Romok és csontvázak

A két évtizede megállás nélkül tartó, úgynevezett haderőreformok folyamatában a légierő 2007 januárjában, az MH Összhaderőnemi Parancsnokság létrehozásával vesztette el végleg haderőnemi önállóságát. Ma magyar légierőről mint szervezeti egységről nem lehet beszélni.

A magyar állam és a Magyar Honvédség (MH) egyik legnagyobb rendezvényére kerül sor a hétvégén a kecskeméti 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázison. A kilátogató sok tízezer magyar érdeklődő és külföldi vendég mindenek- előtt szembesülhet a magyar honvédséggel, és megtekintheti annak erődemonstrációját – amit ellenségektől mentes, szép új világunkban, politikailag korrekt nyelvezettel illik képességbemutatónak hívni. Az adófizető megnézheti, hogy szeretett hazájának illetékesei kivel, mivel és hogyan védenék meg, ha a szükség úgy hozná.
Ezt azért illik leszögezni, mert az elmúlt nyolc, de különösen a legutóbbi négy évben a kecskeméti repülőnap tagadhatatlanul a politikai marketing eszközévé is vált. A harci gépeket az azokat üzemeltető katonákkal együtt díszletté silányította a legmagasabb szintű számítás. Honvédelmi minisztersége alatt a szocialista Szekeres Imre szemrebbenés nélkül kihasználta a rendezvény nyújtotta lehetőséget saját arculatának erősítése végett. Ki ne emlékezne a „legnépszerűbb” Boros–Bochkor és persze Palik, vagy éppen a sógorok energiaitalos cégének önzetlen támogatására Kecskeméten és az augusztus 20-i parádén? A sok millió forintos honvédségi üzemórákon repültetett rádiós műsorvezető állítólag a Honvédelmi Minisztérium (HM) pilótatoborzásához járult hozzá, állampolgári elhivatottságtól fűtve, társadalmi munkában. Magasztos cél. Kár, hogy az MH légierejének legsúlyosabb, immár akut problémáját, a rendkívül specializáltan képzett (mondhatni aranyárban mért) munkaerő megtartását éppen az elmúlt években nem sikerült megoldani. S ne feledkezzünk el arról sem, hogy közben három katona katasztrófákban repülőhalált halt és három pótolhatatlan repülőeszköz semmisült meg, ami az olyan kis haderőkben, mint a magyar, több tíz százalékos veszteséget jelent. Békeidőben, anélkül, hogy egyetlen puskalövés is eldörrent volna. Illetve eldördült egy magas rangú pilóta hibájából egy MiG–29-es gépágyúja, de az esetet eltussolták.
Ezzel el is érkeztünk a honvédség légierejének a valóságához, amelynek feltárására és bemutatására a Magyar Nemzet nem kevés karaktert szentelt az elmúlt években, sokszor kiváltva a posztkommunista illetékesek negatív érzelmeit és intézkedéseit. Mindjárt az elején fontos tisztázni egy kérdést. A két évtizede megállás nélkül tartó, úgynevezett haderőreformok folyamatában a légierő 2007 januárjában, az MH Összhaderőnemi Parancsnokság (ÖHP) létrehozásával vesztette el végleg haderőnemi önállóságát. Ma magyar légierőről mint szervezeti egységről nem lehet beszélni, még akkor sem, ha a kifejezés angol (!) változata (Hungarian Air Force), illetve az abból képzett mozaikszó-rövidítés (HUNAF) van az MH repülőgépeinek oldalára festve. Bár a szervezeti forma nem feltétlenül determinálja a működés sikerességét, az tény, hogy a haderőnemi azonosság megőrzése hagyományosan a katonai-szakmai kultúrák fenntartásának kiinduló feltétele, ha úgy tetszik, kerete a világ országainak túlnyomó többségében, ahol érdekes módon nem álltak át az összhaderőnemi szervezetre. Ott arra esküsznek, hogy nem a haderőnemeket kell összevonni, hanem képesnek kell lenni összhaderőnemi műveleteket (kissé leegyszerűsítve és magyarítva: a szárazföldiek és a légierő együttműködését) sikeresen végrehajtani.
Hogy miért lehet fontos a légierő a mai jobboldali kormánypártok által felvázolt Erős Magyarország víziója szempontjából? Abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a haderőreformnak nevezett leépítések nyomán az MH légiereje maradt az egyetlen igazi, ma is túlnyomórészt honvédelmi orientációjú katonai erő Magyarországon. Míg a szárazföldi erőket a mindenkori ezerfős NATO– ENSZ–EU-missziós vállalás rotációs alapokon történő feltöltése szinte teljesen leköti, addig a légierő itthon van, meglévő, vagy potenciálisan kialakítható képességei, illetve korlátai klasszikus védelmi feladatrendszerre predesztinálják. Mindez akkor is igaz, ha ezek a mondatok ellentmondást mutatnak az elmúlt években politikai konszenzussal elfogadott nemzeti biztonsági és katonai stratégiák megállapításaival.
Az MH légierejének legfontosabb és legdrágább programja a Gripen vadászrepülőgép. Története 2001-ben kezdődött az első Orbán-kormány döntésével, amely honvédelmi célokra szánta. Ezt írta felül a Medgyessy-kormány 2003-as szerződésmódosítása, amely homályosan expedíciós célokat vázolt fel a program számára. A tervek azonban nem élték túl a találkozást a valósággal, mivel a mintegy 210 milliárdos beszerzésbe a kellő számú (20-25) pilóta kiképzésére és jártasságának fenntartásához szükséges üzemidő biztosítása nem fért bele. A statisztikákból látható, hogy a valóság még a tervnél is elkeserítőbb. A 14 gépes magyar Gripen-flotta tavaly mindössze 1186 órát töltött a levegőben. Ha ezt az adatot a jövőbe vetítjük, látható, hogy 2036-ig, a gépek harminc- éves és hatezer repült órás élettartamával számolva, a bekerülési költségnek alig több mint egyharmadáért kapunk kézzel fogható ellenértéket. Az ok egyszerű: a Gripen-üzemeltetés legfontosabb oszlopát, a milliárdos technikát megalázóan alacsony fizetésért kiszolgáló repülőgép-szerelőket hagyták elvándorolni a honvédségből Szekeresék. A helyzet annyira elromlott, hogy rövid távú megoldás lényegében nincs. Hogy a magyar pilóták repülhessenek valamit, a honvédelmi vezetés újfent cseh ALCA gyakorlógépek bérlésére kényszerült.
A légierő másik fontos, az elmúlt években legnagyobb nyilvánosságot kapott ügye a légtérellenőrzés jövője. A harmadik új radar optimális elhelyezésének kérdése azonban csak az egyik probléma. Immár senki előtt sem titok, hogy a Bánkúton és Békéscsabán évek óta próbaüzemelő, olasz gyártmányú rádiólokátorok gyermekbetegségekkel küzdenek. Ezzel az előző védelmi vezetés reményei sem valósulhattak meg gyorsan, hogy felszámolják a korszerűsített szovjet radarokra épülő, és harci túlélőképességgel rendelkező radarezred jelenlegi struktúráját. Így aligha véletlen, hogy a mecseki viták közepette nem tudatosították: ha Magyarország fenn kívánja tartani a katonai légtérellenőrzés rendszerét (ez mellesleg alkotmányos és NATO-kötelezettség is), akkor a jövőben sem lesz elég a három új, fix radar. Szükség van a rádiólokátoros fegyvernem fenntartására, benne a különleges képességű, méteres hullámhosszú radarokra is.
Hasonlóan döntéseket igényel a légvédelmi rakétás fegyvernem is, hiszen a meghagyott négy Kub-rendszer által biztosított elméleti ötezer négyzetkilométeres lefedettség elégtelen, s a rakéták élettartama rövidesen lejár. Hogy a munka teljes legyen, Szekeresék megkezdték a vállról indítható Igla légvédelmi rakéták pótlás nélküli kivonását is. A vadászrepülőgépek, a katonai légtérellenőrzés és a légvédelmi rakéták egy regionális háború vagy terrortámadás esetén jelenthetik az utolsó védernyőt, ám ennek bekövetkezte ma szerencsére valószínűtlennek tűnik. Ezért is sokkal égetőbb a szállító helikopterek kérdése az MH-n belül. Az előző nyolc év szociálliberális vezetése a legkézenfekvőbb és legolcsóbb lehetőséget az árvízi védekezésben nélkülözhetetlen helikopterflotta megújítására elmulasztotta, amikor nem erre használta fel a maradék szovjet államadósságot, hanem inkább áron alul eladta. Az eredmény: 2001-ben Tarpánál akár tíz Mi–8-as és 17-es is dolgozott, az idei tavaszon Edelénynél kettő.
A honvédség, azon belül is a légierő területe csak egy, ahol romokat és csontvázakat hagyott maga mögött az előző kormányzat. Az sem titok, hogy a problémák megoldása nem jár sok politikai jutalommal, sőt inkább kockázatokkal. De ha tényleg egy ország és az állam funkcióinak helyreállítása a cél, akkor elkerülhetetlen.