Nyári képek a Városmajorban

Felhőtlen nyári szórakozás – ha az agyat zsibbasztó hőség miatt más nem is, ez a bugyuta szlogen bizonyára eszünkbe jut, ha a kiállítás címére gondolunk. Hurrá, nyaralunk, ha kedd, akkor Belgium, s ha biciklisták, akkor a Balaton… És valóban, ha mondjuk Hőgye Katalin Tállyai nyár című plasztikáját szemléljük, érezzük, szinte ömlik a jókedv, a vidámság, a gondtalanság a túlcsorduló vizű kádból, ékesen szemléltetve, hogy nem kell sok hozzá, hogy jól érezzük magunkat. Van persze Balaton is minden mennyiségben, és van Adria, Földközi-tenger, festmények, grafikák, textíliák, ékszerek válaszolnak a kihívásra, arra, hogy a tárlat címében megfogalmazott „nyár” hívószó mit is jelent egy-egy alkotó számára. Természetesen mindenki számára mást. Ezüst Györgynek például régi nyarak emlékét, amelyeket nosztalgizálva idéz fel az elhagyatott csónak látványával. Nádas László könnyed nyári kalandot jelenít meg néhány tollvonással, Mocsári Mária nemezképén a balatoni vihar erővonalai sejlenek föl, Nagy Gábor György Nagymosás című nagyméretű nyomata az irónia segítségével mutat rá, hogy egymástól látszólag teljesen különböző részletekből hogyan teremthet egységes egészet az alkotó, hogy a nyári szorgalmi feladat megoldásán keresztül azt is érzékeltesse: a művész számára milyen fontos dolog, hogy átgondolja helyzetét a világban, kapcsolatát környezetével, a többi alkotóval.
S ha már erről van szó, akkor a legkevésbé sem a felhőtlen nyári élvezetek tárlatának, hanem a kortárs magyar művészet jelentős értékeit megmutató, ezen keresztül pedig új értékeket ígérő kiállításnak nevezhetjük ezt a galéria (újra) nyitó tárlatot. Olyan bemutatónak, amely egyféle megoldást jelent a művészek és a közönség, a művészközösségek, konkrétan és környezetük kapcsolatát illetően. Az a művészutca, amely születőben van a Hajnóczy József utcában, nem a Galéria 12 Egyesület kezdeményezésére, a XII. kerületi önkormányzat támogatásával, azokra a változásokra reagál, amelyek napjainkra bekövetkeztek a kortárs művészet és a mecenatúra, a művészvilág és a civil szféra kapcsolatában. Jól tudjuk, hogy szükség van ezekre a határozott, érthető válaszokra, hiszen az állami mecenatúra mára szinte a nullával vált egyenlővé, s ha remélünk is kedvező változásokat ezen a területen, világossá vált, hogy egyrészt a művészeti közösségek önszerveződése, másrészt pedig a helyi mecenatúra erősödése jelentheti a megoldást, a valódi polgári mecenatúra kialakulásához. A nyitás.
A Városmajorban nemcsak a középkori festészetben oly népszerű zárt kert (hortus clausus) műfaja, de Voltaire Candide-jának befejező mondata (Műveljük kertjeinket!) is eszünkbe juthat, hiszen annak a városrésznek a közepén vagyunk, ahol II. József rendeletére már a XVIII. század végén, a pest-budai polgárosodás kezdetén közparkot létesítettek, s ahol a budai erdőkből hozott csemetéket ültettek el 1787-ben. Az utolsó óriási, épp 202 éves szilfákat egyébként 1989-ben vágták ki – jelkép értékű talán az is, hogy éppen akkor, amikor egy négy évtizedes, a szó szoros és átvitt értelmében vett pusztulási folyamat véget ért. Épp ideje hát, hogy az épülés folyamatai elinduljanak, vagy épp megerősödjenek, ideje, hogy az a rendkívüli teremtő energia, amely az itt élő művészekben sűrűsödik, és az a közösségépítő szándék, amely a helyi mecenatúrát jellemzi, úgy találkozzon, hogy a lehető legtágabb legyen az a kör, amelyet maga köré vonz az egymás mellett megnyíló műhelyek, műtermek, az itt születő műveket bemutató galériák révén, amelyek a már évek óta eredményesen működő Hegyvidéki Galériával vagy éppen a Barabás-villával együtt a művészet nyilvánosságának sűrű szövetét jelenthetik.
Mint hal a vízben? – Kecskés Kriszta munkájának a címét kölcsönözve akár ez a vágykép is lebeghetne a szemünk előtt a kortárs művészet itteni helyzetének az alakulásáról. Ahogyan azonban Vén Zoltán vagy Toldi Miklós művei figyelmeztetnek, nem árt egy kis humorba, öniróniába csomagolt kétség, szerénység sem a nagy tervek megvalósítására irányuló munkálkodás közben. Már csak azért sem, mert így annál elmélyültebb lehet a kutatás, amely az apró részletektől, az elemi struktúráktól elindulva – ahogyan például Maczkó Erzsébet fotója vagy Kapolyi Mária grafikája, Borza Teréz növényi struktúrákból épülő finom porcelánmunkája mutatja – vezet a Bogdán Hajnal grafikájának címében is megidézett „egyetlen metafora” felé. Ez a metafora Szentkuthy Miklós szerint nem más, mint „a nyersen allegorikusnak és az őrülten szeszélyesnek, a durván logikusnak és az abszurdul vitálisnak, a matematikailag tematikusnak és az isteni potencialitáshoz hasonlóan bomlottnak egyesítése”, azaz a legkülönbözőbb értékekből épülő, a világ nagy kérdéseire választ adó művészet. Benne a nyárral is, természetesen – és mindazzal, ami a nyár után következik.