Fekete út

Már életében oly nagy a róla szóló szakirodalom jegyzéke, mint a klasszikusoké, megkapott minden jelentősebb díjat, amelyet költő valaha is kaphat hazánkban, barátok között nőtt költővé, a híresen összetartó, utóbb a Bethlen Gábor-díjjal is egybefogott Kilencek (az Elérhetetlen föld antológia költői) csoportjának tagja – mégis verseiben az egyedül maradt ember hangja kiált, vitatkozik, vacog és nagy ritkán derül. Ha kezébe akad a Biblia: Jób könyvénél nyílik ki. És ha Adyt idézi, azt a pillanatot ragadja meg, amikor „Bandi” a Bibliát a földhöz vágja.
Ha volt ember kortársaim között, aki sokat szenvedett, akkor ő az. Úgy érezte: Isten és a történelem megszakasztja benne a létet, magára maradt, mert olyan világba kényszerült, ahol megszakadnak az emberi kapcsolatok, aki, ha szenved, önmagában szenved, akit, ha csapás ér, maga őrül bele. Ha meghal környezetében valaki, akkor önmagát látja a sír mélyén széthullani a semmibe, rajta munkál a testet felfaló televény a maga természetes módján. És ez természetellenes képzetként tölti el a lét hidegével szellemét. Utassy Vadász Józseffel immár kihalt a Vadász nemzetség – benne, vele és általa végveszélyben lévő nemzet kap figyelmeztetést: megszakadhat egy nép történelmi folytonossága is.
A Jób könyvéből kilépő goethei Faust belép az emberi történelem nyüzsgésébe, a nagyvilágba – a XX. században felnőtt magyar költők sorsa ellenben éppen fordított életpályát írat le velük. Magányt, kivetettséget, a lázadás visszametszését, a generációs folyamatosságból való kivetettséget méri rájuk. Utassy apját sem ismerte, ott pusztult Minszk mellett a Don-kanyarban. Fiát gyorsan ölő betegség szakítja halálba, neki magának pedig lázadó hangú versei miatt köteteit tartják vissza, kínozva ezzel súlyos idegbetegségbe. Két költőt említek most, akik társsorsúak lettek, mert nyíltan szembe mertek szállni az elmúlt hatalommal: Petri György és Utassy József; az egyik filozófusként magyarázatokkal szolgálta ki szabadságigényét, a másik szenvedélyes, izzó gyűlölettel formált indulatszavakkal töltötte meg dallá alakított szabadsághimnuszait – mindketten testi-szellemi létezésük roncsolódásával fizettek tisztes merészségükért.
Ismertem fiatalon, lázas bizakodó költőként, kedélyes szerelmes fiatalemberként. Micsoda életszeretet sarjadt az ifjúban: „nagyon szerethetlek, / ha már a sálam is / integet utánad”. De már akkor is felelősséggel nézett szét a világban, észrevette, ami mellett általában figyelmetlenül mennek el az emberek: érzékeny volt a szegénységre. Bükkaljai szegény legény, aki életre szóló sebekkel születik, történelmébe belerokkant nép költője, mely nép szabadságát is keserves, önemésztő bukások árán vágyhatta, aki tudja, hogy annyi balsors közepette kell önmaga ügyében önmaga ügyintézőjévé válnia. Csak annyian, annyiszor ne akadályoznák! Büszke öntudattal lépett fel a szegények védelmezőjeként, a szabad szólás követeként. Petőfitől tanulta a célratörő, nyers szókimondást, Juhász Gyulától a verstémát elindító-bemutató kezdő sorok moll hangszerelésű hangulatteremtését, Radnótitól a természet verstérré stilizálásának módozatát, Nagy Lászlótól pedig az indulatok dalversbe zárását. Mennyi szenvedéllyel kérte számon a szabad, normális életlehetőséget nemzedéke versindulójában, a Zúg Március címűben: „Szedd össze csontjaid, barátom: / lopnak a bőség kosarából, / a jognak asztalánál lopnak, / népek nevében! S te halott vagy?! / Holnap a szellem napvilágát / roppantják ránk a hétszer gyávák. / Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: / szólj még egyszer a Szabadságról!” Merte kiáltani kötetében, amikor március idusát, Petőfi ünnepét kardlapozók verték évente szét.
Nemzedéke bálványa lett. Én, aki iskolában sem szerettem verset tanulni, annyira magamba olvastam első lánglelkű kötete, a Tüzem, lobogóm! verseit, hogy nem egynek közülük ma is olvasásuk közben felmondom előre sorait. „Itt van például ez a koldus. / De hol lehet vajon a lába? / Mert a koldus itt van. / S az én hazám az ő hazája!” Bekapcsolom a televíziót, és mit hallok visszamenően minden napra elosztva még ma is? A fiatal Utassy igaza lehet rá a válasz: „Föl kell rúgni ott azt a tányért: / kalimpáljon az égre holdnak! / Korog az éjszaka, hideg van. / Filléreitek hunyorognak.” „Forradalom, / forradalom” – ez volt ifjúsága jelszava, itt hagyta ránk ma is érvényes követelményként. Lehet, akik megcsalták életében, ma is kétségbeesve tiltakoznak. Versbeszéde ma lett a legaktuálisabb beszédtéma.
Valamikor 1970 késő őszén Pesten még mindketten hazátlanok. Az Erzsébet híd budai hídfője tájékán vártam a villamosra. Már inkább éjszaka volt, egyedül álltam ott. Közel s távol senki. Egyszerre vállamra teszi a kezét egy férfi. Ijedten összerezzentem. Ma sem tudom, hogyan tudott olyan észrevétlenül közelembe kerülni valaki. Utassy Dzsó volt, ahogy barátai hívták, hívják ma is, sőt a nekrológokban is ekként szólítják meg a költőt. A véletlen találkozás hosszas beszélgetésbe torkollott. Kiteljesedő költői rendszer egymásra épülő szintjeit rajzolta elém, jelentve, hogy szinte készen áll második kötete, és már a harmadikon dolgozik. Úgy éreztem: a nagy tehetségű költő rendelkezik azzal a szellemi töltéssel, amely teljes költészet felépítéséhez szükséges.
Ezt vágták vissza ifjúságában. Fektették kötetét, szűrték, alakították volna. De ő ellenállt. Így hát megélte ő is a maga évadát a pokolban. Csak ez számára évek-évtizedek hoszszúságú éjszakát jelentett. Neki nem adatott március 15-e, neki csak a segesvári sírgödör jutott, forradalmi sikerek nélküli pusztulás. A század magányosává kényszerült, csak a csillagoknak fordulva mondhatta, kiálthatta keserveit. A rendszerváltás után dalolhatta ki a maga „pszichoanalitikus naplóját” Kálvária-ének címmel. Egy végigjajgatott éjszakába sűrítve éli át magánya történetét. És ebből a mesterséges szedálás nem lehetett kiút! „Micsoda ősi félelem / fagya dermeszti éjjelem”, mert mindennek kikerülhetetlen oka és okozata is benne a versben: „Gyilokkal néz farkas-szemet, / aki maga elé mered”. Mint Vörösmarty magányos remetéi és Tolsztoj három sztárece, ő is csak azt tudja ekkortól mondani: átkozott legyen az Isten. Számára az evangélium leggyakoribb biztatása: ne félj – egyetlen csonkká zsugorodott: félek. Ebből a mélyből egyetlen világszép vers emelkedik ki, a Szabó Lőrinc-i Semmiért Egészen ellenverse, Robert Burns John Anderson, szívem, John! elégiájának párdarabja: Ketten maradtunk. „Köszönöm, / hogy élsz, / hogy létezel, / megköszönöm, / hogy együtt / félsz velem, / köszönöm, / köszönöm, / édesem!”
Költői paradoxona nem a ki nem mondás, hanem a kimondhatatlanság volt. Verseit nem az intellektuális elemzőkészség hiánya fokozta le „közhelyek” szintjére (már akinek a forradalom közhely!), mint kritikusai egy időben vélték, hanem éppen az erő emelte meg versét, melyet a kimondhatatlan gondolat visszatartásának fájdalma táplált. Máskülönben nem juthatott volna az elhallgatás és az összeomlás küszöbére. Hiszen egy-egy versében szinte az egész kozmosz fájdalma feszített. Még összeomlása sem csak személyes ügye volt, bárha akként szervítette is verssé. A kimondhatatlanság lényege: az elvesztett azonosságtudat. Mely mindenkibe belefészkelte magát. Belém is. Az a fiatalember volt, aki életrajzának szinte semmilyen mozzanatáról nem beszélhetett egyértelmű szabadságérzettel. Az ő személyes poklokat felmutató indulata és elfojtódása utóbb szociológusok és történészek érvelésében és tényfeltáró munkájában érte meg feloldását. Szervezete összeomlását orvosok gyógyítgatták. De indulata is, elhallgatása is, majd pokoljárása is közügy lett. Nem véletlen, hogy a versre mindinkább néma világban nálunk versszeretők érdeklődése épít ellenvilágot. A legmagányosabb költők szava visszhangzik a legtöbb verskedvelő idézeteiben. Tóth Árpád, József Attila, Radnóti után Baka István és Utassy József fájdalmas sorai a legnépszerűbbek. Ők ma a legolvasottabb költők.
Elég, ha csak a Ketten vagyunkból idézek: „Ma még tavasz van, / messze a nyárvég, / ám fekete az út, / s még feketébb lesz, / ha az elmúlás / angyala rálép, / és közénk zuhan, / közénk zuhan egy / jegenyeárnyék, / s hiába hüppögsz / utánam, / kedves, / hogy várj még, / várj még – – – // fekete az út, / ha az elmúlás /angyala rálép”. Ha csak a vers alkotóelemeit csodálom, képvilágát, a benne feszülő indulatot, az elégiaivá formálódó retorikát, a finoman megfogalmazott összetartozás-érzést figyelem – máris saját életem pályaképét is belehallom a vers szövegébe. A létezés tragikus megszakítottsága a versben feloldódik egyfajta sorsközösség átélésében. Hogyan teszi? Nagy költői rejtély. Tanulni, tanítani való.
Minden elmélet ellenére? A jó költő – lehet, maga nem is tudja – kiváltja a maga elméletét. Utassy verseivel elmélet is született – ha a kortárs elmészek nem is érzékelték. Majd egyszer taníthatják! Amikor attól szenvedünk, hogy a szegénység mellett az emberi szétszakítottság is keserves terheket ró az emberekre napjainkban, akkor jön egy költő, aki megszenvedte a veszteségek szinte jóbi méretű halmazát, és csak azért írja verseit, hogy ebből a kivetettségből megtalálhassa a feloldozó és kivezető szavakat. Szép szavakat, nehéz szavakat, ha kell, átkozódó szavakat, de mindenképp az összetartozást szükségelőket.
Sors és vers oly igen szembefordult a most lezárult életműben. Egy sokat szenvedett embertől búcsúzunk, akik kortársai, ismerői lehettünk. De költészete éppen erre a búcsúra készített fel ifjúi lendülete összeomlasztása óta. A korszakok, amelyeket átélt, nem kedveztek életmenetének. De ő kedvezni akart utókorának: már régóta számára élt. Hagyatékozott minden verse mozdulatával. Kálvária-éneke mélypontján a világ ellenséges nagyhatalmait készült összebékíteni, mikor rögeszméje téveszmének bizonyult, ebbe bolondult bele. Ebből igyekezett mindig visszalépni. Az összetartozásban, egy elképzelt világbékében elhelyezkedő nemzeti létünket vágyta, és ehhez kereste a személyes összetartozások rendszerét. Akik ezután utánamondják-utánamondjuk verseit, bennük és általuk megérezzük a létezés tragikusságát, ám szövegeiben (rímeiben, sorlejtésében és főként rapszodikus retorikájában) a létezés rendjében való helyfoglalásunk lehetőségeire is rárévedhetünk. Magáért szenved, de nemzetéért, embertársaiért harcol. Legszörnyűségesebb versei is a megfogalmazás szépségével hatnak. Mint Radnóti legutolsó versei. Ezért is szerették meg, és hiszem, ezért is idézik, idézzük mindhalálig.

Utassy József költő, műfordító temetése szeptember 7-én lesz Rédicsen. 12 órakor a katolikus templomban engesztelő szentmisét tartanak. A végső búcsúztatás 13 órakor kezdődik a községi köztemető ravatalozójánál. A Magyar Írószövetség képviseletében Vasy Géza elnök, a Kilencek nevében Péntek Imre pályatárs, barát mond elköszönő szavakat.