Hosszú futás

Keményedik a francia belpolitika: a közbiztonságban a jobbközép kormány részéről olyan, korábban tabunak számító elképzelések megvalósítása merült fel, amelyek hallatán az ellenzék antidemokratikus, alkotmányellenes, sőt rasszista és idegengyűlölő jelzőket használ. Az elmúlt hetek kabinetet érintő botrányai után most az államfő diktálja a tempót. Nem véletlenül azon a pályán, amely már eddig is sikert hozott a számára: az állampolgárok biztonságának megerősítésében.

Ki akarja, hogy elvetemült, a karhatalom elől menekülő bűnözők rendőrt lőjenek le az utcán? Ki szeretné, hogy amerikai maffiafilmeket idézve bandákba tömörült fegyveresek támadjanak a közbiztonság őreire? Ki akarja látni, hogy ki tudja, honnan jött hordák a maguk kezébe veszik az igazságszolgáltatást, és rendőrőrsöket ostromolnak meg? Valószínűleg senki.
A közelmúltban ezek az esetek megtörténtek Franciaországban (is): május második felében bankrablók Párizsban lelőttek egy rendőrnőt. Itt voltak a grenoble-i zavargások, amelyek azért robbantak ki, mert a rendőrök halálosan megsebesítettek egy kaszinórablót menekülés közben. A bűnözők ezt követően egy éjszakára átvették a hatalmat a városrészükben: tűzharcot vívtak a rendőrökkel, szokás szerint gépkocsikat gyújtottak fel.
Halálos fenyegetéseikkel azt is elérték, hogy a tíz rendőrt – saját testi épségük védelmében – „időlegesen kivonták” Grenoble-ból. Hova jutunk, ha bűnözők határozzák meg, hogy ezen vagy azon a helyen kik védjék a közrendet? Aztán következett július közepén a „saint-aignani cigány lázadás”, amelynek során baltával és vasrudakkal felfegyverkezett romák törtek-zúztak a Loire menti városkában, mert egy társukat a hatóság hosszas üldözés után lelőtte, mivel nem állt meg autójával egy rendőri ellenőrzésnél.
Nicolas Sarkozy ezekből az eseményekből arra a következtetésre juthatott, itt az ideje, hogy újból felöltse magára „az egyenruhát”, és a belbiztonság legfőbb őrének szerepét magára vegye. Hiszen kétszer ez már segített rajta: az igazi felemelkedése belügyminiszter korára datálódott, amikor két ember helyett dolgozott, és sikerült felráznia a tunyaságból a rendőrséget. Másodszor pedig a 2007-es elnökválasztási kampányban kapóra jött, hogy a szocialista jelölt belement a csapdájába: olyan területen kezdett vitát, ahol egyértelműen Sarkozy a nyerő.
Ráadásul, kár tagadni, az elmúlt hónapokban az ellenzék fújta a passzátszelet. A munkaügyi miniszter, Éric Woerth ügyei az elnököt kezdték veszélyeztetni. Itt az alkalom, hogy visszavágjon, és visszavegye a kezdeményezést. Mégpedig olyan területen, amelyhez ért, és amely mindenkit érint: a mindennapok biztonságában. A párizsi sajtó tudni véli, hogy a múlt pénteki grenoble-i államfői beszédet jól átgondolták. Hetek óta az Élysée-palotában az elnöki apparátus titkára, Claude Guéant, a szürke eminenciás a belügyminisztérium illetékeseivel titkos megbeszéléseket folytatott, tehát korántsem volt mindez improvizáció.
Már előzetesen is igen kemény intézkedéseket jelentett be Sarkozy: Franciaországban három hónap alatt felszámolnak háromszáz cigány tábort. Azokat a külföldieket, akiknek jogilag rendezetlen a helyzetük, kiutasítják az országból. Egyébként mindenfajta csinnadratta nélkül Párizs már rég ezt az utat járja: tavaly több mint tízezer cigány származású külföldi személyt toloncoltak vissza hazájába.
Ám most is vagy húszezer roma keseríti főként a párizsiak életét – erre így hívják a főleg Kelet-Európából érkező cigányokat. A helyi cigányokat „úton lévőknek”, azaz vándorlóknak nevezik, akiknek létszámát 400–600 ezer főre becsülik. Ők zömükben francia állampolgárok, nem egy esetben nem is cigány nemzetiségűek. Az önkormányzatokat törvény kötelezi arra, hogy számukra területet jelöljenek ki, ahol lakókocsijaikkal három hónapra megállhatnak. Az engedélykérés inkább nevezhető egyfajta zsarolási aktusnak, mert bizony megfelelő összeg fejében meg lehet győzni az „úton lévőket”, hogy máshol telepedjenek le.
Ám valami túlcsordult a saint-aignani randalírozás miatt. A Franciaországban lévő mintegy hatszáz tábor felét felszámolják, ahol nagyrészt külföldről jött romák élnek, tehát nem a vándorlók. Az államfő egyenesen a bűn melegágyainak nevezte ezeket a helyeket, ahol nem dolgoznak, csupán koldulásból élnek. A gyermekeket kéregetésre kényszerítik, a lányokat pedig prostitúcióra, miközben a szüleik ki tudja, miből élnek meg.
Sarkozy ennek az életformának üzent hadat: az „úton lévőknek” is le kell telepedniük, a XXI. században nem lehet nomád módra élni – hangoztatta az államfő. A cigány szervezetek – Franciaországban szép számban van belőlük – persze mind felháborodtak. Volt, aki nyílt rasszizmusról beszélt, másnak a holokauszt jutott eszébe, míg a harmadik – igen bölcsen – csak annyit közölt: „Ha Sarkozy háborúban áll a cigányok életformájával, akkor azt biztosan megmondhatják neki, hogy ezt a harcot, mint megannyi más elődje, el fogja veszíteni.”
A háború viszont megkezdődött, mégpedig a múlt héten az első cigány tábor felszámolásával. Érdekes módon az Európai Unió mintha megvakult volna, mint tette azt az olaszországi roma telepek megszüntetésénél is. „Nincs beleszólása abba – mondják Brüsszelben –, hogy egy ország milyen formában szerez érvényt a tartózkodási engedély lejártának.” Ilyenkor kevésbé hallatszanak az emberi jogok harcosainak szavai. Ha Kelet-Európában a cigányokat erőszakkal akarnák életforma-változásra kényszeríteni, már zúgna a nyugati liberális sajtó, és fajgyűlölettel vádolná meg az adott országot.
Franciaország úgy döntött, hogy a roma ügyet az Európai Unió döntéshozó szervei elé viszi. A főként Romániából és Bulgáriából érkező tízezrek érdekében, akik ilyen táborokban húzzák meg magukat, kellene Brüsszelnek dörgő hangját hallatnia: miért nem biztosít számukra normális megélhetést hazájuk? Mivel Bukarest és Szófia még nem tartozik a Schengen-régióba, ha állampolgáruk három hónapos vízuma lejár, könnyen a kiutasítás sorsára juthat.
Az európai ügyekért felelős francia államtitkár, Pierre Lellouche jövő év márciusára, amikor el kell dönteni Románia és Bulgária felvételét a schengeni övezetbe, kilátásba helyezte: ha az említett két országban nem javítanak a romák helyzetén, Franciaország vétót fog emelni a csatlakozás ellen. Magyarán nem fogja engedélyezni a románok és bolgárok – így a cigányok – szabad utazását az Európai Unión belül.
Az Adevarul román napilap elismerte, hogy bizony a romániai kormányok évek óta semmit sem tettek a cigánykérdés megoldására. Helyesebben tettek: exportálták. De hogyan lehet, hogy 2007 januárja óta, amióta Románia tagja az Európai Uniónak, nyugaton csak most vették észre a kelet-európai romák sanyarú sorsát?

*

Csak Románia felelős a „botrányos körülményekért”, amelyben a határain belül cigányok százezrei élnek? És most „a legjobb barátjának” unszolására fordít majd többet a romák felemelkedésére, amikor nyugdíjasainak járandóságát és állami alkalmazottainak fizetését kénytelen megkurtítani? – teszi fel a sorjázó kérdéseket a cikk szerzője.
Romániából indult a lavina, és Olaszországban újabb lendületet vett. Róma a törvényi szabályokkal és tömeges kiutasításokkal a közelmúltban elérte, hogy majd ötödére – mintegy ötvenezer emberre – leszorította az Olaszországban tartózkodó romániai cigányok számát. Persze ezen intézkedésekre se volt egy szava sem az Európai Uniónak. De mi volt az ára az olasz sikernek? Ezek a „bűnöző életmódot” folytató romák egyszerűen továbbálltak, de volt annyi eszük, hogy nem mentek haza az ismert nyomorba, hanem a legközelebb lévő szomszédos állam, Franciaország lett az úti céljuk.
Ha Európa nagyvonalúan nem volt hajlandó foglalkozni a romakérdéssel, most majd fog: az unió egyik alapítója, Párizs a későn észrevett probléma miatt igencsak türelmetlen. Aligha fog ez a kérdés békességben megoldódni. Mintha most fedezték volna fel, hogy vagy tízmillió cigány él a földrészen. A francia sajtó teli van a különböző kelet-európai országokban élő romák sanyarú helyzetéről szóló cikksorozatokkal. Kezdve a csehországi fallal, a szlovákiai „éhséglázadással”, a nálunk lévő, „mindent elborító rasszizmussal”, amely elől csak a külföld adhat menedéket, de még arra is jut figyelem, hogy a szófiai cigányok azért mások, mint a többiek. Valamit mégis észrevettek: mégpedig azt, hogy ez európai probléma, amely a határok lebontásával bárhol megjelenhet. Most még a kiutasításokkal – ideig-óráig – szőnyeg alá lehet söpörni a kérdést, ám mindenki látja, hamarosan újból megjelenik, még sürgetőbben.
Demokrácia- és alkotmányellenes, a köztársasági elvek végzetes elárulása, idegengyűlölő, populista: nagyjából ezek a jelzők hagyták el a bírálók száját, na nem a cigányok kitoloncolása miatt – azért olyan messzire az emberi jogok védelmében ők sem mennek el –, hanem az államfő grenoble-i kapitányságon mondott beszédével kapcsolatban. Ott ugyanis Sarkozy bejelentette: a megfelelő jogalap megteremtése után elveszik a francia állampolgárságot attól a személytől, aki bevándorlóként közbiztonsági feladatot ellátó személyre támad. Aki szolgálata teljesítése közben megöl egy rendőrt vagy csendőrt, az mindenfajta mérlegelés nélkül legalább harminc év börtönt kap. Már szeptemberben a parlament elé kerül megvitatásra a törvényjavaslat.
Valamit tenni kellett a szaporodó rendőrellenes fizikai támadások miatt, de valóban jó úton jár az államfő? – halkan ezt feszegetik még a kormánypárti sorokban is.
Az ellenzék érthetően teljes erőből támadja a szerinte a köztársasági értékek lábbal tiprását. Mi az, hogy bevándorló francia állampolgár? Vagy állampolgár, vagy nem az. A francia alkotmány nem tesz ilyen különbséget, a törvény előtt mindenki egyenlő, tekintet nélkül fajra, nemre, bőrszínre és vallásra – érvelnek az ellenzők. Ha valaki bevándorlóként szerzett állampolgárságot, a szüleit is figyelembe veszik, vagy a nagyszüleit is? Esetleg Nagy Károlyig visszamenőleg kell igazolnia a származását? Létrejön majd egy – ugyancsak vékony – színtiszta francia réteg, míg a többi csak másodlagos állampolgársággal rendelkezik? Egyébként – emlékeztetnek rá Párizsban jó néhányan – az államfő is bevándorlók gyermeke, tehát jó lesz, ha nem emel kezet rendőrre.
Számtalan eshetőséget lehetne még boncolgatni, de a világ majd minden alkotmányában benne van az állampolgárság megvonásának lehetősége. Ez Frankhonban is adott a „főbenjáró bűnök” elkövetőinek: például ha valaki kémtevékenység következtében súlyosan árt Franciaországnak, vagy kivételes jelentőségű terrorcselekményt követ el. Ám itt is van kibúvó: ha az elkövető nem rendelkezik más ország állampolgárságával, ma már nem lehet hontalanná nyilvánítani, ahogyan a tíz évvel korábban megszerzett francia útlevelet sem lehet visszavonni.
Az elnök bedobott egy talán kevésbé előkészített ötletet, ám nehogy azt higgyük, hogy a párttársai nem kaptak rajta, és nem fejelték meg újabb és újabb variációkkal, amelyek szerintük megérdemelnék az állampolgárság-vesztést. Brice Hortefeux belügyminiszter azonnal megtoldotta az államfő javaslatát. Szerinte azokra is vonatkozhatna ez, akik Franciaország területén poligámiában élnek. Aztán a kormánypárt soraiból az is elhangzott, hogy azokra is kiterjesztenék az állampolgárság megvonását, akik Franciaországban hozzájárulnak és közreműködnek a fiatal afrikai lányok klitoriszeltávolításában.
Még van idő, még lehet sorolni, hogy ki nem alkalmas arra, hogy francia állampolgár legyen.
Nicolas Sarkozy grenoble-i üzenetében „ötven év elhibázott bevándorláspolitikájáról” szólt. Ez ilyen formában még sohasem hagyta el hivatalban lévő francia elnök száját. Soha államfő nem merte ilyen nyíltan beismerni az integrációs törekvések legalább részbeni kudarcát. Egyes megfigyelők szerint Nicolas Sarkozy kőkemény beszédében egyenlőségjelet tett a migráció és a bűnözés közé. Bár ez koránt sincs így, hiszen az elnök ne tudná, hogy milyen új energiákat adtak a máshonnan jöttek a francia társadalomnak?! De a bevezetőben felsorolt esetekben mindenhol bevándorlókra vagy nem rendezett helyzetűekre bukkanhatunk. A rendőrségi riportok zömében a politikailag korrekt megfogalmazás szélső határa szerint hallhatunk „nem egészen francia hangzású neveket”. A francia börtönök is – természetesen nem hivatalos felmérés szerint – nyolcvan százalékban velük vannak tele. Tehát a probléma létezik. Ám vajon nem túl későn és nem eléggé átgondoltan nyúlnak most a szigorításhoz?
Ráadásul épp a napokban látott napvilágot az a kutatás, amely szerint egyértelműen csökkent a bűnesetek száma Franciaországban. Az utóbbi tíz évben több mint harmincöt százalékkal kevesebb gyilkosságot követtek el, a 2000-es 1051-ről napjainkra 682-re csökkent a megöltek száma. Majd minden bűnkategóriában esés tapasztalható. Akkor most melyik kormánynak higgyünk: amelyik büszkélkedik a kedvező bűnügyi mutatókkal, vagy annak, amelyik kemény törvényekkel próbálja meg uralni az elharapódzó bűnözést? Valószínűleg mindkettőnek: egyrészt valóban csökken a bűnesetek száma, viszont egyre nagyobb teret kap a híradásokban „a nagy bűnözés”, a szervezett bandák fellépése, az egyre brutálisabb cselekményekről szóló beszámolók, amelyek érthetően hetekig uralják a médiát.
A francia kabinetnek nemcsak a bevándorló elkövetőkkel van gondja, már kiskamaszkorban akarja eltéríteni a bűntől a gyermekeket. Mégpedig igen érdekes megoldással. A statisztikák szerint a tinédzserek egyre fiatalabb korban, egyre súlyosabb bűntetteket követnek el. Szintén ősszel kerül a párizsi parlament elé az a törvénytervezet, amely a próbára bocsátott fiatalkorúnak a szüleit büntetné meg, mégpedig kétéves elzárással, ha a gyermekük újra bűnt követ el. Jó kis franciás ötlet – mondhatnánk, de nem az. Kanadából honosították, ott állítólag kiválóan működik.
„Szavak, mindig csak a szavak – lemondóan így kommentálta Jean-Marie Le Pen, a Nemzeti Front vezetője a kormány javaslatait. – Harminc éve ugyanezeket mondtam a bevándorlásról, és azóta se történt semmi.” Pedig Nicolas Sarkozy megkezdte hosszú futását a 2012-es választások megnyerésére. A belbiztonsági „akciócsomaggal” nemcsak a franciák zömének, hanem a tőle jobbra álló szavazók megnyerésére is számít.