Teheráni vendégmunkás

SÚLYEMELÉS A hetvenmilliós Iránban két magyar edző dolgozik: Szucsák László a sportlövőknél, az 59 éves Szalai György pedig a súlyemelőknél igyekszik átadni a tudását. Utóbbival a tatai edzőtáborban sikerült beszélgetni.

Hogyan került éppen ebbe az „izgalmas” országba? – kérdeztem az 1980-as moszkvai olimpián bronzérmet szerzett súlyemelőt.
– 2008-ban éppen a méhészkedésből lett elegem. A lopás-csalás-hazugságok láttán rájöttem, ezt abba kell hagyni. Aján Tamást, a Nemzetközi Súlyemelő-szövetség elnökét kértem meg, segítsen külföldre szerződnöm. 2008 szeptemberétől élek Teheránban, ahol a 17 és a 20 évesek korosztályos válogatottjainak felkészítése a feladatom.
– Milyen úton jutott el annak idején a súlyemeléshez?
– Én is a labdarúgással kezdtem. Gádoroson a később válogatottságig jutott Pisont Pista édesapja foglalkozott velem és a hasonló korú gyerekekkel. Érdeklődésemet már fiatalon kitöltötte a sport. Nyolcadikosként 148 centimétert ugrottam magasba. Az orosházi gimnazista éveim alatt a súlylökés és a diszkoszvetés került előtérbe. 1968-ban egy szombathelyi atlétikai versenyen fedezett fel Tóth Géza, az olimpiai ezüstérmes és világbajnok súlyemelő. Két évvel később már sorozatban értem el az országos ifjúsági rekordokat.
– Ekkor melyik klubban versenyzett?
– Kiskatonaként a Budapesti Honvédban, majd 1973-ban Leninváros, 1977-ben pedig Tatabánya következett. Ecser Károly, Hanzlik János és Orvos András voltak a mestereim.
– A moszkvai olimpia bronzérme jelenti a csúcsot. Elégedett ember?
– Mivel 392,5 kiló volt az egyéni csúcsom, ott pedig 390-et értem el, ezért egyértelmű igen a válaszom. Érdekesség, hogy Moszkvában 108,20 kilóval mérlegeltem, huszonöt évvel később pedig 108,30-at mutatott a mérleg. A háromhetes szabadságomat leszámítva mindmáig naponta edzek.
– 1981-ben megoperálták a könyökét, majd a Tatabányán meghirdetett takarékossági intézkedések tudatában visszavonult.
– Néhány év után elhatároztam, szerencsét próbálok külföldön. Akkor is Aján Tamáshoz fordultam, aki 1985-ben Egyiptomba irányított. Ám az 1986-os Pannónia Kupa negyven Afrika-csúcsa sem volt elég a maradásomhoz.
– Az ifjúsági válogatott, később a szekszárdi Húsos edzője volt, ezután a szövetség főtitkára lett, majd húzott egy merészet.
– 1992 tavaszán, Tatán zöldségkereskedést nyitottam. Négy boltig jutottam, mégis csődbe mentem, mert az embereim megloptak.
– Két évre eljutott Tunéziába is.
– Ez a periódus 2002–2003-ra esett. A második évben már két világbajnoki bronzot is letehettünk az asztalra, mégsem volt elég. Amikor 2003-ban a karácsonyi szabadság előtt megkérdeztem, visszajöjjek-e, nem tartóztattak. Iránba eredetileg 13-14 éves gyerekek mellé hívtak, de néhány hónap elteltével már a 17 és 20 évesekhez irányítottak. Teheránban egy hatalmas, 50x50 méter alapterületű csarnokban edzünk és versenyzünk. Jó eredményeim ellenére folyamatosan érzékeltetik, hogy én csak egy utolsó vendégmunkás vagyok. Teljesen zártan, a tanítványaimmal együtt élek, Teherán forgatagába is csak velük megyek be. Az elmondottak ismeretében legalábbis furcsa, hogy ez az első hely, ahol a munkámat megbecsülik, s rendesen meg is fizetnek. Kívánhat ennél többet magának az ember?