„Átszakadt a gát, föl a dombra!”

Átszakadt a gát, a másik! – üvölti a dombon fölfelé nyargaló ember, mögötte egyre többen mozdulnak, föl, a remélt biztonság felé. Devecserben vagyunk, egy nappal a katasztrófa után, a városlakók alig néhány órája szembesültek a történtekkel. Újabb menekülő, egy polgárőr érkezik a lenti, vörös iszappal elöntött településrészből, és mindenkit utasít, meneküljön. A presszó, ahol déli pihenőnket tartjuk, pillanatok alatt kiürül. Az utcán kiabálás, tétova, rémült emberek, hitetlenkedők és rossz viccben reménykedők. Újabb utasítás, föl, föl a dombra! Összeakadt autók között rendőrök igyekeznek rendet rakni, végül átevickélünk a pánikdugón.
A Kolontárba vezető rövid út lezárva, oda már nem lehet bemenni, mert jön az újabb ár, mondja egy villogó lámpájú autóval őrködő férfi. Egy asszony elsírja magát, amikor megtudja, nagy a veszély, nem mehet haza, pedig ott, a negyedik házban lakik. Ugyanez volt tegnap is, sír, ennek már sosem lesz vége.
Az újabb ár szerencsére nem jön, legalábbis eddig, ezért átügyeskedünk a tiltott faluba. Ott biztonságos helyként a focipályát jelölték ki, néhányan arra tartanak. A falu közepén ismerős pánik, ugrásra, menekülésre kész emberek, mindenütt rendőrök, tűzoltók, de halljuk, amikor a tározó fölött köröző helikopterből valaki rádión tudatja, vaklárma volt, tényleg, de tényleg nincs újabb baj.
Odébb, a Kossuth utcában, ahol hétfőn délután a vörös iszap pusztított, újabb keresőcsapat készülődik az eltűntek kutatására. Nyakig érő gumiruhában, szemüvegben, maszkkal, kezükben fémbotokkal vágnak neki az alvégnek. Az elmosott hídhoz, az eltűnt vasúti átjáróhoz tartanak. Előtte, mögötte iszonyatos a pusztítás.
Bedöntött kerítések, vöröslő kertek, állattetemek mindenütt. Valahol ott egy kisgyerek teste is heverhet, testvéréét hétfőn találták meg. Délután mentő érkezik a lezárt területre, aztán a szemlebizottságot várják, és valaki azt mondja, a helyszínen civilek nem, csak hozzátartozó maradhat. A kicsi a katasztrófa egyik áldozata.
Testvére, a 38 éves P. Zsolt, aki menteni indult, és egy idős aszszony vesztette életét a mindent elsodró, égető áradatban. Hat embert még keresnek, száztízen megsérültek, többen súlyosan.
Bármerre fordulunk, mindenütt vörös iszap, a kertekben csillog a felszíne, az utcákat még takarítják.
Egy fiatalember a házát mutatja, az egykor fehérre festett, most azonban derékig vörös portát. Egyelőre nem engedik haza, dühös, egy szál ingben menekült.
Visszatérünk a szomszédos Devecserbe, kicsit megnyugodtak a kedélyek, miután kiderült, a mostani gátszakadás csak a sokadik vaklárma volt. Az iskolában néhány menekült lézeng, egy kisfiú harmadszor fordul és viszi a tejeskávét. Az igazgatónő és a társai néhány órát, ha aludtak, egymást váltva őrködtek éjszaka, a krízisintervenciós csoport pszichológusai a tornateremben berendezett hálóban beszélgettek a kitelepítettekkel. A sokk még nem múlt el, tegnapra megtudták, egy kislány kórházban van, hazafelé tartott, amikor utolérte az iszapáradat. Egy gyerekcsoport az udvaron játszott, egy kisfiú a mászókáról figyelmeztette a tanító nénit és a többieket, hogy jön a „víz”. A pedagógus pillanatok alatt biztonságos helyre terelte az iskolásokat.
Devecserben nincs nyugalom, és nincs nyugalom Kolontáron sem. Tán sikerül újrakezdeniük az iszap borította életüket, és meggyászolniuk halottaikat.