A K-vonal kiváltságosairól

Van, aki azt mondja, elég a viszszaemlékezésekből, elég a Kádár-kori narrációkból, már mindent hallottunk, olvastunk, azt is, ami meg sem történt. Ha huszonévesekkel találkozom, mégis arra gondolok, vajon értik-e, miből kívánkoztunk ki bármilyen áron. Ki fogja nekik elmondani, mi lehet rossz egy olyan világban, ahol ingyen taníttatják azt, aki egy kicsit is simulékony, olcsó a kultúra, a műveltség, és országos szenzáció, ha bemutatnak egy magyar filmet, vagy megjelenik egy író kötete.
Az Életünk folyóirat 7–8. összevont számában Alexa Károly Szövegvendégség című esszé-mesesorozatának harmadik darabja, a K-vonal mint szépirodalom több is, mint ami válasz lehet a fenti kérdésre. Benne van a káosz, temérdek korábbi és új forma keveredése, valószínűtlen lehetőségek és elemi dolgok lehetetlenségének tánca, a szürreális, édeskés könnyűség, a hal fejétől, vagyis arisztokráciájától áradó bűz, ami ma is megcsap bennünket az egykori kádervilág közelében. Alexa régi papírlapok, kéziratok, fényképek közt K-vonalas telefonmellékek számait találja meg, a számok mellett neveket, és a nevek után eredve elindulunk az emlékezet kanyargós ösvényein.
A K-vonalat 1947–48-ban alapította Gerő Ernő, és fénykorában háromezer előfizetője volt. A K-vonalat így definiálja Alexa: „Mi tehát a K-vonal? A politikai hatalom információs monopóliumának egyik legfontosabb eszköze, a kiváltságosoknak olyan hálózata, amely ki- és befelé zár, áthághatatlanul.”
Az emlékek hullámvasútja áthalad azután a Mézesmackó nevű belvárosi salátázóhelyen, ahol kaviárt, vadhúst faltak az elvtársak titkon a pincében, míg fönt egyetemisták eszegettek franciasalátát. Robog tovább a vasút, át a Mágnáskert éttermen és Emma asszony Pincecsárdáján, és megannyi helyszínen, hihetetlen, de eljut Fenákel Judit K-vonal című novellájáig és Karinthy Ferenc Házszentelőjéig, amely utóbbi Móricz, Kosztolányi drámai úri mulatság leírásai felől a leginkább megközelíthető.
(Életünk – 2010/7–8.)