A bécsi spion

A rendszerváltozás előtt a magyar pártállami diktatúrának spionkodott a Bécsben élő Paul Lendvai, aki befolyásos újságíróként az elmúlt évtizedekben komoly hatást gyakorolt Magyarország külhoni megítélésére, s a honi baloldali közvélemény formálásában is szerepet játszhat a mai napig. Leleplezésére korábban is voltak kísérletek a hazai sajtóban, ám a gyanút alátámasztó dokumentumokra eddig kellett várnunk. A Heti Válasz most egy csokorra való korabeli titkos iratot tett közzé, amely bizonyítja Lendvai szoros együttműködését a kommunista rezsimmel. Ezekből kirajzolódik Lendvai szerepe, amely egyrészt arra irányult a nyolcvanas években, hogy a nyugati közvélemény előtt kedvező színben tüntesse fel a kádári elnyomó rendszert. Másrészt tevékenységével a kémkedés fogalmát teljes mértékben kitöltve információkkal látta el a Külügyminisztériumot a hazai ellenzékiek bécsi tevékenységéről, illetve például 1985-ben egy budapesti szállodába szervezett kulturális fórum „veszélyére” hívta fel a figyelmet, résztvevőként nevesítve – lényegében feljelentve – Konrád Györgyöt és Csoóri Sándort.
Tegnap több helyen is megpróbálták szembesíteni a nyilvánosságra került információkkal, ám az újságíró arra nem igazán adott lehetőséget a riportereknek, hogy kérdezzenek tőle, monológokban szajkózta álláspontját. Ahogy azt már megszokhattuk több korábban leleplezett besúgótól, aki a napot is igyekezett lehazudni az égről, ő is nevetségesnek nevezte a vádat, miszerint önkéntes informátorként segítette a Kádár-rendszer Külügyminisztériumát. A cáfolatként hangoztatott érvet, miszerint ő is rajta volt a megfigyeltek listáján, viszont mi tartjuk röhejesnek, ugyanis ma már közismert tény, hogy a pártállami titkosszolgálat a saját besúgóit is körkörösen figyeltette. A tények makacs dolgok. A Lendvai úr régi elvtársai által örökül hagyott dokumentumok pedig sokatmondók. Magyarázkodása, miszerint „a hidegháború első vonalában állva, kihasználva Magyarország viszonylagos nyitottságát, az offenzív fellazítás kommunikációs politikáját folytatta, amely rést ütött a keleti tömb információzárlatán”, erősen hajaz a D–209-es fedőkódú Medgyessy Péter védekezésére, miszerint ő csak a KGB nyomulását hárította el az IMF-fel folyatott tárgyalások sikere érdekében. Ezt az „offenzív fellazítós” meg „rést ütős” szöveget idehaza mi már régóta a „belülről rohasztottam a pártot” típusú, ócska, hazug dumák közé soroljuk.
Lendvai még ma is offenzív kommunikációs politikával igyekszik befolyást gyakorolni Európa német nyelvterületén a közvéleményre. Például Orbán Viktor „legjobb ismerőire”, Debreczeni Józsefre, Vásárhelyi Máriára és Bauer Tamásra hivatkozva a Fideszt „a legveszélyesebb pártként” mutatja be írásaiban. – Nem a barna vagy a viszonylag kicsi, erőszakra hajlamos körök az igazán veszélyesek, hanem az Orbán körül csoportosuló politikai jobboldal és – kevés kivétellel – a katolikus és a protestáns egyház tapintatos hallgatása – riogat a demokratikus jobboldal ellen a nyugati lapokban, minden alkalmat megragadva arra, hogy Orbánt „vezérkultusztól elvakult” vezetőként láttassa.
A Lendvai-ügy újabb bizonyíték arra, hogy tovább nem odázható a pártállami múlt tisztázása. Példát vehetnénk a demokrácia hazájáról, az Egyesült Államokról, ahol most hoztak nyilvánosságra egy listát, amely hatszáz náci nevét tartalmazza. Nekünk is jogunk van megtudni, hogy kik működtették és kiknek a segítségével a pártállami diktatúrát. Mint ahogy ahhoz is jogunk van, hogy megtudjuk: kik és milyen célból igyekeztek befolyást gyakorolni az elmúlt húsz évben belpolitikai folyamatainkra. Talán választ kapunk majd arra is, a közvélemény-formáló értelmiségiek közül kik és miért kényszerültek érthetetlen pálfordulásokra.