Bár javában tartott még a világháború, de az Antant-szövetségesek versailles-i Legfelsőbb Tanácsa már – 1918. június 7-én – döntött Ausztria–Magyarország felosztásáról. Wilson amerikai elnök fél évvel korábban közzétett rendezési elvei közül az, amelyik szerint a Monarchia összes népe jogot nyer az önrendelkezésre, nem élte meg a háború végét sem. A bosszúszomjas, zsákmányra éhes győztesek, főleg a franciák, szó szerint határtalan engedményeket tettek a magyarokkal szembeni területi követeléseknek. Egyenrangú tárgyaló feleknek tekintették a leendő utódállamok ad hoc bizottságait, szedett-vedett „kormányait”, önjelölt vezetőit, a Magyar Királyság jövőjét illető kérdésekben mértéktartás és kritika nélkül elfogadták a román, cseh– szlovák, szerb, horvát és szlovén delegációk előterjesztéseit. Az igények az idő haladtával – és az intervenciós támadások helyzeti előnyével párhuzamosan – egyre növekedtek, végül messze túllépték a mértéktartóbb amerikai és angol terveket is. A szláv- és románbarát, ugyanakkor magyarellenes motivációk és szellem irányította térképrajzolás eredményeként olyan, tisztán magyarlakta területeink is odavesztek, mint a Csallóköz; idegen kézre kerültek a Mátyusföld, a Duna mente, Nógrád, Gömör és a Felső-Bodrogköz, délen a Drávaköz, Bácska és Észak-Bánát magyar többségű részei. Az újszülött Csehszlovákiának juttatott Felvidék három és fél millió lakosából több mint másfél millió volt magyar (1938-ig oda tartozott a Ruszinszkónak nevezett Kárpátalja is), a Romániának ítélt területekkel csaknem kétmillió magyar került idegen uralom alá, Szerbia fennhatósága alá majdnem 700 ezer magyar került. Amikor a Magyarországot képviselő delegáció bekapcsolódhatott a közvetlen tárgyalásokba – 1920 januárjától május végéig –, már szó sem volt önrendelkezésről. Minden lényegi kérdés, legfőképp a területmódosításoké, eldőlt a versailles-i szalonokban. Csupán a békediktátum aláírásához volt szükség az erre felhatalmazott budapesti küldöttekre, június 4-én ezért jelent meg a Trianon kastélyban két alacsonyabb beosztású magyar kormánytisztviselő. Amikor később, 1921. július 26-án a Nemzetgyűlés – a hatályos jogszabály szerint – döntött a trianoni békediktátum becikkelyezéséről, gróf Bethlen István miniszterelnök jelképesen felajánlotta a lemondását (a kormányzó és a képviselők nem fogadták el).
Jaj a legyőzöttnek!
Vae victis! – mondták a római cézárok. Vegyük tehát számba azt, ami megérthető, számokban kifejezhető. Magyarországnak az 1910. évi – a háború előtti utolsó – népszámláláskor 18 264 533 lakosa volt. Ebből az utódállamok fennhatósága alá került 10 781 773 lakos, köztük összesen 3 727 205 magyar. A csonka országban maradt
7 481 954 főből – az 1920. december 31-én tartott népszavazás adataival kompenzálva – 7 156 727 fő volt magyar anyanyelvű, pontosan helytálló tehát az az állítás, hogy minden harmadik magyar ember idegen uralom alá került. Az első világháború kitörésekor Magyarország területe 282 870 négyzetkilométer volt (a horvát megyék és Fiume nélkül), a trianoni békediktátum ebből 62 937 négyzetkilométert ítélt Csehszlovákiának, 20 956 négyzetkilométert Szerbiának. 102 787 négyzetkilométer jutott Romániának, ez egymagában nagyobb terület annál, amennyit Magyarország megtarthatott: az osztrákok annektálta 5055 négyzetkilométer híjával összesen 91 114 négyzetkilométert. Nem voltak szűkmarkúak a győztesek.
A Magyar Királyi Statisztikai Hivatal 1920 után felmért adatai szerint a magyar gazdaság az alábbi veszteségeket szenvedte el a trianoni döntés következményeként (általam kerekített számokban): 22,3 millió hold szántóföldből elveszett 12,7 millió hold (57 százalék), 10,3 millió hold legelőből 7,4 millió hold (72 százalék), elveszett félmillió holdnyi szőlő egyharmada. Oda-lett 12,6 millió hold erdő 85 százaléka, öszszesen 10,8 millió hold, többnyire tölgy-, bükk- és fenyőerdők. A kenyérgabona, a takarmány- és kapásnövények termő területeinek átlag 60 százaléka veszett el. Az 1918-ban számon tartott 1,6 millió lóból 850 ezer, 7,3 millió sertésből 3,5 millió, 6,2 millió szarvasmarhából 4 millió a veszteség. A 6,5 milliós juhállomány 1,8 millióra fogyatkozott. A középkor óta európai rangú sókitermelésünk, aminek évi mennyisége 2,5 millió mázsa volt, nullára apadt, mivel az összes sóbányánk a határon kívülre került, hasonlóképpen az évente 12,5 millió mázsa vasércet és a 105 ezer mázsa rezet termő bányáinkhoz. A 80 millió mázsás évi széntermelés egyharmada elveszett, az összesen 1,7 millió lóerő energiát termelő vízi erőműveink több mint 90 százaléka került az utódállamok birtokába. Hévízforrásaink, ásványvizeink, a fürdőhelyek és magaslati gyógyhelyek 70-90 százaléka elveszett.
A fontosabb termékek után és a magyar ipar legjellemzőbb veszteségeinek felsorolása elé kívánkozik az a néhány számadat, ami a korszak legfontosabb szárazföldi infrastruktúrájára, a vasútra vonatkozik. A Magyar Királyság teljes vasúthálózatának hossza 19 723 km volt, ebből elveszett 11 359 km, megmaradt 8364 km (42,2 százalék). A felvidéki és erdélyi vasútvonalak ritkább és rövidebb hálózatával azonban fordított arányban állt a gazdasági jelentőségük a nyersanyag- és áruszállításban, értékük a személyforgalomban. A Budapestről a távoli országhatárokig sugaras rendszerben tervezett és megépített fővonalak mindegyikét elvágta a trianoni határ, a fontos öszszekötő vasutak – mint a Szatmár– Nagyvárad–Arad vonal – megszerzése céljából még az államhatárokat is beljebb tolták magyarok lakta területre. A 11 028 km állami kőútból 7865 km került idegen kézre (60 százalék), 6011 km hajózható vízi útból 3993 km veszett el (65 százalék). Az ipari ágazatok közül a fa- és papíripar szenvedte el a legnagyobb veszteségeket: millió koronában számolt éves volumenben a fafeldolgozás 186 milliójából elveszett 145 millió, a papírgyártás 50 milliójából 38 millió korona termelési érték. A vas- és fém-, a textil- és ruházati ipar, az élelmiszer- és vegyianyag-gyártás értéke „csak” a felére csökkent – a Budapesten koncentrálódott gyáripar miatt –, ám az alap- és nyersanyagok jóval nagyobb hányadát kellett importálnunk, mint 1920 előtt. Statisztikai források szerint a békekötés előtti Magyarországon 4224 gyár működött, ebből a határokon túlra került 2166, itthon maradt 2075 – ha az 1919 augusztusában a fővárosi üzemeket is kifosztó románok magukkal nem vitték. Súlyos kár érte a gazda- és fogyasztási, valamint a hitelszövetkezeteket is Trianon miatt: a 2292 hitelszövetkezetből 1805 elveszett (60 százalék).
Különvélemény egy győztestől
Vélhetően ennyi konkrét adatból is belátható és felfogható, hogy mit jelentett, mivel járt Magyarország feldarabolása és szétosztása. Nem egy alkalmi cikkbe, egész könyvbe sem férne bele, ha minden veszteségünket fel akarnánk sorolni, meg akarnánk nevezni, amit az ártó szándékú, igazságtalan békediktátum okozott hazánknak. Amúgy meg fölösleges is, hiszen kilencven év sem volt elég, hogy meghallgassák, netán átgondolják azok, akik tehettek volna, tehetnének is valamit a történtek orvoslására, de legalább a korrigálására. Méltatlan is a régmúlton, anyagi dolgokon nyavalyogni, amikor ma is ott tartunk – a 2000. év utáni időkben! –, hogy a Délvidéken és a Felvidéken még mindig magyarokat lehet bántalmazni, büntetni az anyanyelvük, a magyar beszédük, nemzetiségük miatt.
De ez már másik írás témája lenne. Voltak, akik a győztesek oldalán sem osztották a béketárgyalók elfogultan szláv- és románbarát, magyarellenes álláspontját, az angol küldöttséget vezető Lloyd George miniszterelnök szóvá is tette lesújtó különvéleményét: „Soha nem lesz béke Délkelet-Európában, ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz. Amennyire emberileg lehetséges, a különböző népfajok kapják meg saját hazájukat, ez az emberi szempont előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési meggondolást…” Ez bölcs és szép gondolat, akkor is, ha semmi foganatja nem lett. Nem áll meg a jóslata sem, most például a szóban forgó térségben béke van, már hosszabb ideje. Olyan, amilyen.
origo.hu
Utasokkal a fedélzetén gyulladt ki egy busz
