Csak a természet

Pécsi Tibor nehezményezi, hogy bulvárlapok őrültnek állítják be: csupán az érdekli őket, hogy van egy pasi, aki krokodilokkal él együtt. Pedig a dolog szerinte sokkal többről szól. Megnéztük, tényleg többről szól. S megtudtuk azt is: sokkal gyakoribb, hogy az ember eszik krokodilt, mint fordítva.

Megcsörren Pécsi Tibor telefonja: gyengélkedő hüllő miatt hívják.
– Sajnos nem valószínű, hogy túléli – vonja meg a vállát a férfi. – Értse meg, asszonyom, az ékszerteknősök harminc fok alatt megfáznak, és többnyire elpusztulnak.
Fűteni kell a krokodiloknak is, pedig jókora nyár van, Kaposvár széles sétálóutcáján végigfeküdt a hőség. A mini állatkert ajtajánál felirat figyelmeztet, hogy veszélyes állatok találhatók bent. A pincében terjengő krokodilszag nem kellemetlen: pont olyan, mint más állat szaga. A terráriumok közti folyosón a falat érdesre csapkodták be, az üvegfalak mögött radiátorok, impregnált OSB lapból készült kifutók és különféle méretű krokodilok láthatók. Valószínűtlen állatok, főleg villanyfényben: egyszerre visszataszítók és fenségesek. Az egyik folyosón leguán illegeti magát, Tibor szerint a gyerekek kedvence. Ne féljek, csak növényeket eszik.
– Ezt a fiút – mutat Pécsi egy kis kajmánra – vasárnap ki kellett szednem a nősténytől, mert a csaj tele van tojással, és megtámadta. Majdnem megölte.
Az állatgondozó azt mondja, régebben főleg kígyók érdekelték, s csak két krokodilja volt. Mutatja fényképüket: a nála töltött tizennégy év alatt négyméteresre és négymázsásra nőttek. Külföldre vitték őket, állatkertbe, mert itt már nem fértek el.
– Mikor kezdődött a hüllők iránti vonzalma?
– Így születtem. Mindig piszkáltam, szeretgettem, gyűjtögettem őket.
– A szülei hogy bírták?
– Nem nagyon érdekelte őket.
Kamaszkorában már sok kígyója volt, százötven körül, mindenféle méretben. Első mérges kígyóját tizenhét évesen vette Prágában, aztán beszerzett többet is. A kígyó szerinte a legegyszerűbben tartható állat. Ha mindent megkap, hosszú ideig lehet az ember jó barátja. Csak nem szabad fogdosni, stresszelni.
Úgy véli, meg kell tiltani az embereknek, hogy állatot tartsanak: sok hobbigazdi tevékenysége valójában állatkínzás. Meséli, múltkoriban jött hozzá egy fickó, aki elmondta, több mint száz kígyója volt. Pécsi visszakérdezett: mi az, hogy volt? Az lett volna az igazi, ha meg is maradnak!
– Nem értem, mi a jó az újgazdag partikon, ahol bömböl a zene és kígyók tekeregnek. A kígyó ilyenkor szenved. Ha valaki a gazdagságát meg az állatszeretetét akarja fitogtatni, jöjjön ide, fizesse ki a gázszámlát, amely másfél millió forint egy évre! Ez az állatok iránti szeretet, nem az, ha szólnak, hogy vigyek estére egy krokodilt, és adnak érte százezret. Hamar leszerelek mindenkit, aki ilyennel próbálkozik. Krokodil a törvény szerint csak külön engedéllyel mehet el, egyébként kivinni tilos.
Az igazi állattartás lényege Pécsi szerint az, hogy az állatok rendes körülmények közt éljenek, és tudjanak szaporodni. Az állatkerteknek sem a szórakoztatás a fő funkciójuk, hanem az állatok védelme, illetve a környezetvédelemre nevelés. A fenntartásukat nem lehetne a belépőjegyekből fedezni, ahhoz túl drága. Nem is szeretnek krokodilt tartani, mert nagy hely kell neki, magas hőmérséklet és sok víz.
– Az oroszlán egyszerű állat. Beengedik a helyére, zsilipelik, és ha kiengedik, kijön. A krokodil nem megy be csak úgy. S ha elfogadja is a helyét, hiába nyitják ki az ajtót, nem jön ki, emberi erővel kell kiszedni. Ha baleset történik, az rendszerint súlyos, és felelősségre vonják a tulajdonost.
Most tizenegy krokodilja van, és elég sok panasza. Nehéz a terrárium fenntartása, mármint anyagilag.
– Megváltozott a világ, az előző nyolc év nagyon durva volt. Egyesek elszegényedtek, másoknak milliárdjaik lettek…
Megkérdem, mit csinálna, ha hirtelen milliárdokhoz jutna. Felcsillan a szeme:
– Építenék egy tízezer négyzetméteres üvegházat a krokodiloknak!
– Egész Európából csodájára járnának…
– Már, ha beengedném őket. Nem az embereknek építeném, hanem az állatoknak.
Ismét megmutatja egyik kedvencét, mondja a latin nevét, és közli, hogy összesen kétszázezer van belőle. Mindenütt irtják a krokodilokat, főleg a helyi népesség, a húsukért. Veszélyben vannak. Ma már a világon összesen nincs tízmillió példány.
Két kajmán kerülgeti egymást az egyik terráriumban.
Mész onnan, te!
A gondozó benyúl, és vizet fröcsköl rájuk. Egyikük mély morgással húzódik vissza.
– Haragszom, amikor veszekszenek.
Pécsi Tibor minden állatot latin nevén említ. Mikor megkérdem, miért, azt feleli: mert latin nevük van. Ha csak általánosan akarnánk beszélni a kígyókról, és magyarul, ő mindegyiket így nevezné: gyönyörű szép kígyó.
– De ez itt egy Paleosuchus palpebrosus. A legkisebb krokodilfaj a világon.
Sosem félt tőlük. Úgy véli, azért van agyunk, s azért neveznek bennünket Homo sapiensnek, hogy ésszel kerekedjük felül; fizikailag senki nem tud legyőzni egy krokodilt, sem egy támadó kígyót. Aki jól gondolkodik, elkerüli a bajt. Hiába írja a szakkönyv, hogy így és így kell a kajmánt megfogni. A kérdés az, melyik kajmánt, mikor és miért. Nem mindegy, hogyan aludt, tele van-e a pocakja…
– Egy ismeretterjesztő csatornán láttam: a fickó büszkén meséli, hány tucat kígyómarás érte. Nem értem, miért foglalkozik vele, ha ilyen rosszul csinálja. Sokkal jobb, ha az ember boldogan mutathat egy krokodilra: velem lakik húsz éve, és még nem volt köztünk konfliktus. Ez már házasságban is szép, nem?
– De.
– A legnagyobbaknak, bármilyen gyorsak is, a csirkecombot kézből oda merem adni, persze figyelnem kell.
Pécsi egy darabig Brüsszelben élt, hasonló érdeklődésű emberek, vagyis a barátai közt, akiknek lényegesen jobb az anyagi helyzetük. Utazásaikhoz csatlakozva eljutott Észak-Afrikába, Ausztráliába, kevés időre Indiába is. Sok környezetvédelmi akcióban részt vett veszélyeztetett fajok megőrzése érdekében.
Kérdem, miért vannak a felkarján harapásnyomok.
– Ez nem harapás, a vállam tört össze.
Nem túl szívesen beszél erről: Ausztráliában történt, huszonkét éves korában. Nagy krokodilt akart fogni, rosszul lépett, s az állat elkapta a lábát. Ilyenkor a krokodil fordít egyet az áldozatán: így vágta földhöz. Aztán elengedte. Csodával határos, hogy Pécsinek megmaradt a lába.
– Miért engedte el? Miért nem ette meg?
– Az állatok általában nem esznek embert. Nem szeretik a húsát.
– De akkor miért támadott?
– Nem támadott, védekezett. Én akartam megfogni. Azóta esélyt sem adok, hogy elkapjanak.
Érdeklődöm, kígyóméreg elleni szérumot gyakran kell-e alkalmaznia; azt feleli, háromszor érte már viperamarás, gyenge mérgű kígyók harapták meg. Kellemetlen, mondja, de nem vészes. Azonban a szervezetét úgy megterhelte, hogy egy pók- vagy szúnyogcsípéstől is kelések keletkeznek a bőrén.
A gondozó szerint a természetben élő állatok veszélyes voltát a buta természetfilmek túlhangsúlyozzák. Körülbelül ötezer olyan baleset történik évente a világon, amikor állat oltja ki ember életét. Magyarországon kétezren halnak meg autóbalesetben. Akkor mennyi autóbaleset történik a világon? És mennyi gyilkosságot követnek el az emberek? Mégis az állatoktól félnek, és ha történik valami, tele van a sajtó. Pár napja hoztak Pécsihez egy agyoncsapott vízisiklót, azzal, hogy viperát találtak. Most kezdik visszatelepíteni a Kiskunságba a viperát, sokan már rettegnek, tiltakoznak, a lapok is cikkeznek róla. Ám arról kevesebb szó esik, hogy ez a fajta tücsköt eszik, és a mérge legfeljebb néhány rovar elpusztításához elegendő.
– Egy háziasszonyt a kertjében mart meg a vipera – idézem fel az esetet, amelyről néhány hete lehetett olvasni a honi sajtóban.
– Elhiszem, hogy kígyó megharapta, de mi a bizonyíték arra, hogy vipera volt? Sikló is megharaphatja az embert, ha hirtelen megijed tőle. Egyszer behívtak az intenzív osztályra, hogy haldoklik egy hölgy, mert megmarta a vipera. A nő arca szederjes volt, fuldoklott, vonaglott, tele volt csövekkel. Kértem, mondja el, milyen volt a kígyó. Pontosan leírta az erdei sikló kinézetét. Mikor ezt megmondtam, rögtön visszatért az arcszíne, és megkérdezte, hogy akkor most nem fog meghalni? Mondtam, hogy ettől biztosan nem. Erre felkelt, felöltözött és hazament.
Míg végigsétálunk a főutcán a kávézóig, Pécsi Tibornak mosolyogva integetnek, köszöngetnek a járókelők.
– Ha egyszer lenne egy nagy házam, az kint volna a természetben. Olyat szeretnék, ahol a kaputól a házig legalább egy kilométert kell menni. Csak a természet volna ott, az állatok, a növények.
Családja, felesége nincs; azt mondja, ezt az életformát nehezen fogadják el a hölgyek.
– Néha úgy érzem, mintha egy nagy óvodáscsapat lenne körülöttem. Persze nagyon erősek meg harapósak, de úgy kell velük bánnom, mint a kisgyerekekkel. Mindnek van valami heppje, néha hisztiznek kicsit…
– Magát biztosan megismerik.
– Meg, de ez nem azt jelenti, hogy szeretnek. Tudják, hogy én vagyok az az ember, aki enni ad, aki meg akarja néha fogni őket, akivel meg kell néha küzdeniük. Ha épp nincs afférunk, majdnem azt mondhatnám, hogy kedvesek. Némelyik odajön, ha hívom. Persze nem simogatom őket, vagy ilyesmi, mert rögtön megtámadnának.
– Maga szereti őket?
– Igen.
– De miért, ha ők nem szeretik?
– Sokan azért szeretik a kutyájukat, mert odaviszi nekik a papucsot, a macskát meg azért, mert dorombol, ha simogatják. Ha én megsimogatnám valamelyik kedvencemet, letépné a kezem. Az igazi szeretet nem csere, nem üzlet. Vagyis nem követel viszonzást. Na, ballagjunk vissza srácokhoz!
És leteszi a kávéscsészét.