A család, az iskola, a sport jelölte ki az életútját. Édesapja, Kalmár Pál a harmincas–negyvenes évek legnépszerűbb énekeseinek egyike volt, a kor nagy slágereit énekelte lemezre. Többek között a világsikert elért Seress Rezső-sláger, a Szomorú vasárnap első két felvételének előadója volt. Hívták Tangókirálynak is. Mintegy kétezer lemezfelvétel fűződik a nevéhez. A háború után, a kommunisták regnálása idején azonban nem termett neki babér, a rádióban indexre tették. Ezt követően lakatosként dolgozott 1956-ig. Fiát, Kalmár Jánost a piaristákhoz íratta be. De ha a fiú náluk marad, nem kap útlevelet. Ezért aztán a Bolyaiban érettségizett, a Váci úton, és az Angyalföldi Sportiskola színeiben versenyzett. Az első évben nem vették fel az orvosi egyetemre, de a következő évben már igen. Kitűnő tanuló volt, summa cum laude végzett 1967-ben. Tanársegéd lett a Radiológiai Klinikán a Kossuth-díjas Zsebők Zoltán mellett. Hiába haladt azonban előre, vélhetően a család múltja miatt, „rászállt” a belügy. A Történeti Hivatalból kikért dokumentumok szerint 1965 februárjától vezettek dossziét róla.
– Állandóan piszkáltak – mondja. – Nyilvánvaló volt, hogy a vívóválogatottban is voltak spiclik. A dokumentumokból megtudtam, hogy Mészáros és Szamosi volt a fedőnevük.
– Kiderült az évek során, hogy valójában kik ők?
– A mai napig fogalmam sincs. Házkutatásokat tartottak nálam, anélkül, hogy tudomásomra hozták volna. A szomszédok mondták, hogy idegenek jártak a lakásomban.
– Nem árulkodtak a tárgyak?
– De igen. Felbontották a leveleimet. Engem minden nyugati utamon kifelé és befelé is megmotoztak.
Részlet a Történeti Hivatal dossziéjából: „1967 májusában hálózati úton nyert értesülésünk szerint Kalmár János kardvívó, a válogatott keret tagja, tanulmányai befejezése után valamelyik nyugati útját hazatérés megtagadására szándékozik felhasználni. A jelzés alapján foglalkoztunk Kalmár János személyével egy esetleges rendkívüli esemény megelőzése céljából. Ezért lakóhelyén információt szereztünk be személyére vonatkozóan, majd az előolimpiát megelőző időszakban (1967 szeptemberében) kapcsolatainak megállapítása céljából »K« ellenőrzést alkalmaztunk, illetve 1967. október 2-án szoros vámvizsgálat alá vontuk. A lakóhelyén nyert információ, a »K« ellenőrzés, valamint a vámvizsgálat nem erősítették meg disszidálási szándékát, kiutazását nem akadályoztuk meg. 1968-ban, a mexikói olimpiát megelőzően, illetve az olimpia alatt a csapat egyes tagjait, köztük Kalmár Jánost is ismételten »K« ellenőrzésre tettük fel. Az ellenőrzés intézkedést igénylő eredménnyel nem járt. Fazekas József r.hdgy.”
Az 1970-es New York-i Martini Kupán Kalmár összeismerkedett egy férfival, akitől pénzt kért kölcsön, hogy elmehessen az operába. (Itthon szándékozott visszaadni a pénzt forintban.) A férfi, aki az édesapa, Kalmár Pál lemezkiadásaiban is részt vett, más ügyben lebukott, amelyet házkutatás és bírósági tárgyalás követett. Kihallgatták a honvéd elhárításnál Kalmár Jánost is, és elvették az útlevelét.
– Tele volt a hócipőm – fakad ki ma is. – Ekkor gondoltam először arra, hogy el kell mennem ebből az országból. Értelmes ember vagy – mondtam magamnak –, beszélsz nyelveket, megvannak az összeköttetéseid külföldön, vágj neki az útnak!
Jött az ankarai világbajnokság 1970-ben. Zsebők Zoltán levelet írt a sporthivatalnak, amelyben munkatársa útlevelének visszaadását kérte. Kalmár egyik csapattársa így fordult hozzá klubjában, a Honvédban: „Dzsoni, kellesz a csapatban. Én megpróbálok segíteni neked. Vannak barátaim a belügyben…”
– Segített, nem segített, nem tudom. A lényeg az, hogy megkaptam az útlevelemet. Az elutazás előtt Csanádi Árpád, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság magyar tagja látogatott meg bennünket a tatai táborban, és leült mellém a padra. Egy váratlan pillanatban rám nézett, majd megszólalt: „Dzsoni, nagy a világ…” – mondta sokatmondóan, majd felállt, és magamra hagyott. Ebből a pár szóból megértettem, hogy nem sok jó vár rám idehaza. Hasonlóképpen vélekedett Zsebők Zoltán, a professzorom. „Dzsoni, mit keresel te itt? – tette fel a kérdést. – Eredj!”
A világbajnokságról hazajött, aztán Bécs város bajnokságán maradt kint. Zsebők Zoltán még felkereste, és beajánlotta a bécsi radiológiai klinikára, Pokieser professzor kegyeibe. Az osztrák fővárosban búcsúzott el a fiú volt főnökétől, akit apaként szeretett. Egyedül a professzor tudta – és Kalmár későbbi felesége –, hogy lezárult egy életszakasz. A bécsi klinika volt az első külföldi munkahelye. De a magyarok „kiszúrták”, hogy hol lakik, és egy Volga állt állandóan a háza előtt. Be volt gyulladva, hogy elviszik.
Az 1968-as mexikóvárosi olimpián került be a kardcsapatba, Pézsa Tibor, Meszéna Miklós, Kovács Tamás és Bakonyi Péter mellé. Egyéniben a lengyel Jerzy Pawlowski lett az olimpiai győző, csapatban a szovjetek. A magyar válogatott a bronzérmet szerezte meg. Egy évvel később, a havannai világbajnokságon – holtverseny után – a szovjet Szigyak vitte el a pálmát (5:4-re nyert), Kalmárnak jutott az ezüst. Egybehangzó vélemény szerint azonban Pawlowski, a zsűrielnök elcsalta a csörtét.
– Azt az asszót én nyertem meg, ez egészen nyilvánvaló! – mondja Kalmár a világ legnyugodtabb hangján. – És tudja, miért? Kiderült az évek során. A lengyelek elmondták nekem Svédországban, hogy Pawlowski akkor már közel járt a lebukáshoz, ezért az oroszok kedvében akart járni. Tudvalévő ugyanis, hogy 1964-től kémkedett a CIA-nak, és 1975-ben le is tartóztatták. Huszonöt évi börtönbüntetésre ítélték. Tíz év után szabadult. Én vertem ki Havannában a középdöntőben, aztán ő vezette a holtversenyt…
Az ankarai vb-n, 1970-ben Pézsa szerezte meg a világbajnoki címet, a magyar csapat a szovjetek mögött második lett. Az aranyéremért vívott mérkőzésen 9:3 arányban szenvedtek vereséget.
– Sokan és sokszor felvetették, hogy a magyar kardvívó-válogatott, amíg ön is tagja volt, miért nem vitte többre, hiszen kiváló képességű egyéniségekből állt.
– El kell ismerni: az orosz csapat jobb volt. Erősebb. Ilyen egyszerű a dolog. Tökéletes lábmunka, jó technika jellemezte őket. Mi bohémek voltunk, sportszerűtlenül éltünk, dohányoztunk, ittunk. A másik, hogy sportdiplomáciánk gyenge lábakon állt. Ellentétben az oroszokkal, akik összefonódtak a franciákkal, a lengyelekkel, aztán az olaszokkal. Ma, a gépzsűri idején ez elképzelhetetlen, de a mi időnkben napirenden voltak a csalások. Kettévághatta valaki az ellenfelét, de ez sem segített, ha részrehajló volt a zsűri. Az olaszok nagymesterek voltak a csalásban. Üdültették a kelet-európai zsűritagokat, meghívták őket a családtagjaikkal együtt egy hónapra Riminibe. Egyénileg bármelyikünknek kijárt volna az aranyérem, de a csapatban akkor nem volt több. Az 1973-as világbajnokság hozott csak magyar szempontból fordulatot. Úgy érzem, ha itthon maradok, 1972-ben megnyerjük a müncheni olimpiát.
– A csapattársak azzal vádolták meg önt a Kardélen, kardhegyen című riportkönyvben (Sport Kiadó, 1986), hogy doppingolt: Centedrint és Pondex tablettát szedett.
– Nem igaz! Hatvannyolc éves vagyok, miért ne mondanám meg? Sajnos a könyv megjelenésekor nem voltam itthon, hogy tisztázhassam magam a vádak alól. Orvos voltam, és mindig sok gyógyszer volt nálam, de az említett tablettákhoz sosem nyúltam. Viszont elismerem, hogy erős kávékat ittam. Rengeteg koffeint szedtünk be, és az már sajnos dopping. Volt, aki részegen vívott, mert ez az állapot segített neki. Tudja, mire kellett a Pondex és a Centedrin? A légyottokhoz…
Nemegyszer kértek tőlem a fiúk…
Bécsből Stockholmba vitt Kalmár János útja. Barátja, segítője, majd később betege lett Rerrich Béla, a svéd párbajtőrsikerek atyja, aki a melbourne-i olimpia után kötött ki Svédországban. A svédek felkarolták Kalmárt, az egyik vívó a házába fogadta. Elment Uppsalába egyetemre, és megtanult naponta száz svéd szót. Hat hónap után levizsgázott sebészetből, belgyógyászatból, pszichiátriából, és rögtön felajánlottak neki egy állást. Radiológusként helyezkedett el, de miután megkapta a svéd diplomát, belgyógyászként és sebészként dolgozott. Két évre rá a skandináv diplomát is megszerezte. Sikerrel tette le 1973-ban Koppenhágában az Egyesült Államokba jogosító vizsgákat, és mehetett volna segédorvosnak. Időközben emigrált a barátnője is, Ágnes, akit 1972-ben elvett feleségül.
Természetesen nem hagyta abba a vívást. Svéd és északi összetett bajnok lett, Olaszországban, Németországban, Angliában nyert versenyeket. Amikor 1974-ben megszületett az első gyermekük, elhatározták, hogy az Egyesült Államokba költöznek. A kérdés csak az volt, hová.
Az egyik nap Hámori Jenőnek, a New Orleans-i orvosi egyetem biokémikus-professzorának levele várta otthon, aki a melbourne-i olimpia aranyérmes magyar kardcsapatát erősítette, de a játékok után szintén külföldön maradt. Hámori felajánlotta a segítségét annak reményében, hogy Kalmár felvirágoztatja a vívóklubját. Elfogadta az ajánlatot. 1975-ben léptek amerikai földre.
– A svédek nagyon rendesek voltak – mondja. – Olyan papírokkal láttak el, hogy gyakorlatilag kapkodtak utánam. Kijelentették, hogy 1977-ig őrzik az állásomat, s ha nem válik be Amerika, visszatérhetek Svédországba.
Kezdetben Hámori Jenőnél lakott, akire hálás szívvel gondol vissza. Vívott és dolgozott, közben készült a vizsgáira. Két év múltával letette az amerikai diplomához szükséges próbatételeket, és megfelelt utána két radiológiai szakvizsgán is. 1981-ben tulajdonos lett egy kórházban, amely akkor már vezető intézmény volt délen.
– Csodálatos volt a kórház, ahol dolgoztam, a körülmények. Éreztem, hogy alkotok, hozzájárulok ahhoz, hogy a létesítmény az Egyesült Államok legnagyobb kórházainak és orvostovábbképző intézményeinek egyike legyen. Ma közel ezer orvos és 13 ezer beosztott dolgozik nálunk. A létesítmény több kórházból áll, ahol naponta van máj- vagy szívátültetés, a specialitások egész sora. Elmehettem volna máshová is, de a kollégák megbecsültek, szerettem tanítani az egyetemen. Sokat utaztam, előadásokat tartottam Dél-Amerikában és Európában. Ma huszonöt segédorvosom van, fiatal kollégák vesznek körül, s ez arra ösztönöz, hogy nap nap után újat tudjak nyújtani nekik. Ami a vívást illeti: segítségemmel amerikai bajnoki érmeket nyertünk. A fiaim is Hámori klubjában vívtak, én tanítgattam őket, mindketten ifjúsági bajnokok és válogatottak lettek, a nagyobbik főiskolás bajnok volt. Az egyik itt él Európában, a másik az Egyesült Államokban. Az 1984-es Los Angeles-i olimpián versenybíróként vettem részt amerikai színekben.
– A Katrina hurrikán 2005-ben tört rá New Orleansra. Hogyan vészelték át?
– Jómódú környéken lakunk, pont a tóparton, kétszáz-háromszáz méterre a gátaktól. De ezek a gátak átszakadtak, és az egész víztömeg a környékünkre zúdult. Odalett a házunk: a bútoraink, a könyvtáram, a szőnyegeink. A képtáram megmaradt, mert a második emeletig nem ért fel a víz. De ami a földszinten és az első emeleten volt, az tönkrement.
– Hová menekült?
– Dallasba, egy szállodába. A két kutyával együtt az utolsó percekben hagytam el a várost. Feleségem éppen Európában volt, felhívtam, hogy jöjjön haza, és hozzon ruhákat, mert tornacipőben és rövidnadrágban hagytam ott a házat, még fogkefe sem volt nálam. Helikopterrel vittek vissza a kórházba. Ez volt az egyetlen kórház a környéken, amely nem sérült meg. Éjjel-nappal dolgoztam, az irodámban aludtam. De nem volt légkondicionálás, és elegendő víz sem. A Vöröskereszt segítségével elvittek a házamhoz. Olyan magas volt a vízállás, hogy az utcánk sarkán motorcsónak-állomást rendeztek be. Szörnyű kép tárult elém. Okleveleim, fényképeim – melyeket a magyar párbajtőrözők, Schmitt Paliék és Erdős Sándorék hoztak ki nekem – úgy úszkáltak a vízben, mint a halak. Amikor elhagytam az országot, minden ingóságomat lefoglalták – mellesleg többévi börtönbüntetésre is ítéltek –, de a szüleimnek sikerült valahogy bejutniuk a lakásomba, és a tiszteletdíjakat ők menekítették meg.
Kalmár János szerencséje, hogy nagyon jó biztosítása volt, ráadásul az állam a százszázalékos károsultaknak segítséget is nyújtott, így aztán újra felépíthette a házát – ugyanott, ahol korábban a víz volt az úr. Azt mondja, szebb, mint valaha, de hát vannak dolgok, amelyeket nem lehet pótolni.
– Eszembe jutnak néha azok a személyek, akik elüldöztek engem innen – tűnődik –, és arra a következtetésre jutok, hogy talán a köszönetemet kellene kifejeznem nekik, amiért most Amerikában élhetek, és szép pályát futhattam be. Igaz, valamit én is hozzátettem. A sport révén olyan barátokat szereztem, akik mindig támogattak és segítettek. Nem akartam soha a vívásból megélni, de hiányozna, ha nem sportoltam volna. Szeretettel gondolok első mesteremre, Hatz Szepi bácsira, aztán a testvérére, Hátszegi-Hatz Ottóra, aki Horthy közvetlen környezetéhez tartozott, és a szovjet Ljubljanka börtönből csak 1955-ben jöhetett haza, végül Szabó Laci bácsira, aki átgyúrt teljesen, és megtanított mindenre. Érdekes figurák jártak le a vívótermekbe abban az időben, sziporkázó egyéniségek, intelligens, művelt emberek, akikkel öröm volt beszélgetni. Ez sincs ma már. Valami végleg elveszett, és hiába keressük.
Magabiztosan fog kezet, elegáns. „Erős, határozott egyéniség volt, nagy akarnok – mondta rá egyik vívótársa –, éppen ezért a többiek el is ismerték. Hozta szépen a zigeket.” Ők is megismétlik: ha itthon marad, nyernek olimpiai és világbajnoki aranyat is. Kalmár gyors volt, kitűnő tempóérzékkel megáldva, aki még ötvenöt éves korában is győzött a korosztályos versenyeken. Hány emberi sorsot befolyásolt egy diktatórikus, hamis rendszer?
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
