Hosszú futás

Keményedik a francia belpolitika: a közbiztonságban a jobbközép kormány részéről olyan, korábban tabunak számító elképzelések megvalósítása merült fel, amelyek hallatán az ellenzék antidemokratikus, alkotmányellenes, sőt rasszista és idegengyűlölő jelzőket használ. Az elmúlt hetek kabinetet érintő botrányai után most az államfő diktálja a tempót. Nem véletlenül azon a pályán, amely már eddig is sikert hozott a számára: az állampolgárok biztonságának megerősítésében.

Csak Románia felelős a „botrányos körülményekért”, amelyben a határain belül cigányok százezrei élnek? És most „a legjobb barátjának” unszolására fordít majd többet a romák felemelkedésére, amikor nyugdíjasainak járandóságát és állami alkalmazottainak fizetését kénytelen megkurtítani? – teszi fel a sorjázó kérdéseket a cikk szerzője.
Romániából indult a lavina, és Olaszországban újabb lendületet vett. Róma a törvényi szabályokkal és tömeges kiutasításokkal a közelmúltban elérte, hogy majd ötödére – mintegy ötvenezer emberre – leszorította az Olaszországban tartózkodó romániai cigányok számát. Persze ezen intézkedésekre se volt egy szava sem az Európai Uniónak. De mi volt az ára az olasz sikernek? Ezek a „bűnöző életmódot” folytató romák egyszerűen továbbálltak, de volt annyi eszük, hogy nem mentek haza az ismert nyomorba, hanem a legközelebb lévő szomszédos állam, Franciaország lett az úti céljuk.
Ha Európa nagyvonalúan nem volt hajlandó foglalkozni a romakérdéssel, most majd fog: az unió egyik alapítója, Párizs a későn észrevett probléma miatt igencsak türelmetlen. Aligha fog ez a kérdés békességben megoldódni. Mintha most fedezték volna fel, hogy vagy tízmillió cigány él a földrészen. A francia sajtó teli van a különböző kelet-európai országokban élő romák sanyarú helyzetéről szóló cikksorozatokkal. Kezdve a csehországi fallal, a szlovákiai „éhséglázadással”, a nálunk lévő, „mindent elborító rasszizmussal”, amely elől csak a külföld adhat menedéket, de még arra is jut figyelem, hogy a szófiai cigányok azért mások, mint a többiek. Valamit mégis észrevettek: mégpedig azt, hogy ez európai probléma, amely a határok lebontásával bárhol megjelenhet. Most még a kiutasításokkal – ideig-óráig – szőnyeg alá lehet söpörni a kérdést, ám mindenki látja, hamarosan újból megjelenik, még sürgetőbben.
Demokrácia- és alkotmányellenes, a köztársasági elvek végzetes elárulása, idegengyűlölő, populista: nagyjából ezek a jelzők hagyták el a bírálók száját, na nem a cigányok kitoloncolása miatt – azért olyan messzire az emberi jogok védelmében ők sem mennek el –, hanem az államfő grenoble-i kapitányságon mondott beszédével kapcsolatban. Ott ugyanis Sarkozy bejelentette: a megfelelő jogalap megteremtése után elveszik a francia állampolgárságot attól a személytől, aki bevándorlóként közbiztonsági feladatot ellátó személyre támad. Aki szolgálata teljesítése közben megöl egy rendőrt vagy csendőrt, az mindenfajta mérlegelés nélkül legalább harminc év börtönt kap. Már szeptemberben a parlament elé kerül megvitatásra a törvényjavaslat.
Valamit tenni kellett a szaporodó rendőrellenes fizikai támadások miatt, de valóban jó úton jár az államfő? – halkan ezt feszegetik még a kormánypárti sorokban is.
Az ellenzék érthetően teljes erőből támadja a szerinte a köztársasági értékek lábbal tiprását. Mi az, hogy bevándorló francia állampolgár? Vagy állampolgár, vagy nem az. A francia alkotmány nem tesz ilyen különbséget, a törvény előtt mindenki egyenlő, tekintet nélkül fajra, nemre, bőrszínre és vallásra – érvelnek az ellenzők. Ha valaki bevándorlóként szerzett állampolgárságot, a szüleit is figyelembe veszik, vagy a nagyszüleit is? Esetleg Nagy Károlyig visszamenőleg kell igazolnia a származását? Létrejön majd egy – ugyancsak vékony – színtiszta francia réteg, míg a többi csak másodlagos állampolgársággal rendelkezik? Egyébként – emlékeztetnek rá Párizsban jó néhányan – az államfő is bevándorlók gyermeke, tehát jó lesz, ha nem emel kezet rendőrre.
Számtalan eshetőséget lehetne még boncolgatni, de a világ majd minden alkotmányában benne van az állampolgárság megvonásának lehetősége. Ez Frankhonban is adott a „főbenjáró bűnök” elkövetőinek: például ha valaki kémtevékenység következtében súlyosan árt Franciaországnak, vagy kivételes jelentőségű terrorcselekményt követ el. Ám itt is van kibúvó: ha az elkövető nem rendelkezik más ország állampolgárságával, ma már nem lehet hontalanná nyilvánítani, ahogyan a tíz évvel korábban megszerzett francia útlevelet sem lehet visszavonni.
Az elnök bedobott egy talán kevésbé előkészített ötletet, ám nehogy azt higgyük, hogy a párttársai nem kaptak rajta, és nem fejelték meg újabb és újabb variációkkal, amelyek szerintük megérdemelnék az állampolgárság-vesztést. Brice Hortefeux belügyminiszter azonnal megtoldotta az államfő javaslatát. Szerinte azokra is vonatkozhatna ez, akik Franciaország területén poligámiában élnek. Aztán a kormánypárt soraiból az is elhangzott, hogy azokra is kiterjesztenék az állampolgárság megvonását, akik Franciaországban hozzájárulnak és közreműködnek a fiatal afrikai lányok klitoriszeltávolításában.
Még van idő, még lehet sorolni, hogy ki nem alkalmas arra, hogy francia állampolgár legyen.
Nicolas Sarkozy grenoble-i üzenetében „ötven év elhibázott bevándorláspolitikájáról” szólt. Ez ilyen formában még sohasem hagyta el hivatalban lévő francia elnök száját. Soha államfő nem merte ilyen nyíltan beismerni az integrációs törekvések legalább részbeni kudarcát. Egyes megfigyelők szerint Nicolas Sarkozy kőkemény beszédében egyenlőségjelet tett a migráció és a bűnözés közé. Bár ez koránt sincs így, hiszen az elnök ne tudná, hogy milyen új energiákat adtak a máshonnan jöttek a francia társadalomnak?! De a bevezetőben felsorolt esetekben mindenhol bevándorlókra vagy nem rendezett helyzetűekre bukkanhatunk. A rendőrségi riportok zömében a politikailag korrekt megfogalmazás szélső határa szerint hallhatunk „nem egészen francia hangzású neveket”. A francia börtönök is – természetesen nem hivatalos felmérés szerint – nyolcvan százalékban velük vannak tele. Tehát a probléma létezik. Ám vajon nem túl későn és nem eléggé átgondoltan nyúlnak most a szigorításhoz?
Ráadásul épp a napokban látott napvilágot az a kutatás, amely szerint egyértelműen csökkent a bűnesetek száma Franciaországban. Az utóbbi tíz évben több mint harmincöt százalékkal kevesebb gyilkosságot követtek el, a 2000-es 1051-ről napjainkra 682-re csökkent a megöltek száma. Majd minden bűnkategóriában esés tapasztalható. Akkor most melyik kormánynak higgyünk: amelyik büszkélkedik a kedvező bűnügyi mutatókkal, vagy annak, amelyik kemény törvényekkel próbálja meg uralni az elharapódzó bűnözést? Valószínűleg mindkettőnek: egyrészt valóban csökken a bűnesetek száma, viszont egyre nagyobb teret kap a híradásokban „a nagy bűnözés”, a szervezett bandák fellépése, az egyre brutálisabb cselekményekről szóló beszámolók, amelyek érthetően hetekig uralják a médiát.
A francia kabinetnek nemcsak a bevándorló elkövetőkkel van gondja, már kiskamaszkorban akarja eltéríteni a bűntől a gyermekeket. Mégpedig igen érdekes megoldással. A statisztikák szerint a tinédzserek egyre fiatalabb korban, egyre súlyosabb bűntetteket követnek el. Szintén ősszel kerül a párizsi parlament elé az a törvénytervezet, amely a próbára bocsátott fiatalkorúnak a szüleit büntetné meg, mégpedig kétéves elzárással, ha a gyermekük újra bűnt követ el. Jó kis franciás ötlet – mondhatnánk, de nem az. Kanadából honosították, ott állítólag kiválóan működik.
„Szavak, mindig csak a szavak – lemondóan így kommentálta Jean-Marie Le Pen, a Nemzeti Front vezetője a kormány javaslatait. – Harminc éve ugyanezeket mondtam a bevándorlásról, és azóta se történt semmi.” Pedig Nicolas Sarkozy megkezdte hosszú futását a 2012-es választások megnyerésére. A belbiztonsági „akciócsomaggal” nemcsak a franciák zömének, hanem a tőle jobbra álló szavazók megnyerésére is számít.