– Amikor a Hungáriában zenéltek, tucatszámra alakultak az országban az angolszász muzsikát másoló beategyüttesek. Fenyő Miklós zenekara mitől volt más, mint a többi?
Csomós Péter: Volt merszünk magyar számokat énekelni. Míg a legtöbb banda a futó angol–amerikai slágereket játszotta, Fenyőnek már jó pár saját szerzeménye állt ugrásra készen. Otthon megírta, mi pedig hozzátettük a magunkét. Másképp szólaltak meg beatzenekarral, mint egy szál zongorával. Népszerűségünkön sokat lendített a ’68-as Ki mit tud?, amelyet tánczenei kategóriában megnyertünk, és egy ország szorított nekünk a tévékészülékek előtt. Akkoriban főleg táncolni jártak az emberek a klubokba, a főszerep a zenéé volt, nem pedig a színpadon játszó zenészeké. A Hungária ebben is különbözött a többitől: öt jóképű fiú, és mind a lányok kedvence! Fenyővel egyébként hasonlítottunk egymásra, sokan gondolták, hogy testvérek vagyunk.
Tóth József: Szépen futott a zenekar szekere. Öt különböző egyéniség, akik kitűnő csapatmunkában egészítették ki egymást. Különösen Barta Tamással voltunk egy hullámhosszon, sok témát együtt dolgoztunk ki. A kislemezek mellett két nagylemezünk látott napvilágot: előbb a Koncert a Marson, egy évre rá pedig a Tűzveszélyes című, amely – nyugodtan állíthatom – megelőzte a korát. Ezzel fölzárkóztunk a „nagy hármas” – Illés, Metró, Omega – mellé. Több klubunk is működött az országban, ezek közül a budapesti Láng Művelődési Központ volt a legismertebb.
– Négy év leforgása alatt mindezt elérni nem kis teljesítmény, de a kultúrhatalom engedékenysége nélkül szinte semmire sem jutottak volna. Ennek köszönhető, hogy nem akart lázadni a Hungária?
Csomós Péter: A Hungáriát a „tűrt” kategóriába sorolták. Nálunk nem volt tetten érhető semmiféle politikai felhang, mi csak szórakoztattunk. Ezzel együtt Fenyő Mikiről eleinte hallani sem akart a hanglemezgyár, mert nem volt hajlandó engedni semmilyen nyomásnak. Azt a korai rockot, amelyik a Hungária második, Tűzveszélyes albumát jellemzi, mások akkoriban nem merték vagy nem tudták megvalósítani. A lemezt az illetékesek nemhogy népszerűsítették volna, inkább elhallgatták. Egyrészt zeneisége, másrészt egyik-másik dal szövege miatt. Ott volt a Ringass el, álom!, melynek mondanivalója a mai napig aktuális. Az Elöl ül a masiniszta című nótába belemagyaráztak valamilyen Kádár-komplexust, akár az Illés Ne gondold! című számába. A Szédült világ sem nyerte el valamiért a tetszésüket. Pedig ártatlan dalok voltak, legalábbis tudatosan nem akartak rendszert kritizálni. Csak annyira voltunk lázadók, amennyit a zenénk konkrétan kifejezett. Tény, hogy a beat, majd később a rock eleve lázadó műfajnak számított: megjelenési formájával, zenéjével, de főképp szövegi mondanivalójával mindig is szemben állt a megcsontosodott konvenciókkal.
– Mi vezetett mégis a zenekar felbomlásához?
Csomós Péter: Az első Hungária négy és fél évig működött. Barta Tominak más, progresszívabb elképzelései voltak, velünk ellentétben ő nehezen tudott kompromisszumot kötni. Amikor elhívták az LGT-be, az komoly érvágásnak számított, távozásával elvesztettük a talajt a lábunk alól. Aztán jó magyar szokás szerint minket is elért az ármánykodás, melynek kitűnő basszusgitárosunk, Sipos Péter esett áldozatul; ő a Juventusban kötött ki. Utólag azt gondolom, hogy sok volt a dudás a csárdában, túl erős csapat állt össze a Hungária zászlaja alatt.
– Hogyan vált ki Barta Tamás a zenekarból?
Tóth József: Egyik alkalommal két jól öltözött zenész jelent meg a Láng művházban a koncertünkön. Presser Gábor és Laux József személye nem kis feltűnést keltett, hiszen abban az időben nem igazán jártunk le egymás klubjaiba. Nem sokkal később éppen a „fehér album”, a Tűzveszélyes stúdiómunkái folytak a hanglemezgyárban, mikor Bartát telefonon keresték. A telefonbeszélgetés után Tomi félrehívott, és elmondta, hogy Frenreisz Károly új zenekart alapított, ahová őt szeretné szólógitárosnak. Amikor megtudtam, hogy kik lesznek a társai az LGT-ben, megkönnyítettem számára a döntést: „Nem hiszem, hogy az életben még egy alkalom adódna, hogy alapító tag lehetnél Magyarország első szupergruppjában! A Hungária pedig – sajnos – amúgy is recseg-ropog.”
– A Hungária sikeres csapatnak számított, muzsikusaik előtt akár más formációkban is nyitva álltak az ajtók. Ennek ellenére – a zenekarvezető Fenyőn kívül – mégis minden zenésze nyugaton kereste a boldogulás útját. Miért?
Csomós Péter: A közhiedelem ellenére nem mindenki hagyta el illegális úton az országot – így én sem. Hetvenkettőben rövid időre Radics Béla Tűzkerék zenekarához szegődtem, majd a Juventus következett. Kelet-Berlinben felvettünk néhány nótát, s amikor átnéztünk a túloldalra, megdobbant a szívünk az ott látottakon. Ugyanis huszonkilenc évesen még nem voltam az országhatáron kívül. Ekkor érlelődött meg bennünk az elhatározás, hogy a zenekarral hivatalosan menjünk ki „vendéglátózni”, vagyis szórakozóhelyekre, éttermekbe muzsikálni. Előbb Norvégiába, majd Németországba és rövid időre Svájcba kaptunk szerződést. Kisebb-nagyobb megszakításokkal 1973-tól ’89-ig zenéltem Nyugat-Európában a magyar szervezőiroda égisze alatt. Amit kint kerestem – és jól kerestem, hiszen ezért csináltuk –, annak csak töredékét kaptam vissza az Interkoncerttől. Jó lenne tudni, hogy mi történt ezekkel a pénzekkel, mert a nyugdíjamon nemigen látszik meg! Az első Hungária-felállás gitárosa, Matlaszkovszky Miklós – Barta elődje – ’69-ben disszidált vendéglátós zenekar tagjaként; Németországban maradt, ma Ausztriában él. Sipos Péter – ahogy mi hívtuk, Sipi – ’73-ban visszament Fenyőhöz, majd hat év elteltével az úgynevezett beatleses Hungáriát otthagyva ő is disszidált. Nem tudnám megmondani, miért hagyták el az országot, de mindegyikük jó anyagi körülmények között él külföldön.
Tóth József: Ahogy Csomi is említette, Sipos Péter basszusgitárosunk után mi is beléptünk a Juventus együttesbe, ahol akkoriban Tátrai Tibor is játszott. Jó kis banda volt, már összeállt az új műsor, az ifjúsági parkban mutatkoztunk volna be. Erre azért nem került sor, mert sokadik elutasítás után, 1971-ben végre megkaptam az útlevelemet. Előbb Münchenbe, majd Amerikába mentem, aztán huszonkét év után, ’93-ban tértem haza végleg.
– Barta Tamás már az LGT 1974-es amerikai turnéja után úgy döntött, hogy nem tér haza a többiekkel. Ki vagy mi csábította erre?
Tóth József: Az LGT a londoni Rainbow klubban, a Beatles egykori sikereinek színhelyén lépett föl, majd átrepültek Los Angelesbe. Barta Tominak első dolga volt, hogy fölkeressen kaliforniai házamban, és nem akart hinni a szemének. Ültünk az úszómedence szélén a verőfényes napsütésben, körülöttünk pálmafák, és ittuk a hideg sört. Akkor jelentette ki, hogy soha többé nem fogja a hátán felcipelni a tüzelőt a lepusztult Izabella utcai bérház nem tudom, hányadik emeletére. Tomi korábban összejött azzal a Carol nevezetű hölggyel, aki a túravezetőjük volt, s mint kiderült, már akkor eldöntötte, hogy kint marad. Ezt épp a jelenlétemben közölte az LGT tagságával, így mindenki azt hitte, hogy az én kezem van a dologban. Pedig pontosan az ellenkezője történt: „Tomi, te tényleg fantasztikusan jó gitáros vagy, de hidd el, hogy ilyen kvalitásokkal rendelkező zenész, mint te, tucatszámra terem az Államokban. Ezért a kaliforniai házért s mindenért, amit itt látsz, keményen megdolgoztam, nem pottyant az ölembe.” Próbáltam győzködni, de hiába: nem hallgatott rám, nagy volt a kísértés.
Csomós Péter: Abban az időben Münchenben zenéltem. Feleségemen keresztül üzent Éva, Tomi barátnője, hogy Tamás nem jött haza a zenekarral. Tóth Józsi Los Angeles-i házában értem utol telefonon, közölte, hogy disszidált. Rám hárult a feladat, hogy Évát értesítsem erről.
– Hogyan élt odakint Barta Tamás? Maffiakapcsolatot is emlegetnek, amely végzetessé vált számára…
Tóth József: Többféle legenda tartja magát ezzel kapcsolatban. Telefonos értékesítőként dolgozott: megrendelték tőle az árut, ő pedig kiszállíttatta. Később önállósította magát. Állítólag volt megbízóinak ez nem tetszett, mert a vevőkör egy részét is magával vitte. De nem ezért „kellett” meghalnia. Tomi sajnos kábítószer-fogyasztó volt. Egyre többet szívott, ami egyre több pénzbe került, és nem tudott fizetni. Amerikában ez úgy működik, hogy a behajtók először felszólítanak, még másodszor is megteszik, de harmadik esélyed már nincs. Akkor lőnek. Éppen egy klubban voltam, mikor értesítettek, hogy Bartát agyonlőtték. Kocsiba ültem; akkor hozták ki a holttestét a házból. Felhívtam Carolt, volt feleségét, a rendőrök kérésére együtt azonosítottuk Tamást.
– Valóban kihívta maga ellen a sorsot?
Csomós Péter: Tomiban volt egy adag szemtelenség. Exhibicionista volt, amellyel igazán ebben a szakmában lehet érvényesülni. Szerencsétlenségére a Hungáriában négy tag is fel volt ruházva ezzel a tulajdonsággal. Magamutogató bohóc, aki mindent megcsinált – hatalmas lelkesedéssel és még több tehetséggel. Szertelenségére jellemző az a közszájon forgó történet, amikor Los Angelesben újságot árult, és az egydollárossal fizető kuncsaftnak tízesből adott vissza.
– Nemrégiben emléktáblát avattak egykori lakóhelyének házfalán. Ezzel helyére került a legenda?
Csomós Péter: Hogy ’82-ben meghalt, ezzel rögtön legendává vált. Két olyan bandában szerzett hírnevet, mint a Hungária és az LGT, dalait a mai napig játsszák. Szerzői ambícióit a Locomotívban Presser Gábor ébresztette fel. Úgy gondolom, Tomi színvonalas munkájáért, egyéniségéért megérdemli, hogy emléktábla őrizze azt a legendát, amelyet ő maga teremtett.
– A Hungária egykori muzsikusai tartják egymással a kapcsolatot?
Csomós Péter: Ha itthon vagyunk, születés-, illetve névnapok, nyári, kerti sütögetések alkalmával mindig megtaláljuk egymást. Felelevenítjük persze a régi dolgokat, de már inkább a betegségeinkről beszélünk. Szegény Klein Laci, egykori alapító basszusgitárosunk (Sipi elődje) is nemrég halt meg.
– Kétezer-ötben a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon talán utoljára játszott együtt a „hatvannyolcas” ötös fogat, az ős-Hungária. Milyen érzésekkel jöttek le a színpadról?
Csomós Péter: Mindegyikünknek elszorult a torka. Azt az érzést, amikor 3600 ember velünk együtt énekli a régi nótákat, nem lehet elmondani. Fantasztikus volt, egyszeri és megismételhetetlen. Egy korszak gyönyörű és méltó lezárása.
