A tűzvészeknél, az árvizeknél, a tömeges közlekedési baleseteknél az első vonalban a hivatásos katasztrófavédelmi szakembereket mozgósítják. Elsődleges feladatuk az életmentés, a veszélyhelyzet elhárítása, a károk enyhítése, majd a bajba került emberek és javaik biztonságba helyezése. A második riasztás a hivatásos és civil szociális munkásoknak, pszichológusoknak szól. Az ő feladatuk a krízishelyzetbe került polgári lakosság, a férfiak, a nők, a gyerekek, a beteg és idős emberek megnyugtatása az adott helyzethez mérten.
Az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság Magyarországon 2006-ban kezdte kiépíteni önkéntesekből álló krízis-intervenciós hálózatát. Időközben csaknem százan csatlakoztak hozzájuk. Néhányukkal sikerült találkoznom. Hárman – Fischer Miklós, Margittai Andrea és Töttös Györgyi – pszichológusok, míg Kecskeméti Judit, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem hallgatója. A kis csapat tagjai az elsők között voltak, akik 2006-ban az ausztriai Grazban egy speciális kiképzési programon vettek részt. Mint Fischer Miklós megjegyzi, a magánpraxisán túl mindig is erősen foglalkoztatta a váratlan helyzetbe került, sürgős lelki támogatásra szorult emberek sorsa. Ezért, amikor a katasztrófavédelemnél önkénteseket kerestek, gondolkodás nélkül jelentkezett. Döntését egy pillanatig sem bánta meg. Az említett kurzuson megismertették őket mindazokkal a pszichológiai metódusokkal, amelyekkel a létfontosságú átmeneti segítséget meg lehet adni. – Ezek kitűnő alapok voltak ugyan, de semmi sem pótolja a lélekjelenlétet, a különböző helyzetek más-más módon való megközelítését, az ösztönösséget, az empátiát, amit csak az éles helyzetek hoznak ki az emberből – teszi hozzá.
Margittai Andrea a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság főhadnagya, klinikai szakpszichológus. Önmagában ez is elég, hogy kitöltse napjait. Mégis azt mondja, természetesnek érezte, hogy az áldozatokhoz is forduljon. Először azokról a tapasztalatairól kérdem, amelyekkel napi munkája során szembesül.
– A súlyos közúti vagy ipari baleseteknél történő riasztások, a veszély közvetlen elhárítása a rutinfeladatok közé tartoznak. A tűzoltókat ennek megfelelően edzett, kemény férfiaknak tartják, akiknek minden körülmények között fegyelmezniük kell magukat. Régebben még egymás előtt sem „illett” beszélniük arról, hogy miként érinti őket egy szétroncsolt test látványa vagy az, hogy minden erőfeszítésük ellenére nem tudnak valakit kimenteni egy épülettűzből. Pedig ezek a szörnyűségek nem maradnak nyom nélkül az emberben. A pszichoszomatikus tünetek, az álmatlanság, az émelygés, a kedvetlenség vagy a túlzott ingerültség, a rémálmok feloldására megvannak a tudományos módszerek, a megfelelő terápia. Szerencsére ma már a pszichológiai segítség kérése egyre természetesebb. Mivel tudom, hogy mit él át az ember, aki az „éles helyzetben” mindent megtesz a másikért, természetesnek tartottam, hogy azok felé forduljak, akik elszenvedői a különböző tömeges tragédiáknak. A bűncselekmények áldozataival való foglalkozás ugyan nem tartozik ránk, de a civil életet is számos veszély, váratlan esemény kíséri, amelynek közvetlen átvészelésénél létfontosságú lehet a jelenlétünk – magyarázza Margittai Andrea.
Kecskeméti Judit annyit említ motivációjáról, hogy édesanyja is a katasztrófavédelemnél dolgozik, s a nemzetvédelmi egyetemen ő is ezt a területet választotta.
Töttös Györgyi a vészhelyzetekben megnyilvánuló csapatmunkát, az összetartozást és azt a jó érzést tartja fontosnak, ahogyan a bajba jutott emberek helyzetén enyhíteni lehet azokban a percekben, órákban, amikor szinte elveszettnek érzik magukat. – Minden helyzet, eset más és más. A legjobb elméleti felkészítés is csak jelzéseket adhat arra, hogy mit érzünk, mit mondunk, hogyan reagálunk egy adott pillanatban, az csakis az empátiánkon, találékonyságunkon múlik – jegyzi meg.
– Egy hivatásos mentőnél, orvosnál, tűzoltónál a munka velejárója az éjszakai vagy hajnali riasztás és hogy nincs szabályos családi élet. A krízisintervenciós csoport tagjait a katasztrófák bekövetkeztével csaknem azonos időben, szintén váratlanul riasztják. Hogyan illeszthető össze mindez a kenyérkereső foglalkozással, az egzisztenciális kötelezettségekkel? Nem szólva a privát kapcsolatokról, a családról – kérdezem.
Fischer Miklós szerint egyértelmű, hogy a munkahelyi környezet megértése, támogatása nélkül ez a misszió nem vállalható. De hogy ez mennyire megvan, mutatja, hogy az utóbbi árvízi mozgósításnál is jelentős létszámban vettek részt. Kétségtelen, a magánéletben is megértő partnerek kellenek, hiszen csak egy telefon, és borulhat a családi hétvége vagy a nagyon várt randevú. Arra is volt példa, hogy már Nyugat-Magyarország felé tartott a csoportjuk, egy adott helyszínre, és menet közben kapták az értesítést egy tömeges közlekedési balesetről. Váltsanak irányt, ott nagyobb szükség lenne rájuk, kérték őket a katasztrófavédelemtől.
– Nem kell azt hinni rólunk, hogy szándékosan keressük az élet árnyékosabb oldalát vagy önsanyargatók lennénk. Adunk is magunkból, de az érzelmeket és tapasztalatokat tekintve a többszörösét kapjuk vissza. Sőt, úgy érezzük, hogy a baráti körünkben büszkék ránk, s ez sem elhanyagolható érzés – igyekszik megvilágítani tevékenységük érzelmi hátterét Töttös Györgyi. Közbevetem, hogy a hétköznapi életben egy olyan közlekedési balesetnél is, ahol nincsenek sérültek, gyakorta pillanatok alatt akár a tettlegességig fajulnak az indulatok. Hogyan fogadják akkor őket, ha pánikhelyzet van? És milyen módszerrel lehet ilyenkor lecsillapítani a kedélyeket?
Margittai Andrea azt az esetet idézi fel, amikor Budapesten, a IX. kerületben egy építkezés közben talált bomba hatástalanítása miatt egy lakóházból és környékéről nagyobb tömeget kellett gyorsan kiköltöztetni.
– Tanultunk ugyan szociálpszichológiát, de más, amikor az emberek különböző reakcióival kell szembenéznünk. Egységes recept nincs. Pillanatok alatt, a reflexeinkre, ösztöneinkre hagyatkozva kell megtalálnunk a megfelelő szót, gesztust. Hiszen arról van szó, hogy a lakók egyik pillanatról a másikra irracionális helyzetbe kerültek. Az említett bomba miatti kiürítésnél a környékbeli iskolába irányították az embereket. Voltak, akiket az első riadalom után a látszólag apró, megszokott dolgaik, cselekedeteik foglalkoztatták. A lakásban maradt háziállatok, a gáztűzhelyen, égő láng fölött hagyott étel, a mobiltelefonjuk izgatta őket. Az idősebb korosztálynál egy idő után szóba kerültek a második világháborús vagy az 1956-tal összefüggő félelmek. Ahol sok ember van együtt, ott gyorsan lábra kapnak a rémhírek is. A szerepünkhöz tartozik ilyenkor, hogy folyamatosan, többször ismételve tájékoztatást adjunk arról, melyik szakaszban van a veszély elhárítása, miként gondoskodnak a hátrahagyott javaik biztonságáról, várhatóan mikor költözhetnek vissza otthonaikba – mondja Margittai Andrea.
Beszélgetőtársaim eddig főképp tömeges balesetek és tűzesetek utóhatásait próbálták szakmai tudásukkal, empátiájukkal enyhíteni. Megemlíti Fischer Miklós azt is, hogy az egyik grazi autóbusz-szerencsétlenségnél (sajnos több volt) ébredt rá arra, milyen sokat jelentett, hogy a szinte sokkos állapotban lévő túlélőket, sérülteket az anyanyelvükön tudták megszólítani.
– A hírversenyben gyakori, hogy a médiumok képviselői a mentőegységekkel szinte egy időben érkeznek a helyszínre. Információt szeretnének első kézből, nemegyszer az áldozatok hozzátartozóitól. Miként oldható fel emberségesen ez a szituáció? – érdeklődőm. – Hogy ki hogyan reagál egy tragédiára, nem lehet előre látni. Vannak, akik apatikusan hallgatnak, mások elveszítik az idő- és térérzéküket, s előfordul, hogy valaki úgy érzi, ha beszél arról, amit átélt, könnyít a lelkiállapotán. A médiumok képviselőivel eddig mindig megtalálták a civilizált hangot, azt a megoldást, hogy a munkájukat el tudják végezni, s az áldozatok, károsultak jogai se sérüljenek – állítja Töttös Györgyi, akinek önkéntes munkájához a sajtóval való kapcsolattartás is hozzátartozik.
2010. július közepén vagyunk. Egyre kevesebb napi tudósítás szól az árvíz sújtotta területekről, de az ott átélt események még mindannyiukat erősen foglalkoztatják. Mit tudtak mondani a szinte földönfutóvá vált családoknak a tömegszállásokon? Hogy ne bánkódjanak, minden „jóra fordul”? – utalok az ilyenkor sután hangzó szavakra.
– Lehet, hogy ami normális esetben közhelynek tűnik, akkor és ott nagyon a helyén van. De néha nem is szükséges a beszéd. Az is sokat jelent, ha csak ülsz valaki mellett azon az átmeneti helyen, és odanyújtasz neki egy bögre forró teát. Ha kéri, segítesz megkeresni a rokonait. Várod, hogy ő szólaljon meg. A metakommunikációnak is jelentősége van ilyenkor – idézi fel Kecskeméti Judit mindazt, amit talán nem is kell magyarázni.
– Minket is megviselt, ahogyan láttuk, a szemünk láttára válik semmivé egy épület, ami sokaknak egy egész élet munkáját jelentette. Noha információink szerint egyetlen olyan haláleset történt, amely az árvízzel hozható összefüggésbe, mégis nehezen tudtuk feldolgozni az ott látottakat – utal Töttös Györgyi arra, hogy ilyenkor nekik is vigyázniuk kell magukra.
Ahogyan elnézem őket, mind a négyen jó kedélyű, életigenlő emberek. Igaz, tudatosan vigyáznak lelki egyensúlyukra, egymásra. Ennek titka az – mondják –, hogy a látott, megélt tragédiák után is igénylik egymás társaságát, s kellő időt szánnak arra, hogy kibeszéljék magukból a feszültségeket.
origo.hu
„Román földre” ment „vendégségbe” Magyar Péter, akit végül a Szózat is a falhoz állított
