsolatos társadalmi elvárások változására. Az én fiam is legalább annyit volt az én ölemben, mint az anyjáéban, és ettől még nem tartom magam férfiatlannak. Sőt a baráti körömben egyre többször tapasztalom, hogy a gyerekeknek nem az az első szavuk, hogy anya, hanem hogy apa. Kutatások sora bizonyítja, hogy azok bizonyulnak tartós kapcsolatoknak, ahol a felek képesek megosztani a feladatokat, képesek megbeszélni és megoldani a konfliktusaikat. Vannak olyan vizsgálatok, amelyek szerint a magyar férfiak napi tizenöt percnél többet nem töltenek házimunkával. Nyugat-Európában ez már teljesen elfogadhatatlan hozzáállás. Vannak olyan társadalmak, ahol a férfi marad otthon, és a nő vadászik, tehát más társadalmakban egyáltalán nem természetes az a nemek közötti munkamegosztás, amelyet mi most Magyarországon természetesnek tartunk.
– Mit gondol, miért nem sikerült lerúgniuk magukról a nőknek ezeket a szokásokat és elvárásokat?
– Országa válogatja, hogy ez sikerült-e vagy nem. Az észak-európai protestáns régiókban, ahol a nők akarnak politikai, gazdasági karriert befutni, vannak olyan parlamentek és kormányok, ahol többségben vannak a nők, sőt mi több, Izlandon egy leszbikus nő vezeti a kormányt. Magyarországon ez elképzelhetetlen lenne. Itthon a nők a statisztika szerint a férfiak jövedelmének 90 százalékát keresik, pedig az egyetemet a nők végzik el általában jobb eredménnyel, és lelkiismeretesebben, jobban dolgoznak, mégis közülük kevesebben jutnak vezető pozícióba. Ez az üvegplafon. Nem nyíltan, nem kimondva, de mégiscsak így működnek a dolgok.
– Normális az, hogy itthon az akadémikusok öt százaléka nő? Gondolja, hogy megakadályozza valami a nőket abban, hogy professzorok vagy akadémikusok legyenek?
– A közvetlen környezetemben az elmúlt évben három olyan kolléganőről tudok, aki nem kapta meg a professzori kinevezését vagy a levelező akadémiai tagságát azoktól a bizottságoktól, amelyekben csupa férfi ül. A kolléganőim bizony nagyon is sérelmezték! Sokszor a döntéshelyzetben lévő férfiak szakmailag esetleg valóban kiválónak tartják a kolléganőt, de a témát, amellyel foglalkozik, nem fogadják el.
– Azt hittem, a nagy férfiszociológiát, amelyet ön írt, egy nő fogja megírni…
– Kétségtelen, hogy nagyon sok nő van, aki ezzel a témával foglalkozik, de azt hiszem, azért lettem én a szerző, mert olyan dolgokkal szeretek foglalkozni a szociológiában, amelyeket nagyon jól ismerek belülről. Voltam élsportoló, voltam zenész, ezért foglalkoztam, illetve foglalkozom ma is sportszociológiával vagy a kultúra jelenségeivel. A saját férfiasságom is egyfajta megismerendő terület volt, hiszen bennem is rejtőzött egy tisztességtelen kis macsó, akinek igazi szellemi partner, valódi barát csak egy másik férfi lehetett, aki ifjúkorában szexuális skalpnak tekintette a nőket. Eszembe sem jutott evés után elrakni a tányérokat, mert azok reggelre úgyis „elmosogatódtak”. És mindez nemcsak rám volt jellemző, hanem a környezetembe tartozó értelmiségi férfiak többségére is. A Replika című folyóirat főszerkesztőjeként a nemzetközi szociológiai irodalmat olvasgatva ütköztem bele egyre gyakrabban a nemek közötti egyenlőség kérdéskörével foglalkozó szövegekbe, amelyek bizony komoly önvizsgálatra késztettek. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Pierre Bourdieu világhírű francia szociológus – akinek tanítványa voltam – megkért a kilencvenes évek elején egy futballal foglalkozó szociológiai tanulmány megírására. Miközben ezt a tanulmányt írtam, rá kellett döbbennem, hogy amikor a fociról írok, akkor egyfajta férfivilággal foglalkozom. Az, amit a magyar foci világáról leírtam, kifejezetten a magyar férfiak egy bizonyos jól körülhatárolható csoportjának viszonyrendszerére igaz. A sport az egyik legjobb mutatója annak, hogyan változik a mindenkori férfikép. Történelmileg vizsgálva pontosan látszik, hogyan változott a férfiasságideál és hogyan szerveződik a férfivilág. Föltettem a kérdést: vajon miben különböznek egymástól a vadászó, a lóversenyező vagy focizó férfiak? És rájöttem, hogy korszakonként más-más kvalitások, idealizált minták és férfibeállítódások jelentek meg. A XIV–XV. században még egymásra is vadásztak a férfiak, és az volt a cél, hogy megöljék, elpusztítsák a másikat, a harcos „libido dominandi” alapján. Ez megint csak Bourdieu kategóriája, aki így jelöli a más férfiak legyőzésére irányuló elementáris erejű, ám nem tudatos késztetéseket. Azt hiszem, ma már nem ez a vezérelv, a férfiideál változott, ma már azt kell megtanulni, hogyan legyünk együttműködők, és ebben volt óriási jelentősége többek között a focinak.
– Úgy érti, hogy ehhez meg kellett érnie a társadalomnak?
– Úgy van, civilizálódni kellett és megszelídülni. El kellett fojtani az agressziót és mindazokat a késztetéseket, amelyek a lovagi világban még természetesek voltak, mint például az ellenfél elpusztítását célzó párbaj vagy a háború. Az európai kultúrában már a XVI. században elkezdődött egyfajta erőszakkontroll, amikor is állatiasnak minősítették azokat a késztetéseket, amelyek az öncélú pusztításra irányultak. Az idők folyamán rárakódtak erre az archaikus rétegre a versengő, majd az együttműködő, a szolidaritást, az empátiát is figyelembe vevő beállítódások. Ezek nagyon szépen rekonstruálhatók a sportok története révén. Erről szól A modern férfi születése című, néhány évvel ezelőtt megjelent könyvem.
– Ehhez hasonló folyamatot ír le új könyvében a sikerfilmek férfiideáljainak változásával kapcsolatban.
– E téren is hasonlóan látványos és mélyreható változásokat lehet látni: a hagyományos macsó, csábító férfi kikerült a középpontból, és jöttek a gyöngébb, sérülékenyebb ideálok, a kevésbé szexista férfiak. Napjainkban már nemcsak a nő a vágy tárgya, nemcsak a férfinézőpont jelenhet meg, ma már természetes, hogy egy férfitest is lehet kívánatos, erre nagyon jó példa a Zongoralecke című film.
– Jó, de most már oda jutottunk, hogy a férfiideál elnőiesedett, már-már a melegeket kell példának tekinteni.
– Én nem látom ezt az ideált kötelezőnek, pusztán egyfajta lehetőségnek. A filmekben megjelenő férfikép csak annak állít tükröt, hogy a nyugati társadalmakban megtörtént a két nem közötti kiegyenlítődés. Ennek része a hatvanas évek végén elkezdődött szexuális forradalom is. A filmvásznon pontosan azt látjuk, ami a való életben végbemegy. A melegeket hozta fel példának: a meleg azelőtt a filmekben elbukó, nevetséges, szánalmas alakként jelent meg, aki nagyon sokszor meg is halt, és főszereplő soha nem is lehetett. Nos, manapság már tragikus hőssé válhat, akit megértünk, gondoljon csak a meleg cowboyokról szóló hollywoodi sikerfilmre! Ezt látva nyugodtan kijelenthetjük, hogy a hatvanas évek feminista és meleg polgárjogi mozgalmai a XX. század végére elérték a céljukat. Amit a filmekben látunk, azért jó példa, mert egyrészt megelőlegezi, másrészt követi azokat a társadalmi értékrendben lezajlott változásokat, amelyek a különböző társadalmi csoportok mozgalmakban kifejeződő akaratának eredményeiként foghatók fel.
– Mit gondol, ha így halad a világ, egy idő után nem lesz szükség genderkutatásra?
– Bizonyos tekintetben már ma is így van. Rengeteg országban nem lehet már arról beszélni, hogy elnyomják a nőket, ezért fordul a genderkutatók figyelme a más egyenlőtlenségeknek alávetett csoportok felé. A hatvanas évek harcos feministái ma már nyugdíjaskorba léptek, hatvan-hetven évesek. Mit gondol, mivel foglalkoznak? Az „ageism”, vagyis az idősek megkülönböztetésének problematikájával. Az Európai Szociológiai Társaság legutóbbi konferenciáin már ezzel a kérdéskörrel foglalkozott a legtöbb előadó, hiszen manapság az elöregedő, ugyanakkor a fiatalságkultusznak hódoló nyugati világban az idősekkel szembeni diszkrimináció egyre nagyobb probléma lesz. Úgy tűnik, a nyugati világ lassan föloldja a nemek közötti egyenlőtlenségeket, a következő lépés az emberi életkorok azonos értékűvé tétele. Ez sem lesz könnyű menet.