A kortársak az irodalomórán

Aligha lehet tíz percben megbeszélni, mit kezdjen a kortárs irodalommal az oktatás, de nem árt legalább elkezdeni. Mert jelenleg épp kerülik a témát, pontosabban a kronologikus rend mögé ugorva a tanárok azzal mentegetőzhetnek, hogy nem jut rá idő. Nemcsak erre persze, hanem 1956-ra, a kortárs zenére és képzőművészetre sem. A kérdést tehát meg kellene valahogy válaszolni. Pedagógiai iskolák csapnak össze, nevezzük őket konzervatívnak és szabadelvűnek, és mindegyik köti ugyan a maga ebét a karóhoz, de nem tudnak mégsem hatni egymásra. És mert a háború már elég régóta zajlik, itt lenne az ideje az okos békekötésnek, mely alkalomból mindenki letenné az asztalra az érveit és eredményeit, és ezekből ki kellene válogatni a legösszeillőbbeket és leghasznosabbakat.
Hogyan tanítsuk a kortárs magyar irodalmat? – kérdezte a Gondolat-jelben Gócza Anita Fenyő D. György és Stribik Ferenc magyartanárokat. A válasz nagyon bizonytalan. Tantervet ugyanis nem lehet tétova elképzelésekre építeni. Hígíthatják tovább az érettségit, de legkésőbb ott a rendszerezett tárgyi tudásról számot kell adni. Tehát miközben a tanítás tartalma folyamatosan relativizálódik, a követelményrendszer egységesül, s e két pont között nehéz meghúzni az egyenest. A két megkérdezett magyartanár sem dobná ki a tananyagból a klasszikusokat, inkább abban bíznak, hogy folyamatosan magától tisztul a kép. Például azt halljuk – s e fölött a klasszikus műveltség hívei boronghatnak – hogy Vajda János, Tóth Árpád, Juhász Gyula kikopik a kánonból, Fejes Rozsdatemetője is, és a hivatalos kánon helyett itt az ideje mindenkinek sajátot alkotnia.
Ki lehet dobni a klasszikusokat, hogy legyen idő a kortársra, csakhogy ez utóbbi nem érthető meg az előbbi nélkül. De vajon egyáltalán van-e még igény a megértésre? (Végül is fogalmunk nincs, hogy sikerült kinevelnünk ezt a nem olvasó ifjúságot.) Miből gondoljuk például, hogy a kortárs közelebb lesz hozzá, mint a klasszikus? Varró Dániel talán. De Tandori? Vagy Nádas? Az sem kisebb falat, mint Jókai vagy Vergilius, legfeljebb más ízű. Kezdjük-e a zenetörténet oktatását John Cage 4’33 című művével, ezzel a négy perc harminchárom másodperces üres kottával, vagyis csenddel, amelyet a zenekritikusok Bartók Béla Concertója mellett a XX. század legnagyobb erővel ható zeneművének kiáltották ki? (Lemez is készült belőle.) Vagy a képzőművészet történetét egy absztrakt festő hófehér vásznával? Megérthetik-e innen indulva a gyermekek a klaszszikusokat? Értik-e még a felnőttek, szülők és tanárok, hogy munka nélkül nincs sikerélmény? És a szellemi erőfeszítés, a gondolkodás is munka. Legalábbis egész jól elboldogult e feltételezéssel évezredekig az emberiség.
(Gondolat-jel, Kossuth rádió.)