Híd a Dnyeszteren

Amit szabad Koszovónak, csak álom Tiraszpolnak: hiába kiáltotta ki függetlenségét, húsz év után sem ismeri el senki önálló országnak a Dnyeszter Menti Köztársaságot. Még a nagy testvér sem, de azért biztos, ami biztos, Oroszország a kicsiny kváziállamban állomásoztatja katonáit. Transznisztria mintha a Szovjetunió utolsó létező darabkája lenne.

Ütközőzóna
Mivel a mai Moldova és Transznisztria területén már az ókorban is stratégiai jelentőségű útvonalak vezettek keresztül, egyre-másra érkeztek oda az egymás ellen harcoló hódítók. Megfordultak itt dák, szarmata, gót, avar, besenyő, mongol, hun és magyar csapatok is. A független Moldva 1359-ben jött létre. 1467-ben Mátyás király seregei vívtak csatát Stepan cel Mare (III. István) katonái ellen, majd 1473-ban békét kötöttek. A terület 1538-ban az Oszmán Birodalom része lett, a Moldvai Fejedelemség keleti részét, Besszarábiát az 1812-es török–orosz béke értelmében csatolták Oroszországhoz. Az akkori Moldva nyugati része a Havasalfölddel és a Román Királysággal egyesült, ez a terület ma sem tartozik Moldovához. A térségben jelentős népvándorlások zajlottak, nőtt az oroszok, ukránok aránya, érkeztek bolgárok, gagauzok, zsidók, a román lakosság aránya pedig nyolcvanról ötven százalékra csökkent. 1918 elején Besszarábia kikiáltotta függetlenségét. Román uralom következett, de ezt Moszkva és több más ország nem ismerte el. 1924-ben Transznisztriában megalakították a Moldovai Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot. Az 1939 augusztusában aláírt Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében Besszarábia a szovjet érdekszférába került, 1940. június 28-án a Vörös Hadsereg megszállta a területet. Rövid időn belül közel százezer helyi lakos vált politikai üldözés áldozatává, 1946-ban éhínség tört ki, amely 200 ezer halottat követelt. Moszkva idővel az önálló moldovai identitás kialakításán kezdett dolgozni, fejlesztéseket hajtottak végre, szakembereket telepítettek Chisinauba. Moldova 1991. augusztus 27-én kiálthatta ki függetlenségét.

Üres a széles sugárút, s szürke, mint az időjárás. A város központjába érve egy szovjet harckocsi néz szembe velünk, más járművet épp nem is látunk. Pontosan hetven éve ez a tank érkezett meg először Tiraszpolba, megszállni jött, mint Osztapenko Budapestet. Ma dísztárgy, vagy inkább mementó, noha az orosz katonák Transznisztriából máig nem mentek haza. Mi a határon találkozunk néhánnyal, de ők is csak legyintenek, menjünk tovább. Dunaújvárosban vagy a többi magyar iparvárosban is hasonló lehetett a hangulat az ötvenes években, legalábbis ezt érezzük az első településre, Benderbe, majd Tiraszpolba érve. Persze az itteni lakosság hatvan százaléka, körülbelül fele-fele arányban, orosz vagy ukrán, vagyis a helyzet azért mégiscsak más. Mintha magukra hagyott díszletek között sétálnánk egy túlméretezett szovjet színházban, pedig itt minden igaz és valódi. Kis Szovjetunió ez a huszonegyedik században Leninnel, sok vörös csillaggal, sarlóval, kalapáccsal, igaz, ma már Coca-Colával is, de a Nyugattól még mindig elzárva.
Állni látszik az idő: 2006-ban a lakosság 97 százaléka az Oroszországhoz történő csatlakozásra szavazott, de ezt az arányt még a nagy testvér sem hitte el. 1990-ben az akkori tiraszpoli vezetők autonóm köztársaságként akartak belépni a még létező Szovjetunióba, de Mihail Gorbacsov elnök kijózanító válaszában azt közölte, ennek nincs semmi jogalapja. Úgyhogy nem csatlakozhattak, függetlenek sem lehettek, a Moldovai Köztársasághoz meg továbbra sem akarnak tartozni, maradt a reménytelen exlex állapot. Tiraszpol azért folytatta önálló intézményrendszereinek megszilárdítását, úgy tett, mint egy valóban születőben lévő új állam Európa keleti felén. A függetlenné vált Moldova nem sokáig tűrte a szakadár terveket, és sajátos módon épp a szovjet fegyverzet szétosztását követően robbantott ki háborút a Dnyeszter mentén. De a támadók az Alekszandr Lebegy parancsnok vezette 14. orosz hadseregbe ütköztek, amely hamar megfutamította a chisinaui (kisinyovi) erőket. Moldovának azóta semmi beleszólása sincs a tiraszpoli közéletbe. A háború nyomán mintegy kétezer halott, romok és növekvő szegénység maradt.
Kísérőnk, Mása alig hároméves volt akkor, mégis emlékszik a menekülésre, hogy otthonukat hátrahagyva Ukrajnában vészelték át a nehéz időket. Ma béke van, ha felülről nem szítják a feszültséget, az itt élő oroszok, ukránok, románok, gagauzok, bolgárok békében megférnek egymással. Összesen valamivel több mint félmillióan.
Ahogy esteledik, egyre többen lesznek az utcákon, mintha véget ért volna a szieszta. Már ha ezt a szót bárhogy is értelmezni lehet ebben a közegben. Ami az itteni élelmiszerboltban mindennapos árucikk, odahaza többnyire luxusterméknek számítana. Füstölt lazac, szárított csuklyás hal és megannyi vízi herkentyű, kaviár, sajtok. Persze fillérekért, vagyis kopejkákért. Bankkártyát nem fogadnak el. Rubel – mondják, az elvben hivatalos fizetőeszköznek számító moldovai lejt is hiába lobogtatjuk. A bankautomata két pénznemet: amerikai dollárt és orosz rubelt ajánl fel kivételre. Furcsa ez, dollárt még Koszovóban sem lehet csak úgy gépből felvenni, pedig a fiatal balkáni országot amerikai bábállamként szokás emlegetni. (Mégis az euró lett a hivatalos pénz. Transznisztriát meg még az oroszok sem ismerik el. Igaza lesz Washingtonnak: Koszovó nem teremt precedenst?) Itt Tiraszpolban, a moldovai–orosz hidegháború ütközőzónájában meg tessék: még választhatunk is az egykor egymásnak feszülő két nagyhatalom fizetőeszköze közül. Ezúttal maradunk a rubelnél. Nem túlzás kis hidegháborúként emlegetni, íme egy példa: a Románia területére tervezett amerikai rakétapajzs elemeire válaszul a Dnyeszter Menti Köztársaság elnöke, Igor Szmirnov maga kérte orosz rakéták telepítését területükre. A szovjet megszállás hetvenedik évfordulójára időzítve, épp Chisinauba érkezésünk napján jelentette be az ügyvezető moldovai elnök, Mihai Ghimpu, hogy az orosz csapatok azonnali és feltétel nélküli távozását követeli a Dnyeszter mentéről. A kilencvenes évek eleji zűrzavaros időszakban körülbelül kétezer orosz katona állomásozott az alig több mint négyezer négyzet-kilométeres kváziállamban, jelenleg mintegy nyolcszáz.
Nem véletlenül húzogatja éppen most a moldovai államfő a medve bajuszát. A feltétel nélküli csapatkivonást ő maga sem gondolhatta komolyan, azt azonban igen, hogy a moldovai román radikális erőket maga mögé sorakoztathatja fel. Chisinauban az államfőt a parlament választja meg háromötödös többséggel. Az úgynevezett Demokratikus Blokk és a kommunisták párharca miatt újabb országgyűlési választás nélkül azonban pillanatnyilag egyik oldalnak sincs esélye elnököt adni. Ám ősszel várhatóan referendumot tartanak, amelyen a lakosság arról dönthet: közvetlenül vagy továbbra is közvetetten döntsenek arról, ki kerüljön az ország élére. A kampány láthatóan megkezdődött. Ghimpu különben már májusban kifejezte, mit gondol az orosz kapcsolatokról. A „győzelem napi” moszkvai felvonulásra meghívót kapott ugyan, de így reagált rá: „Hogyan vonulhatnék együtt a hadsereggel, amely elhozta nekünk a kommunizmust, éhínséggel sújtott, és Szibériába deportált minket?”
Most, hogy lett pénzünk, alaposabban körülnézünk a boltban. Kosarat hiába keresünk, nem lehet csak úgy a termékek közt válogatni, ha szeretnénk valamit, kérni kell a pult mögött álló asszonyoktól. Fizetnénk, de a rubelünket látva a hölgyek rázzák a fejüket. A pénztáros csak annyit mond: de hiszen ez orosz! Miért milyen lenne? – kérdezzük, hisz ezt adta ki az automata. Transznisztriai rubel – felelik, nem értve, miért csodálkozunk ezen. Szerencsére gyorsan akad valaki, aki szívesen vált, nem ismerjük az árfolyamot, de mint utólag kiderül, nem csap be minket. Végre ehetünk. A sörért külön kell sorba állni, az ásványvízért, üdítőért is, a pékáruért szintén. Utóbbi kettőhöz már nincs türelmünk. Másáékkal véletlenül hoz össze a sors bennünket, az üzlet előtti asztaloknál elegyedünk beszélgetésbe velük. Mulatni készülnek, barátnőjük most tette le utolsó vizsgáját a szentpétervári egyetemen. Mindannyian jól tudnak angolul, mellette németül vagy franciául, egyetemre járnak, érezhetően képben vannak a világpolitikában, csak utazni nem tudnak annyit, amennyit szeretnének. Pénz és vízum kellene hozzá. Mint megtudjuk, az itt élők moldovai vagy orosz állampolgárok, de a kettő között szinte nincs átjárás, kettős állampolgárság csak román–moldovai viszonylatban működik. Az idős oroszoknak Moszkva havi 15 dollár nyugdíj-kiegészítést küld.
Chisinauban mindenki tudja, hogy ha az Európai Unió területére akar utazni, valószínűleg a magyar nagykövetségre kell mennie, hazánk ugyanis tizenhárom ország képviseletét látja el Moldovában. Ilyenre máshol nincs példa. Ráadásul magyar diplomata, Mizsey Kálmán az unió Moldováért felelős különmegbízottja, most pedig a Demokratikus Átmenetért Intézet (International Centre for Democratic Transition – ICDT) szintén magyar szakembereinek kezdeményezésére jön létre hamarosan az úgynevezett Dnyeszter menti eurorégió, amelyben a moldovaiak, a transznisztriaiak és az oroszok egyenrangú félként tevékenykedhetnek a kereskedelmi és kulturális kapcsolatok, valamint az emberek közti viszony javításáért. Az egyesülésnek a szervezet alelnöke, Köles Sándor lesz a tiszteletbeli elnöke. A nyitás mindenképpen szükséges, igaz, az iparilag aránylag fejlett Transznisztria, mint megtudtuk Mizsey Kálmántól Chisinauban, így is kereskedelme nagy részét – 50–70 százalék között ingadozva – az EU tagországaival bonyolítja.
A társainkként hozzánk szegődött fiatalok sokkal többet hallottak rólunk, mint mi mindeddig őróluk. A szépséges Mása járt is Magyarországon, igaz, csak átutazóban, amikor Franciaországba tartott munkát vállalni. Édesanyja ukrán, hivatali alkalmazott, százhetven dollárt keres havonta. Ez itt is nagyon kevés pénz, hiába olcsó az élelmiszer, a ruházkodás, közlekedés sokba kerül. Édesapja Izraelben, férje Ukrajnában hajózik, küldenek haza pénzt, így ki lehet jönni valahogy. Megszokott dolog, hogy húszéves lányok már férjhez mennek? – kérdezem. Errefelé igen, mondja Mása, bár tudja, hogy tőlük nyugatabbra mostanában nagyobb divat karriert építeni, mint családot alapítani. A társaság másik tagja, Jevgenyij száz százalékig orosz, még dédszülei költöztek Tiraszpolba a mai Oroszország területéről. Azt mondja, mindenki tudja a másikról, milyen származású, de ez nem jelent gondot a mindennapokban. Bár az alkoholra láthatóan van kereslet, a kocsmákban sem szoktak összeverekedni emiatt. De az ötfős társaságban senki sem moldovai – vagyis lényegében román – anyanyelvű.
Elhaladunk egy pincehelyiségben működő éjszakai bár – night-club – mellett is. Csak bepillantunk, de amit odabent látunk, még külsőségekben sem idézi a szocreált, a föld alatt ez itt már maga a velejéig romlott kapitalizmus. Gyorsan ki is fordulunk.
A fiatalok a folyóhoz indultak, hívnak minket is. Átsétálunk a hídon, lemegyünk a strandra, bár nem vagyunk éjszakai fürdőzéshez öltözve. A partszakasz a moszkvai főpolgármester, Jurij Luzskov feleségéé, Jelena Baturináé, aki a jól értesült Forbes magazin szerint ingatlanfejlesztő cégeinek köszönhetően mára a világ három leggazdagabb asszonyának egyikévé küzdötte föl magát. Persze mi nem találkozunk vele, ami aligha csoda, hiszen a Dnyeszter partján elviselhetetlenül sok a moszkitó ilyenkor. A hirtelen leszakadt zuhé elől ráadásul bemenekültek utánunk az eresz alá. A lányok pezsgőt bontanak, kiállnak az esőbe, hogy ne csípjék őket a szúnyogok. Biztonsági őr lép hozzánk, közli, hogy magánterületen tartózkodunk, de maradhatunk, ha akarunk. Kortyolgatjuk a jófajta italt, Cricovából való, a több kilométeres pincelabirintussal büszkélkedő moldovai borvidékről.
– Látjátok, úgy élünk mi is, mint ti, nem dörögnek a fegyverek, nem rabolnak ki az első utcasarkon – mondja Jevgenyij, utalva a hazájáról méltatlanul keringő rémhírekre. Meséli, nemrég Transznisztriában forgatott egy francia tévéstáb, de tagjait csak az érdekelte, menynyire egyszerűen lehet fegyverhez jutni. Azt gondolták, hagyma meg retek helyett a piacon is kalasnyikovot árulnak. Csalódniuk kellett, de ez állítólag mit sem zavarta őket, a filmben végig csak arról beszéltek, hogy Tiraszpol a kelet-európai fegyverkereskedelem egyik központja.
Hogy mi lesz ezeknek a fiataloknak a jövője, ők maguk sem tudják. Külföldre kellene menniük pénzt keresni, de igazából egyikük sem akarja elhagyni a hazáját. Meg nem is egyszerű csak úgy utazgatni, a távolból beszerezni az engedélyeket. A térség ismerői szerint a legvalószínűbb, hogy Transznisztria széles körű autonómiát kap Moldovától, vagy valamilyen unióra lépnek, de sem a függetlenedés, sem az Oroszországhoz csatlakozás nem reális alternatíva. Mint ahogy Mizsey Kálmán különmegbízott szerint az is csak a politikai folklór része, hogy Moldova és Románia valamikor egyesül. Aki moldovaiként kérte a román állampolgárságot, főként az uniós útlevélért s az ezzel járó szabadságért tette. Újdonsült orosz barátainknak sosem lesz ilyen papírjuk. Mása a Genfi-tavat már látta, egyszer szívesen megnézné a Balatont is.