Én nem tudom, hogy az alább felsoroltak velük született jellemzői és szükséges tulajdonságai-e a szocialista politikusoknak, vagy egymástól tanulják el őket. Soroljuk tehát, amit tapasztaltunk a rég- és közelmúltban, s aminek tanúi vagyunk a jelenben: szemtelenség, szemérmetlenség, arcátlanság, pofátlanság, szégyentelenség és cinizmus. Melyik illik leginkább rájuk?
A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a szemtelen: sértő módon tiszteletlen, bántóan kihívó, tolakodó (fráter vagy piaci légy), az aljasságig gátlástalan, erkölcstelen. Különös módon ezzel nem ellentétes a szemes kifejezés: a kedvező lehetőségeket hamar felismerő és kihasználó. (Nem sül ki a szeme.) A pofátlanság szót akkor használjuk, amikor a szemtelen szemérmetlensége és arcátlansága kihozott bennünket a sodrunkból, és az illető netán sokat „pofázik”. És hazudozás közben „nem sül le a pofájáról a bőr”. Ehhez én hozzáteszem: a szégyentelen nem ismeri a szégyent, képtelen a bocsánatkérésre és a szégyellnivalót igyekszik másra hárítani. Az általam ismert legnagyobb szégyentelen, bizonyos Gy. F., akiről szégyentelen bukása úgy pörgött le, mint kacsa erre idomult püspökfalatjáról a víz.
Észre kell vennünk, hogy mindez az úgynevezett baloldali politikusoknál több emberöltőnyi időre visszanyúló hagyomány. Amikor mások házába beültek harmadíziglen, nem borította pír az orcájukat, sőt! Úgy vélték és hirdették, hogy igazságot osztanak a népnek. Szociális érzékenységük itt kezdődött és itt végződött.
A cinizmus kifejezésre még nem tértünk ki. Nézzük hát, cinikus az, az értelmező szótár szerint, aki eszmények nélkül mindent (mindenkit) megvet. Szerény meglátásom szerint az igazi cinikus ehhez hozzátesz valamit, mégpedig azt, hogy eszmények nevében beszél, s eszményekre hivatkozva bármilyen gaztettet elkövet. Erre tipikus példa a Rákosi-kor úgynevezett békekölcsönjegyzése, ami a sok-sok (ingyenességnek álcázott) jövedelemelvonást toldotta meg. A fent említett tulajdonságokkal természetszerűen együtt jár a hazugság és a megtévesztés. A megbánás és a beismerés a folytonosan névváltoztatásba kényszerült baloldali pártoktól távol állt. Minden „megújulás és reform” a fent részletezett tulajdonságok nevében történt, a hagyományokat folytatva: Rákosin, Kádáron, Grószon és Gyurcsányon át, ahol kicsúcsosodott, s ahol bekövetkezett a bukás.
Ez a bukás azonban az elemzett tulajdonságok és a „pártszerű” magatartás (szabvány) szempontjából semmit sem jelentett. Gy. F.-et majd a kitartó szemtelenséggel kereplő Lendvai Ildikót a párt elnöki székében egy nímandnak látszó vörösszekfűs dendi követte. Miért éppen ő, hiszen még a Gyurcsány-kreatúrák közül sem látszott kitűnni képességeivel. De hamar kiderült: a hagyományt elsajátította, szemtelenségben a szocialista top tízbe tartozik. (Ha nem is annyira erőteljes, mint Szanyi és közel sem olyan tenyérbe mászó, mint Nyakó.) De nincs egyedül. A szocialisták parlamenti padsoraiban számos hozzá hasonló „hagyományőrző” figura ül, mint egy-egy kis Bourbon – semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. Minden bűnüket, balfogásukat politikai ellenfeleiken kérik számon, s célpontjuk is ugyanaz maradt, aki volt: Orbán Viktor.
A legdurvább szemtelenség, amit valaha hallottam, az, amikor a Fidesz-kormány miniszterelnökét saját szeretett atyjukhoz, egyenes ági ősükhöz, Rákosi Mátyáshoz hasonlítják. Saját képüket és jellemüket próbálják kivetíteni rá, ezzel mintegy magukból képezve nagy tanítójuk ellenpólusát. Erre mondta nem is olyan régen Gy. F., hogy a magyar baloldalnak nincs szégyellnivalója, sőt minden oka megvan a büszkeségre.
A hagyomány tehát nem szakadt meg. Hogy egyáltalán változhat-e valaha, én nem tudom…
origo.hu
Baleset miatt nagy a dugó Zuglóban
