Európa sírját ássa a deficithisztéria

Deficithisztéria söpör végig Európán. Angela Merkel kezdte, amikor tavaly elkötelezte magát és országát az úgynevezett adósságfék mellett, törvényben rögzítve, hogy 2016 után a költségvetését egyensúlyba hozza, ami évi tízmilliárd eurós újabb és újabb megszorításokat jelent. Majd Írország következett, ahol a költségvetési kiadások szigorítása hétszázalékos GDP-visszaesést okozott 2009-ben. Ezt követte Görögország, ahol az Európai Bizottság és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) deficitcsökkentési terve eddig mintegy ötszázalékos GDP-visszaesést okozott. Azután Spanyolország és Olaszország jelentett be 15, illetve 25 milliárd eurós költségvetési kiadáscsökkentést. És mintha a költségvetési megszorítások nem lennének elegendők, az OECD pénzügyi szigorításokat (kamatemelést) javasolt az esetleg növekvő inflációs ráta megfékezése érdekében. Az Európai Központi Bank késznek is mutatkozik, hogy 2010 vége felé emelje a kamatlábakat, annak ellenére, hogy 2009-ben az eurózóna inflációja mindössze 0,3 százalék volt, ezzel szemben a munkanélküliség tízszázalékos és növekvő tendenciájú.
Az az elkötelezettség, hogy az unió jelenlegi átlagosan hétszázalékos költségvetési hiányát 2013-ig a maastrichti három százalékra kell csökkenteni, anynyit jelent, hogy az unió gazdasága a jelzett időpontig lényegében stagnálni fog, vagy csak minimális mértékben növekszik. Mint eddig is, a lassú fejlődés a jövedelemkülönbségek további növekedésével fog együtt járni, ami a magas munkanélküliséggel, különösen fiatalkori munkanélküliséggel párosulva széles társadalmi rétegek számára további megpróbáltatásokat fog eredményezni. És mindez miért? Egy ortodox közgazdasági ideológia miatt, amely azt hirdeti, hogy a gazdaságot fenyegető legfőbb veszély az infláció, a munkanélküliséggel pedig a kormányok úgysem tudnak semmit sem kezdeni, mert annak „természetes” rátája van. Nem hiába nevezik neoliberálisnak ezt az ideológiát, hiszen lényegében ugyanezek az elvek vezettek a múlt század harmincas éveinek nagy válságához és elhúzódó depressziójához. A hétköznapi bölcsesség azt sugallja, hogy addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, vagyis, hogy a háztartásodat tartsd egyensúlyban. De ami igaz valamennyi háztartásra külön-külön, az nem igaz a nemzetgazdaság egészére (ezt egyébként a közgazdaságban az összetétel hamisságának nevezik). Mint Keynes annak idején megmagyarázta, ha a magánszektor döntései elégtelen kereslethez és gazdasági visszaeséshez vezetnek, akkor a kormányoknak kell többet költekezniük, hogy a kereslet potenciális gazdasági növekedésnek megfelelő szintjét és ezzel a gazdaság potenciális növekedési ütemét helyreállítsák. Bár a neoliberális ideológia Milton Friedman és a chicagói közgazdasági iskola tanításai alapján az Egyesült Államokból terjedt át Európára, maga az Egyesült Államok sohasem alkalmazta olyan módon, mint az Európai Unió, ahol 1992-ben nemzetközi szerződésben (maastrichti szerződés) rögzítették. Ennek következtében, míg Amerika tetszőleges gyorsasággal tud eltávolodni gazdaságelméleti torzszülöttjétől (mint ahogyan azt Obama gazdaságélénkítési intézkedései is tükrözik), Európa beleragadt a neoliberális ortodoxiába. Az unió döntési mechanizmusa még akkor sem teszi lehetővé a maastrichti elvektől való eltérést, ha az egyes országok kormányai megértik, hogy a legfőbb megoldandó probléma a foglalkoztatás növelése, nem pedig a kismértékű árnövekedés ütemének további csökkentése. Európa tehetetlensége drámaian mutatkozik meg az Egyesült Államoktól való lemaradásában. Míg 1992 és 2009 között az Egyesült Államok európainál fejlettebb gazdasága évi 2,6 százalékkal növekedett, az unió átlagos növekedése 1,8 százalék volt. Közel két évtized statisztikai adatai bizonyítják, hogy ezzel a gazdaságelmélettel az unió sohasem lesz a világ legversenyképesebb, leggyorsabban növekvő, tudásalapú gazdasága, mint ahogy azt vezetői 2000-ben Lisszabonban vizionálták.