Köznapló

November 12., péntek
Van, hogy a kishírek között lelni rá a legnagyobbra, s szinte szétveti a szűk terjedelmet. Itt van például az, hogy Rimaszombatban kezdik feltárni egy török vár romjait. A dél-szlovákiai erőd vízi várnak épült. Mesterséges szigeten állt, a Rima folyó vette körül. A munkák célja, hogy bemutassák Gömör megye történelmét a török korban. Eddig a hír.
Mi benne a különös? Hogy az északi szomszédnak több esze van, mint nekünk. Megérezte, mi közeleg.
Törökország ma még csak toporog a holnap ajtaja előtt, de hamarosan dörömbölni fog. Izmosodó gazdaság, pompás látnivalók, nyolcvanmilliós vendégszerető nép, erős hadsereg – végre beérett mindaz, amit egykor a zseniális Kemal Atatürk kigondolt. Hogy hazája híd legyen Európa és Ázsia között.
A valóságos híd elkészült a Boszporusz felett, csak idő kérdése, mikor veszi tudomásul a fáradt, öregedő Európa, hogy neki nagyobb szüksége van erre az ambiciózus, egészséges országra, mint annak őrá. (Angela Merkel és Nicolas Sarkozy rúgkapálhat, a dolgok visszafordíthatatlanok.)
Ami a jövőt illeti, mi, magyarok e dologban évek óta bután viselkedünk. A németeknél vagy a franciáknál is butábban.
Emlékszem a kilencvenes évek nagy felháborodására, amikor a törökök emlékhelyet akartak Szulejmánnak Szigetváron. (A legdicsőbb szultán itt halt meg 1566-ban, a vár ostroma idején.) Hányan szűköltek: no, még ez hiányzik! Százötven év hódoltság nem volt elég?, fújta a korlátoltak kórusa. Nem jutott eszükbe, ami a rimaszombatiaknak igen: buta dolog haragot tartani az idők végezetéig. Nincs hozadéka.
Az elbutított népfiakat ily apróság nem érdekelte. Ők kemény magyarok, és majd megmutatják a kutya pogánynak: nálunk nincs keresnivalója. No, igen. Ez a fajta sokszor és sok mindent megmutatott, aminek aztán híre ment – nagy „dicsőségünkre”.
Gül Baba türbéje az oszmán világ legészakibb zarándokhelye. Nyáron buszok hozzák az iszlám híveket a Rózsadombra (amely még a nevét is a töröknek köszönheti), s mit láttak az idén? Zárt kaput, elhagyatottságot és közönyös „keresztényeket”, akiket nem érdekel, meddig lesz lakat a türbe kapuján. (Buda 1686-os visszafoglalása után más volt a helyzet. A zarándokok azonnal megkapták a kegyhely kulcsát a magisztrátustól…)
Nem akarok túl sokat időzni a Gül Baba-türbe – számunkra igen kínos – történeténél, például annál, hogy a török kormány anyagi hozzájárulása nélkül rég összedőlt volna a kegyhely. Maradjunk annyiban, hogy a kelet felé fordulás létkérdés. Nem azért, mert a kormányfő azt mondta, hogy a szél immár onnan fúj. Ennek politikai jelentése van. Meg gazdasági. Ám van ezeken kívül még valami, és azt nehéz számokkal mérni. A kultúra.
Timurlenk nevét nem a nagy hódítások őrizték meg máig, hanem amit az elfoglalt területekről hozott mesterek, tudósok és művészek a kívánságára létrehoztak Hivában, Szamarkandban vagy Bokharában. Nem új dolog hát arról szólni, hogy akkor kerül jó anyag a jövő öntőformájába, ha a politika praktikus álmait a kultúra kovásza keleszti vonzóvá és maradandóvá.
Ráadásul a történelemkönyvek évtizedeken át félretájékoztattak bennünket. A hódoltság idején Pécsett egy török utazó 170 körtefajtát számolt meg, 400 mesterembernek volt boltja, és 47 csurgóból folyt víz – míg föl nem gyújtatta a várost a költő Zrínyi Miklós. Nem járt jobban a többi városunk sem. A török kiűzése után a német vezetés mindent elkövetett, hogy nyoma se maradjon a hódoltság kultúrájának. Bontottak, szétdúltak és átépítettek – ugyanazt tették, amit a mór kultúrával 1492 után a spanyol keresztények.
De hát százötven év nagy idő, s amit a törökök hátrahagytak, abból sok minden beépült az életünkbe. A fürdőkultúra, sok konyhai fogás, a rossz szomszédság, a kávé vagy a halászok csónakja, amelyet a dal szerint lefelé visz a víz: Törökkanizsa felé.
Jó lenne vigyázni! Nehogy a csónakkal együtt elússzon egy újabb esély, és mások halásszák el a jövőben, amit szinte tálcán kínál a múlt. Naná, hogy a szlovákoknak igyekezniük kell. Saját múlt nélkül tőlünk veszik el, ami elvehető: Báthory Erzsébetet, Mednyánszky bárót vagy „Frantisek” Rakoczit – historikusaiknak főleg a magyar nemesekre fáj a foguk. Most meg a török múltra.
Legyünk már észnél! Ők nyomulnak, mikor nálunk fürdőkre, mecsetekre, minaretekre mutathat az ember?

November 16., kedd
Jön a lányom, eltört egy játékkockája, kéri, ragaszszam meg. Valójában nem kocka: kicsi ház magas tetővel. Német stílusú, vagy ha nem, hát valami északi, s most kettőben van. Külön az alja, külön a teteje.
Nem a kérés érezteti velem a rám váró felelősséget. A tekintet. Azzal a biztos várakozással nyújtja felém a kettévált házikót, hogy a reparálás nem lehet más, csak tökéletes.
Nehéz helyzet. Van ragasztóm kétféle is, de csak az egyik kecsegtet jó eredménnyel: a legendás Technokol kék tubusos utóda. Ez is büdös, de a mámor – nejlonzacskóval kombinált – lehetőségét kioperálták belőle.
Míg babrálok, az jár a fejemben, hogy a mindennapokban is így kéne, s az lehet a baj, hogy amikor megrendelők vagyunk, nem éreztetjük, amit a lányom. Nem jelezzük sem a tekintetünkkel, sem hangsúlyainkkal, sem más módon, hogy csakis teljes értékű munkával leszünk elégedettek.
Ehelyett kényelmes, olcsó alkukat kötünk a pincérrel, a hivatalnokkal, a jegyellenőrrel, a taxissal, az eladóval, a színésszel, a futballistával – akár Istennel is, ha rá tudnánk venni, érje be kevesebbel, hisz mi is beérjük. Megesszük a langyos levest; belenyugszunk, hogy ügyünket nem intézik sem időre, sem jól; nem villan a szemünk a bolti eladóra, hogy véletlenül se jusson eszébe ránk sózni lejárt szavatosságú portékát.
Végzetes tévedés azt hinni, hogy a cinkosság spirálja minket nem ér el. De. Elér.
A pincérből másnap vásárló lesz, a hivatalnokból utas, egy kurta órára a jegyellenőrből is lehet vendég. Örömest mulatnék azon, mint csodálkozik a taxis, mikor észreveszi, hogy becsapta a pincér, de sorra kerülhetek én is. S többet követelni csak akkor van jogom, ha próbálom megállítani ezt a negatív előjelű kölcsönösséget, amely terjed, mint a pestis, és szétrohasztja az országot.
A világnak olyan tájain, ahol jobb élni, a pozitív kölcsönösség az alapja mindennek. Én tisztességesen kiszolgállak, és rendes munkát végzek, cserébe tőled is ezt várom. És megkapja mindkettő.
Nálunk ehelyett az álság terjed.
A lapokban áll, hogy a színházakban nem lehet jegyet kapni, akkora a tolongás. Hogy a magyar filmszemle óriási siker, holott elég fél órát látni egy román moziból, vagy egy közvetítést valamelyik prágai színházból, hogy kiderüljön, itt hazudnak. A világ elhagyott bennünket, s miért? Mert megvásárolt emberek gittegyleteket magasztalnak az égig – elfedve a provincializmust.
A futballt éppúgy áthatja a hazugság, mint a bankok kölcsönajánlatait, a húsok szavatossági céduláit vagy a vonat menetidejét. Semmi nem igaz.
A költségvetésről szól az ének a parlamentben. Elnézem, hány politikai dizőz riszálja magát csak azért, hogy szerepeljen. Az embernek kedve volna odaszólni: Urak, az isten szerelmére, ne így! Van a közelben egy játszótér. Sétáljanak el oda, és nézzék egy darabig a gyermekeket. Azt a komolyságot, ahogy játszanak, ahogy a játékban számítanak a másikra. Hisz ha becsapják egymást, mindenki rosszul jár. Ők tudják, mi a pozitív kölcsönösség.
Eddig jutottam a tűnődésben… Ezalatt felragasztottam a kettévált házra a tetőt, présbe raktam, nehogy elmozduljon. Még az éjszaka közepén is erre gondoltam, mikor felébredtem. Kiugrottam az ágyból, megnéztem, rendben van-e. Reggelre ígértem, kész kell lennie.
Kész lett, jó lett. Büszke volt a lelkem, mikor a lányom délután jelentette, hogy a kocka változatlanul egyben van. „Ügyes voltál”, mondta. Lám, az ember a legszigorúbb minőségellenőr bókját is elnyerheti. Egy gyerekét.

November 18., csütörtök
Tolsztoj halálára emlékeznek az irodalmi évfordulók felelősei, bár az író életének ez a legdicstelenebb része. Feleségével vívott ádáz harcai után nyolcvankét évesen megszökött birtokáról. Huszonhat évvel korábban, 1884-ben már gondolt hasonlóra, de akkor nem volt ereje hozzá. 1910 novemberében nem bírta tovább. Kora hajnalban megírta búcsúlevelét, ébresztette szlovák orvosát, összeszedték a legszükségesebb holmikat, és gyorsan, nehogy a felesége fölébredjen, az állomásra hajtott velük a kocsis. Jasznaja Poljanából a vonat Kozelszkig vitte őket, onnan – a hitehagyott – Tolsztoj egy közeli kolostorba hajtatott. A hírre, hogy az ura elszökött, Szonja a ház mögötti tóba rohant, majd ollóval szurkálta magát – hisztériázott. A grófi birtokon összeült a „vésztanács”: mit tegyenek? A grófné ezalatt föl-alá sétált, s azt sziszegte: „A vadember meg akart ölni…” Gyermekei végül meggyőzték, írjon levelet a férjének. Egyikük tudta, hol az apja, vállalta, hogy elviszi.
Ezzel kezdődött a kor legnagyobb írójának üldözése.
Ismét vonatra ültek, ám hamar feltűnt két gyanús figura: titkosrendőrök. Nyilvánvaló lett, hogy a szökésnek híre ment, talán a cárnak is jelezték. Tolsztoj belázasodott, és Asztapovónál jobbnak látták, ha leszállnak. Ott az író elvesztette az eszméletét, majd, mikor magához tért, szólt a fiának, diktál néhány fontos gondolatot Istenről. Megjelentek a sajtó emberei, és vonatra ült gyermekeivel a grófné. Döbbenten vette tudomásul, amikor leszállt, hogy férje hívei nem engedik be hozzá, bár megpróbált mindent. Egyik érve ez volt: „Ötszáz rubelembe került a különvonat!”
Az állomásépület a világ figyelmének központjába került. Az újságírók sürgönyöket küldtek, fényképeztek. Benn rosszabbra fordult a helyzet. Az író félrebeszélt, majd sírógörcsöt kapott, ezt csuklási roham követte. Külföldi tudósítók is megjelentek. Akkora volt a zűrzavar az állomáson, hogy kivezényeltek öt rendőraltisztet. Megjött a szinódus képviselője is, Parfenius érsek, hátha Tolsztoj, bár évtizedekig támadta az egyházat, most megtér. Hiába jött. A gróf kiüzent, nem békül.
Láza egyre nőtt, fuldokolni kezdett, s az orvosok minden próbálkozása ellenére épp száz éve, november 20-án reggel 6 óra 5 perckor véget ért földi futása. A felesége csak akkor láthatta, mikor már halott volt.
Puritán életmódjának követőit tolsztojánusoknak hívták és hívják ma is. Gandhi a legismertebb közülük. Az író elvei szerint létesített asrámokat (remetelak – A szerk.), és próbálta élni társaival azt az életet, amely az írónak nem sikerült.
A Nobel-díj-bizottság nem tartotta méltónak a kitüntetésre. Az osztrák Elfriede Jelineket igen, bár ennek semmi jelentősége. Aki elolvassa a Szergij atyát, boldog érzéssel teszi le. A szél pedig elfújja a port, amely a szemünkbe ment.