Vízen a fellegvárhoz

Visegrádra sokféleképpen eljuthatunk, de talán nem túlzok, amikor azt állítom, hogy egykori fővárosunkat sétahajóval a leghangulatosabb megközelíteni. A járat a budapesti Vigadó tér állomásról reggel kilenckor indul, s ugyan elsőre kissé hosszúnak tűnik a három és fél órás menetidő, a látnivalókban gazdag vízi úton gyorsan röpülnek a percek.
A kikötést követően a Salamon-torony felé indulunk, amelynek udvarán áthaladva és jobbra, az erdő felé fordulva érhetjük el a fellegvárba vezető kék turistajelzést. Odáig azonban nehéz, de a fáradságot valóban megérő az út.
Az első szakasz nagyon meredek, nehezen haladunk a fülledt időben. Nem árt néha szünetet tartani. Ilyenkor érdemes az erdőt hallgatni, ahogy a harkály kopácsol, az énekesmadarak fütyülnek. Egy bokor tövében hatalmas szarvasbogarat látunk, tenyerünkbe véve élénken nyújtogatja felénk csápjait.
Az út további részén normál tempóban tudunk haladni, meg-megállva. A fák között kikandikálva a Dunakanyarban, Nagymarosban és a Börzsöny lankáiban gyönyörködünk.
A nagyjából háromnegyed órás túra végén magas lépcsőfokokat leküzdve, jól megizzadva, de kellemesen elfáradva érünk a fellegvárhoz, ahol az erőd előtti parkolót giccsárusok bódéi övezik, kár érte.
A vár – amelyet IV. Béla királyunk építtetett felesége, a görög Laszkarisz Mária hozományából – udvarán korabeli ágyúk fogadnak, mellettük a vállalkozó kedvűek kipróbálhatják lovagló- vagy íjásztudásukat. Kiérve a várfalhoz lebilincselő látkép tárul elénk: az imént még a fák közül előbukkanó nagymarosi panoráma és a Duna kanyargó folyama.
Érdemes a vár másik oldalára is átsétálni, a Visegrádi-hegység vonalai ugyancsak magával ragadják a vándort. A fellegvárban több tárlatot is végigjárunk: egy terem a lovagi kultúrával, egy másik a középkori vadászattal foglalkozik. A látványos vitrinek mellett mindkét helyen audioinformátorok is a turisták rendelkezésére állnak.
A középkori érzésünket csak fokozza, amikor az évek óta csinosodó fellegvár alsó szintjén a panoptikumba is jegyet váltunk, ahol az 1335-ös visegrádi királytalálkozót örökítették meg viaszba öntve. A lakomát ábrázoló kép melletti teremben egy korabeli báli mulatságba csöppenünk, ahol a lant hangjaira táncoló figurák szinte megelevenednek.
A visszafelé utat stoppal tesszük meg, így a várost egy félkört leírva a másik végén érjük el újra, majd a Fő utcán a királyi palotát keressük föl. Ezt Károly Róbert kezdte építeni, midőn a városba helyezte székhelyét; több termet is az eredetivel csaknem megegyező állapotban rekonstruáltak. Váratlanul magunk maradunk a hatalmas középkori épületegyüttesben, gyorsan megtudjuk miért: násznép tölti meg a Giovanni Dalmata faragta Herkules-kút körüli termet. A házasulandó pár vadászkürt hangjára érkezik, a ceremónia alatt pedig reneszánsz muzsika tölti be a csarnokot.
A hosszú nap végén jól megérdemelt vacsoránkat a part menti Reneszánsz étteremben fogyasztjuk el – megéri oda betérni.

Királyok csúcstalálkozója. Anjou Károly Róbert idején a király remek gazdaságpolitikája nyomán Magyarország nemcsak Kelet-Közép-Európa, hanem az egész földrész meghatározó államává vált. 1335-ben a magyar király invitálására Visegrádra érkezett Luxemburgi János cseh és III. Kázmér lengyel király, hogy a magyar uralkodó közvetítésével elsimítsák a két szláv országfő közötti ellentéteket. A találkozón kimondatott: a cseh uralkodó lemond lengyel trónigényéről, cserébe megtarthatta Sziléziát. Elhatározták azt is, hogy amennyiben a három ország bármelyikét támadás érné, a másik kettő a segítségére siet. De megtörték Bécs kereskedelmi hegemóniáját is, új útvonalat jelöltek ki a német városokig Lembergtől Budán, Brünnön át, kikerülve az osztrák hercegség fővárosának árumegállító jogát.