Régi kedves kolléganőmmel találkoztam Szombathelyen, amikor a falumúzeumban átadtuk az iskolásoknak a frissen telepített ősi fajtákat tartalmazó csemetekertet (Kovács Gyuszi barátom göcsej–őrségi gyűjteményéből és az ő szaporításában). Még az orációk előtti találkozás örömében Jutka elővett egy megsárgult, nagyméretű, összehajtott lapot. Mohó örömmel futottam át – a lap tetején édesapjának, a nagy hírű tudósnak, nyelvésznek és költőnek, Pável Ágostonnak a kalligrafikus kézírása volt olvasható: Kertünk fásítási terve. És a lapon körök, titokzatos nevek, méghozzá régi, pompás gyümölcsöké, leírások, javítások, betoldások – szép, tervezett, majdhogynem katonás alakzatú végiggondolásban. Pontosan úgy, ahogy egy „felépítendő” gyümölcskertet ma is tervezni illenék. Pável Ágoston vázlata a szombathelyi Frigyes főherceg utcában (később Szent Imre, még később Úttörő, ma Szent László utca) 1928–29-ben épült háza kertjének ültetési tervéről szólt – annak nyomaként, hogy a Kárpát-medence minő fontos területe volt a nyugat-magyarországi gyümölcskultúra. Ugyanilyen volt a régi Vas megye is (Stájerország szomszédja), miként az egy régi verses földrajzban áll:
Ha érsz e Vármegye felsőbb vidékére
Tudom bámulva nész gyümöltsös kertjére
Találsz alma s körtvély fák sok ezerére
A Német Helységek gyümölts erdejére
Az aljból mustot s etzetet készítnek
Javából sok szekér számmal széllyel visznek
Rajta pénzt vagy pedig Gabonát tserélnek
Így sok népek ennek gyümöltsével élnek.
Jutka, akivel három évtizeddel ezelőtt együtt tanítottunk pár évig az egyik szombathelyi középiskolában, eljuttatta hozzám ezt a városi gyümölcskultúrát dokumentáló rajzot. Rajta a fák piros körökkel jelölve, méretarányosan, a kertben utak, középen kör alakú tér, a fajtákról pár soros információ: érési idő, éghajlati és talajigény, eltarthatóság stb. Örök sorminta arról, hogyan rendezzük be organikusan és távlatosan a kertünket. Tizenöt alma-, kilenc körte-, három cseresznye-, egy meggy-, nyolc sárgabarack-, tizennégy őszibarack- és öt szilvafát tervezett be a friss gazda, a negyvenhárom éves férfiú. Akkor éppen a helyi állami leánygimnázium tanára és múzeumkönyvtári őr. Előtte a versköteteknek, a Vasi Szemlének és a nagyobb munkáknak (az ifjú Weöres Sándor, Pávelék kosztos diákja ekkor maradt ki a gimnáziumból) oly alapos és gondos tervet készített, hogy még másolatban is örömmel szemléltem. Mellékelt levelében Jutka azt írja, hogy „én ebben a kertben nőttem fel, és ma is emlékszem a régi fák gyümölcsének ízére. Boldog lennék, ha unokáim is ehetnének hasonló eredeti, felejthetetlen zamatú gyümölcsöt.” És kéri, hogy Gyula barátom révén szerezzük be ezeket a fajtákat.
Az almák között a jonatán vezet három fával – ó, jonatán, jonatán! A jonatán Pável tervezésének idején a legszebb és leginkább szeretett piros renet alma volt: ízes húsú, roppanó, leves, csábító, gyönyörű színű. De vigyázat! Akkor még az apróbb gyümölcsű, kemény, koncentrált ízanyagú változata járta, nem a mai „szabolcsi jonatán”. Nem felfújt változat, amely az eredetihez képest olyan, mintha megannyi Nemecsek Ernőként gittet vagy gumit rágnánk. Akinek volt szerencséje beleharapni a „régi” jonatánba, tán tudja, miről beszélek. Valódi „jónatánt” kaptam én is Szávai Márton bátyámtól az udvarhelyszéki Énlaka községben (a Nyikó mentén e királyi gyimilcset mániákusan hosszú ó-val ejtik), vad alanyra oltva el is ültettem, s kíváncsian, izgatottan várom, miként passzol ez a pompás illatú és ízű gyümölcs az erős savgerincű somlai borokhoz. Két erős karakter, ha szerencsés pillanatban találkoznak, nagyszerűen egészíthetik ki egymást. Az 1820-as években írták le Amerikában, és felfedezőjéről, a gazdálkodó Hasbrouck Jonathanról nevezték el, mindazonáltal Európában az 1870-es években még ritkaságszámba ment. Olyannyira, hogy minden pomológiák pomológiájában, a pomológia Bibliájában (André Leroy: Dictionnaire de pomologie, Paris, 1873, I–VI.) sem leltem nyomára, pedig az almákat, 527 fajtát, két kötetében nagyon is részletezi. Ahogy nincs említése a honi gyümölcsészeti füzeteket író Entz Ferencnél sem, pedig ő 1856-ban még közli is „azon almafajok jegyzékét, melyek hazánkban a legnagyobb elterjedésre érdemesek”. Mi másnak, mint nyelvi érdekességnek másolnám ide Entz listáját a régi ortográfia szerint. Lássuk, mai pupákok, mit tartott a legfontosabbnak 150 éve az ország legjobb gyümölcsésze. Meg hogy összevethessük mai, mondhatni, igen szerény ismereteinkkel. Tehát: Angol téli arany pármén. Orleáni királyka. Kórodai kormos alma. Londoni pepin. Nemes téli borsdorfi. Hölgyek királykája. Magyar rozmaring alma. Királyi piros kurta csumájú alma. Szercsika. Sikulai alma. Török Bálint. Téli pogácsaalma.
Kovács József kalauzában sem leltem a jonatán nyomát (Kalauz a gyümölcsfaültetés, -nyesés és a bátorkeszi faiskolában található csemetékben vagy oltóveszszőkben megrendelhető gyümölcsfajok körül, közreadja Kovács József bátorkeszi ref. lelkész, Pest, 1861), pedig ebben leírt (és árusított) a renet almák közül hatvannégy (!) fajtát. Fontolgatnám ugyan, hogy nála a jonatán esetleg „Newyorki ranette” néven szerepel-e, mivelhogy amannak „húsa sárgás, finom, omlós, bő nedvű, magas fűszeres, czukros savannyal áradozik”.
Bereczki is azt írta róla a XIX. század hetvenes éveiben, hogy Oberdieck könyvén kívül (Illustriertes Handbuch der Obstkunde, VIII. 149.) másutt nem találta a leírását, ámde fájának egészséges és termékeny volta, „gyümölcseinek szépsége és jósága miatt méltán megérdemli, hogy hazánkban mindenfelé elterjesszük”. Hozzáteszi: „igen jól beillőnek találtam alföldi viszonyaink közt is”.
A jonatán a XX. század első felében valóságos sikertörténet, a második világháborút követően az ország leismertebb almája lett, nagyüzemi és kerti szaporításra a legnagyobb mennyiségben engedélyezett fajta volt. Mára kissé visszaszorult, de keressük azt a régi kedves gyümölcsöt adó változatát, amelyet Pávelék nemzedéke oly kedvtelve ültetett; ezzel is az értelmes hagyomány szellemét éltetjük és adjuk tovább.
origo.hu
Így hagyták meghalni társai a traktorbaleset áldozatát
