Háromszáz repülő király az Uvac felett

Napokig csak lestük őket. Némán, tisztelettel, ahogy feljebbvaló elé járul az ember. Egymást lepisszentve osontunk a méteres sziklafalak tövében, szépen sorban, mint valami dezertőr civilizációs katonákból verbuvált kémflotta. Csendben ringtak a kajakok a vízen, még a víz csobogását is elnémítottuk volna, csak hogy közelebb férkőzhessünk az uvaci kanyon királyaihoz.
A dél-szerbiai Zlatar-hegység és az Uvac folyó mentén, a Balkán talán legszebb természetvédelmi területén, egy több mint hétezer hektáron terülő rezervátumban háromszáz fakókeselyű tanyázik. Háborítatlan nyugalom, sziklabirodalom. Embernek itt szava nincs. A balkáni vadromantikához hozzátartozik, hogy ha szól is, abban nincs köszönet. Fizikailag fáj, amikor a kristálytiszta vízen, ahonnan szürkegémek és még vagy száz madárfaj egyedei rugaszkodnak az Uvac-kanyonban felduzzasztott tavak víztükréről az ég felé, felbukkan egy-egy pecás limlom, petpalack.
És akkor szuperlassításban, a kontraszt. A fakókeselyű a csodával határosan egyetlen szárnycsapás erejéig sem kapkod, fikarcnyi energiát sem pazarol semmire. Sziklaszirteken pózol, szemlél, kémlel, megfigyel. Nem szemetel, sőt, jó étvággyal eltakarít – dögöket fogyaszt. Repülőrajt után néhány másodperccel már uralja a teret, szélesre tárja három méter fesztávolságú szárnyait és felpattan egy felszálló légáramlatra. Ha úgy tartja kedve, háromezer méteres magasságig meg sem áll. Onnan akár száz négyzetkilométert is könnyedén belát.
Él az Őrvidéken, Burgenlandban egy festő, aki szinte minden egyes képére megfest legalább egy madarat. Éppen ezen a helyen, egy másik Lassítósávban (Madarak a hullámok felett, 2010. május 31.) írtam Anton Lehmdenről, a deutschkreutzi Nádasdy-kastély uráról, a madarak szerelmeséről. Egyik nap, ahogy a rekkenő hőségben egy sziklaszirten ücsörgünk a több száz méteres mélységben kanyargó Uvac felett, és megbabonázva számláljuk a körülöttünk kerengő keselyűket, eszembe jut ő is. Aztán később Hamvas. A Fák. Az ilyesféle megbabonázottság természete, ahogy a Fák című szösszenetnyi kisbibliában írja; a hideg láz.
Az az örök fokozásra hangolt fogyasztói ritmustól idegen képesség, ahogy a fák, a madarak hűvös büszkeséggel „elszenvedik” a létet. „Azt teszik, amit az élet velük tesz, ez a láz, és még eggyel több. … Hűsebb, hígabb, csendesebb, egyszerűbb, kevésbé követelő, elégedettebb és állandóbb.” A pillanat persze nem szorul sem magyarázatra, sem bölcseletre. Egyszerűen a zsigereiben érzi az ember. Mit nem adna, ha csak egy napra keselyű lehetne, ha úgy látna teret és időt, ahogy az uvaci kanyon királyai látják, ha lophatna a méltóságukból, vagy legalább feleannyira meglovagolhatná a végtelent, ahogyan ők.
Tollakra vadászunk. Úgy hordozzuk őket, mint valami ereklyét. Szerbiából hazafelé olvasom; az égi gépbehemótok repülésének fizikáját a keselyűkről (is) modellezték.