Az érem középső oldala

Egyszer talán nekiveselkedik az utókor valamelyik lelkes és sokat bíró művészettörténésze vagy művészetszociológusa, hogy kiderítse, miért szaporodtak meg az utóbbi években az olyan kiállítások, amelyeket egy-egy ereje teljében lévő művész a hatvanötödik születésnapja alkalmából rendez meg. Igaz, jól sejtjük ma is, hogy az utóbbi időben a pályakezdés egyre inkább elhúzódik, olykor még az ötvenéves alkotót is fiatalnak mondják, miközben a hetvenedik születésnap érkezésekor, akármilyen fiatalos valaki, mégiscsak idősnek számít és többnyire inkább vissza, mint előre tekint. Nos, talán ezért alkalmasak a „hatvanötös” tárlatok egy gyors erőfelmérésre, a már meglévő művek révén a következő periódus lehetőségeinek sejtetésére.
Az is lehet azonban, hogy – legalábbis Budahelyi Tibor részéről – egyszerűen arról van szó, hogy éppenséggel nagyon termékeny alkotói periódus időszakában érkezik el az a bizonyos születésnap, szaporodnak a friss művek a műteremben, nyilvánosságot követelnek. Egyébként is, mintha nem törődne az idő múlásával, ha úgy tetszik, kineveti az azzal kapcsolatos beidegződéseket. Van rá oka, mindig is a saját útját járta, művésszé sem a bejáratott utakon járva lett. Hét évig dolgozott géplakatosként, közben előbb a Csepel Képzőművészeti Szabadiskolában Buna Konstantin, majd Misch Ádám növendéke volt. Igazi mesterének azonban Csiky Tibort vallja, az ő hatására választotta a szobrászatot a festészet, a grafika helyett. Meg is hálálta mesterének a tanítást, mutatja egyik korábbi hommage-sorozata, s még inkább mutatják eredményei, amelyeket a kisplasztika és még inkább az éremművészet területén elért. Pályája egészét végigkísérte, egyik fő inspirálója volt a zene, jelzik a nyolcvanas évek érmei, az 1995-ös Bartók-sorozata. A kilencvenes évektől az érem megszokott formái helyett egyre inkább a háromszög formáiba sűrítette mondandóját a művészetről és a mesterségről, az életről, a zenéről és a nőkről, az erotikáról és az asszonyokban lévő, a férfiembert megtartó erőről. Munkácsy-díja jelzi, hogy már akkorra addig ismeretlen területeket hódított meg az érem és a kisplasztika számára, a magyar szobrászat nemzetközileg is elismert képviselője lett – hazai szakmai reputációját mutatja, hogy az ezredfordulón megkapta a Szobrászkoszorút, amelyet kifejezetten szakmai alapon, titkos szavazással ítélnek meg a szobrászkollégák.
A kiállításon látható művek az utóbbi három-négy évben születtek, de szerves folytatását jelentik a korábbi törekvéseknek, mintegy összefoglalóan érzékeltetik a festékhez, a színhez, az anyagokhoz való viszonyát. Fő anyaga a hőkezelt acél, de ehhez a megbízható, időtálló anyaghoz puha, lágy, alakuló anyagokat, tollat, textilt, bőrdarabokat társít, fekete csipkével bevont tárlóban állítja ki erotikus töltetű érmeit. A konstruktív erő és a lírai megfogalmazás jellemzi egyszerre az érmeket, a reliefeket és a térplasztikákat, s ami különösen fontos, a humor, az irónia, az önirónia, amire igencsak szüksége van ma a szobrásznak Magyarországon annak, aki hatvan és hetven között nemcsak fiatalnak érzi magát, de művei révén valóban annak mutatkozik.
(Budahelyi Tibor kiállítása, Art9 Galéria, június 30-ig.)