Nyugati kudarc Afganisztánban

Ha elfogadjuk azt, hogy pénz nem vész el, csak átalakul, akkor a háborús pénzügyeknek az a modellje, miszerint egy feneketlen zsákba lapátolják a zöldhasút, nem állja meg a helyét; sokkal inkább helytálló az a kép, melyen a nyugati adófizetők pénzét a nyugati kormányok Afganisztán ürügyén juttatták nyugati vállalkozóknak

Van, aki a történelmi tapasztalatok alapján biztosra veszi a kudarcot, van, aki még bízik abban, hogy ezúttal másképp lesz. Egy biztos: mint azt sokasodó jelek sejtetik, az Egyesült Államok vezette nyugati intervenció sorsa Afganisztánban rövidesen eldől. A vállalkozás kényszerű részeseként Magyarországnak ma már azon kellene igyekeznie, hogy lehetőleg kimaradjon a végső helytállásból.
Miként minden expedíciós háborúban, így az afganisztániban is van egy helyi, tényszerű valóság, és ennek egy szubjektív, agyonmanipulált felfogása ott, ahonnan a katonákat küldik, azaz Európában és Észak-Amerikában. Ez a természetszerűleg áthidalhatatlan különbözőség az oka, hogy a nyugati közvéleménynek még mindig van egy nem elhanyagolható része, amely hisz abban, hogy a beavatkozás és a jelenlét szilárd morális alapokon (2001. szeptember 11.) nyugszik, s valóban nélkülözhetetlen jövőbeli biztonságához (Afganisztán a terrorizmus fészke).
Bár ez a támogatás egy közvetlenül visszacsatolt demokratikus rendszerben – mint azt a felmérések sejtetik – már évek óta elégtelen lenne a háború folytatásához, az a tény, hogy a nyugati világ politikai elitjének túlnyomó többsége így vagy úgy Amerika-függőségben szenved, többnyire elejét veszi a józan döntéshozatalnak. Amíg egy Barack Obamával közös fotó ígérete (!) megéri kétszáz újabb katona kiküldését, addig hogyan is lenne változás?
Meg hát azt sem szabad elfelejteni, hogy a háború bizony jó üzlet. Általánosságban és humán jólétben mérve persze nem annyira, mint a béke. Viszont a politikai elitekkel összefonódott érdekcsoportok számára példátlanul koncentrált profitszerzést tesz lehetővé – márpedig amióta világ a világ, ez a lehetőség mozgatja meg a vállalkozókedvű kalmárlelkűek fantáziáját. A számadatok persze pontatlanok, manipuláltak és ezáltal sebezhetők a kritikákkal szemben, mindenesetre egy kabuli forrás szerint az Afganisztánra eddig költött 80 milliárd dollárból 76-ot katonai és biztonsági beruházások vittek el, és ebben természetesen nem szerepelnek maguknak az expedíciós erőknek a költségei. De bármilyen területen költi is el pénzét a Nyugat Afganisztánban, az szinte kivétel nélkül keresztülfolyik valamilyen nyugati vállalkozáson, vagy civil nonprofit szervezeten, mielőtt megjelenne a helyieknél egy elenyésző hányada. Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy pénz nem vész el, csak átalakul, akkor a háborús pénzügyeknek az a modellje, miszerint egy feneketlen zsákba lapátolják a zöldhasút, nem állja meg a helyét; sokkal inkább helytálló egy olyan kép, melyen a nyugati adófizetők pénzét a nyugati kormányok Afganisztán ürügyén juttatták nyugati vállalkozóknak.
Apropó, pénz. Míg a bőrüket nem igazán vásárra vivő, legjobban fizetett nyugati szerződéses tanácsadók némelyike állítólag ezer dollárt is besöpör naponta (!), addig az olyannyira hiányolt afgán kerületi kormányzatok tisztségviselői jó, ha tíz dollárnak megfelelő összeget kapnak – havonta, költségekre. Még ha nem is fogadjuk el ezeket a számokat, a nyilvánvaló egyensúlytalanság az egyik – ha nem is fő – oka, amiért bizalom és kölcsönös tisztelet nem tud kialakulni a felek között. A nyugati lenézésre és szánalomra afgán megvetés a válasz.
De odáig el se lehet jutni. Mert a fő ok egyszerűen ugyanaz, mint a XIX. és a XX. század nemzeti felszabadító harcaiban. Az afgánok sem nézik jó szemmel, hogy idegenek szállják meg őket, mondják meg, hogy mi a jó, arról a vérveszteségről nem is beszélve, melyet az intervenciós erők okoznak nekik. És egy olyan háborúban, ahol nem lehet eldönteni, hogy ki az ellenség és ki a barát, nemcsak a járulékos károkozás vagy a körkörös szórás áldozataivá vált afgán civilek tartoznak ide, hanem a Nyugat által szimplán, általánosító és arrogáns módon letálibozott ellenálló harcosok is. Ők mind-mind a helyiek halottjai, ahogy azok is, akik a kabuli kormányhadsereg oldalán harcolva esnek el, nyugati parancsra. És ami a legfontosabb az egészben – s ez tipikus nyugati észjárással felfoghatatlan –, a háború minden egyes afgán halottja a külföldi megszállók ellen irányuló bosszú forrásává válik, és az ellenállók toborzásának alapját szilárdítja. A helyi közösség tudata szempontjából teljesen mindegy, hogy „az apámat az amerikaiak ölték meg” vagy „az apámat az amerikaiak küldték a halálba”.
S ha a magunk értékrendje vagy kritikátlan atlantista hevülete miatt nem is tudunk dűlőre jutni afelől, hogy igazságtalan vagy igazságos-e az afganisztáni háború, a nagy sakkjátszma kérlelhetetlen valósága idővel majd csak nyilvánvalóvá válik. Leesik, mint a tantusz. A magasan szárnyalókat alighanem már a McChrystal-ügy is visszahúzta a földre, amely nemcsak az amerikai legfelsőbb döntéshozatal koherenciájának hiányát fedte fel, hanem azt is, hogy az elhúzódó háborús politika miatt egy demokráciában egészségtelen túlsúlyra szert tett védelmi szektor mit engedhet meg magának. A nyugati sajtó gyorsan elütötte az incidenst azzal, hogy a tábornokcserével – az iraki „győztes” Petraeus beiktatásával – Washington és szövetségesei megerősödve tekinthetnek az újabb hadműveletek elé. Csak kevesen mutattak rá a csaknem tízéves (Irakot ide számítva immár két évtizedes) térségbeli vállalkozás okozta veszélyes szerkezeti torzulásokra. Márpedig az önálló lábra álló katonai-ipari komplexum, az önmagáért vívott helyi háborúival, nemcsak értelmetlen, hanem óriási erőforrás-pazarlás is egy olyan korban, amikor az Atlantikum központú világot minden jel szerint felváltja egy Pacifikum központú. A gazdasági-költségvetési következmények a napnál is világosabbak. Ami pedig a katonai-szakmai szempontokat illeti, a Nyugat akkor öli bele milliárdjait a gerillaellenes hadviselésbe hagyományos védelmi képességei és struktúrái rovására, amikor Kína mélytengeri hadiflottát, s vele együtt globális katonai befolyást épít ki.
Elég nyilvánvaló jelzés az is, hogy a kötelező igazodási kényszer ellenére a háború immár nyílt politikai konfliktusokat eredményezett Nyugat-Európában áldozatul véve a holland kormányt (és vele az ország afganisztáni kontingensét), illetve az őszinteség vétkébe eső, gazdasági érdekekről beszélő német elnököt. Egyre többen jelölnek meg vagy pedzegetnek konkrét kivonulási dátumot, amely nem mindenféle jogi csűrés-csavarással álcázott hosszú távú jelenlét terve, hanem Afganisztán tényleges elhagyása az utolsó katonáig bezárólag.
Mint elődeink számára nemegyszer, nekünk, XXI. századi magyaroknak is az ugrás időzítéséről kell most döntést hoznunk. Az erős Magyarországot ugyanis nem Afganisztánban leljük meg – pláne nem a honvédséget kiszipolyozó expedíciós missziókkal –, az bizonyos. Ehhez a vízióhoz a plusz egy zászlót lengető, néhány száz fős segédhadak imázsa helyett jobban illenének a soft-power, a humanitárius segélyezés, a diplomáciai aktivitás, netán kezdeményezés módszerei. Az úgynevezett rendszerváltás óta illik megmosolyogni vagy megvetni a Kádár-éra internacionalista segítségnyújtásának, bátortalan gazdasági kapcsolatépítésének lépéseit. Pedig az a tény, hogy Magyarországnak – államszocialista berendezkedésétől függetlenül, katonai intervenció nélkül – kedvező lenyomata maradt a harmadik világban azokból az időkből, nem egészében elvetendő, sőt tanulmányozásra méltó példának kellene lennie.
1842 januárjában Gandamak falunál végeztek az afgán ellenállók a Kabulból menekülő brit expedíciós erők maradványaival. A műalkotáson megörökített végső helytállás máig a birodalmi kudarc egyik legmarkánsabb szimbóluma. Ha minden kötél is szakad, legalább ezt a szerepet nem kellene egy segédhadnak felvállalnia.