Utoljára vagy legutóbb

Gera Zoltánnak most már mondania kellene valamit, méghozzá sürgősen. Különben menthetetlenül „Nagylaci” válik belőle. Persze nem szűkíthető kettejükre a kör, nálunk lassan (sport)nemzeti sajátosság, hogy klasszisaink számára túl súlyos teher a válogatottság. Kásás Tamás, akit az előző évtizedben a világ legjobb vízilabdázójává választottak, három olimpiai bajnoki cím után úgy érzi, ahhoz, hogy egyáltalán felvetődjön benne, érdemes-e nekirugaszkodni a negyediknek, pihennie kell. Pálinger Katalin, ugyancsak a földkerekség egyik legkiválóbb kézilabdakapusa tavaly kijelentette, nem vállalja a kínai vb-vel járó tortúrát, felkészülést, hosszú utazást, akklimatizációt, úgysincs eredménykényszer, ha később szükség lesz rá, visszatér. (Tartotta is a szavát.) Legújabb példaként pedig szinte a komplett női kosárlabda-válogatott húzta ki magát különféle indokokkal az Eb-selejtező alól. De legalább indokokkal; elfogadhatókkal, elfogadhatatlanokkal, elgondolkodtatókkal, elkeserítőkkel, megmosolyogtatókkal.
Csak Nagy Lászlóról nem tudjuk most már több mint egy esztendeje, mi lelte. Meg Gera Zoltánról. A két eset között persze lényeges különbség, hogy míg előbbit soha semmiféle méltánytalanság nem érte a férfi kézilabda-válogatottnál, addig utóbbit Erwin Koeman szövetségi kapitány részéről igen. Egyre kevésbé számított rá, elvette tőle a csapatkapitányi karszalagot, aztán egy más számára bocsánatos késés miatt felültette a lelátóra. Igaz, Gera erről így soha nem beszélt, és esetleges egyéb sérelmeiről sem. Mert nem akart inkorrekt lenni – de ezen a fázison túljutottunk. Új kapitányunk van, Egervári Sándor, aki úgy fogalmazott: Gera játéka és mentalitása, morálja köré építené a csapatot, Zolit egy ország várja vissza. Ezután nem jönni és még mindig hallgatni, most már ez az inkorrektség – kissé túlzóan és fellengzősen, egy országgal szemben.
Úgyhogy legjobb lenne csak annyit üzenni: jövök, örülök, hogy végre jöhetek. Ám ennyire valószínűleg nem egyszerű az ügy, mert akkor ez a négy szó az elmúlt négy napban már elhangzott volna, nem kellene hozzá személyes, tisztázó beszélgetés. Következhetne tehát a „jövök, ha” felütés – teljesíthető vagy teljesíthetetlen feltételekkel.
Rosszabb esetben a „nem jövök, mert”. De a mert nem hiányozhat. Mert öreg vagyok, fáradt vagyok, csalódott vagyok, félek a sérüléstől, a hátralévő, egy-két jó évemben szeretnék pénzt keresni, ezzel a válogatottal az én pályafutásom alatt úgysem jutunk ki sehová, nekem a jó játékhoz szükségem van a Fulham gépezetére, itthon nem tudom elviselni X. vagy Y. pöffeszkedését, azt, hogy csalja a futballt a válogatottban, közben meg az eszét játssza. Legalább egy komoly, felnőtt érv kell, mert nemet most már csak indokkal szabad mondani.
Igent indok nélkül is.
Gera Zoltánt tavaly szeptember 5-én a svédek elleni vb-selejtezőn láttuk itthon – a pontatlanul fogalmazók ilyenkor azt írják, utoljára.
Én nagyon remélem, legutóbb.